Korzika 2003/3.

Szeptember 2.

Korán elindulunk, és szenvedjük a végtelen kanyarokat Korzika hegyei és völgyei között. Propriano után még nem tudjuk, mire számíthatunk. Nem sokkal a város után letérünk egy mellékútra, a közeli genovai kőhidat felkeresni, ami a Rizzanese folyót íveli át. Könnyen meg is találjuk. Szamárhátas kőhíd, de nem néz ki annyira réginek, vagy csak jól sikerült felújítani. Átmegyünk rajta, körbejárjuk mindkét oldaláról és a sekély folyó, kristálytiszta, zöldes vizében álldogáló köveken ugrándozunk, mint valami békák.

A következő állomás, ahol körülnézünk, Sartene hegyi falu. A falu házai az országút két oldalán kapaszkodnak fel a hegyoldalba, néhol a sziklákra építve állnak erődszerűen. Egy kis főtér is van, ahol sültek illata kering a levegőben és a környéken számtalan szuvenirbolt kínálja áruját, melyek egyikében veszek egy régen áhított nagy kendőt, amit strandolásnál a derekamra tekerhetek.

Döme fotója,  (képét engedélyével mutatom) Sartene

 

 
Sartene után is ugyanolyan eszeveszett szerpentines az út, mint előtte, egészen addig, míg a sziget déli részén kiérünk a tengerpartra. Sziklás a part és néhol a sziklák között türkiz színű öblök bújnak meg. Itt van a Rocher du Lion, az „Oroszlánszikla”, amiben én csak erős képzelőerővel veszem észre a szfinx módjára ülő nagy macskát.

Döme fotója, (képét engedélyével mutatom) Rocher du Lion

Innen már viszonylag gyorsan odaérünk Bonifacióba, ahol csak nagyon nehezen találunk parkolóhelyet. A parkoló egészen fent van, azon a részen, ahol a régi városfal kanyarog, így ezzel kezdjük a körutunkat. Végigmegyünk a városfal belsejében vezető szűk alagúton. Innen a város fjord felöli részére látni rá.

 
Legyalogolunk a kikötőbe, kis séta után pedig befizetünk egy csónakázásra. A csónak a fjordból indul kifelé és a tengerre érve, előbb jobbra indulunk el a sziklás partok mentén, ahol kicsit később becsónakázunk egy lukon keresztül egy nagy barlangba, melynek a teteje is nyitott, ki lehet látni az ég felé. Majd egy azúrkék vizű öbölben állunk meg pár percre és innen visszafordulunk. A mészkősziklás part mellett mutatnak nekünk egy olyan részt is, ahol cseppkövek lógnak a mennyezetből a tenger fölé, majd végezetül megkerüljük a földnyelvet és odaérkezünk Bonifacio másik oldalára, ahol a város a magas mészkőfal tetején trónol. Elbűvölő látvány. Itt még elcsónakázunk egy kicsit távolabb, majd visszatérünk a fjord mélyén lévő kikötőbe.

Innen elindulunk felfelé a sziklafal tetejére és előbb a fjorddal párhuzamosan haladva, majd megkerülve az egész földnyelvet odaérkezünk a magas sziklapart tetejére, ami alatt az imént hajóztunk. Itt is végigsétálunk, elhaladunk a matróztemető mellett, melyben csodálatosan szép mauzóleumok láthatók. Nem megyünk be, de kintről is látni, hogy a mauzóleumok házsorokban állnak és mind olyanok, mint egy-egy kisebb kastély.

Temető mauzóleumai

Az a tervünk, hogy lemegyünk a sziklafalból kivésett lépcsőkön, majd a kivésett folyóson egészen odáig, ahol egy apró kavicsos strandot láttunk, és lehűtjük magunkat a tenger vizében. Az 1420-ban kivésett 187 lépcsőfokot valami óriásnak tervezhették, mert nagyon magasak a fokok. Két Euro „belépőt” kell fizetni a lépcsők használatáért. Mikor leérünk és továbbindulunk a sziklában kivájt folyóson a strand irányába, egyszer csak vaskerítés zárja el az utunkat és nincs tovább. Vissza kell mászni a lépcsőkön felfelé, ami a déli, kb. 40 fokos hőségben, és Godzilla-lépcsőfok méretekben elég kimerítő mulatság. Fent, a bódéban ülő lánynak szólunk, hogy kérjük vissza a 2 Eurót, mert arról nem volt szó, hogy fel is kell itt mászni. Csak nevet. Persze mi is viccnek szántuk.

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

 

Döme fotója

Ezután továbbsétálunk a szikla tetején odáig, ahonnan szépen vissza lehet látni a városra és az egész sziklapartra, innen készítünk pár gyönyörű fényképet és lófrálunk még egy kicsit a városban.

 

Döme fotója,  (képét engedélyével mutatom) Bonifacio

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója, (képét engedélyével mutatom) Bonifacio

Már délután van és mi strandolásra vágyunk, a közelben legegyszerűbben elérhető strandnak Sant Amanzát gondoljuk, így neki indulunk. Többször is eltévedünk, mert nincsenek táblák, majd kilyukadunk egy nagyon rossz minőségű mellékúton, ahol éppen kecskék sétálgatnak és az úttól kicsit lejjebb kavicsos strand fekszik. Fáradtak vagyunk és izzadtak, mindenképpen egy mártózásra vágyunk, így aztán nem keressük tovább a szép Amanza strandot, hanem itt fürdünk egyet.

A hazafelé út nagyon soká tart. Propriano mellett találunk egy nagy szupermarketet, ahol jól bevásárolunk, de eszméletlen, milyen drága minden. 17 Eurót ott hagyunk, pedig csak egy csomag csirkemellet, gyümölcsöt, pár üdítőt és sört vettünk. A kis szupermarket Tiucciában, amelyik a házunkkal szemközt van, még drágább, a legjobb példám erre az Ice Tea, amiből mi egy kartonnal hoztunk otthonról, 2 literes és darabja 49 Cent volt, itt hasonló Ice Tea 3 Euróba kerül!!! De minden nagyon drága. Örülhetünk neki, hogy otthonról annyi mindent hoztunk (rengeteg üdítőt, sajtot, szalámit, üveg uborkát, még egy zsák krumplit is), így nem kell itt túl sok mindenre költeni. Este megint a teraszon ülünk négyesben. Még csak három napja ismerjük egymást, de annyira jól kijövünk új barátainkkal, hogy az az érzésünk, mintha mindig is ismertük volna őket. A következő napra mi strandolást szavazunk meg magunknak, ők pedig egy másik kirándulást. Ők csak egy hétig vannak itt, mi kettőig, nekünk több időnk van pihenni.
 
Szeptember 3.

Másnap sokáig alszunk és úgy döntünk, hogy csak ebéd után indulunk el a strandra. Az ebéd sült husi hagymás krumplival és uborkával, mintha csak otthon lennénk. Az apartman nagy teraszán fogyasszuk el, ahonnan csodás a kilátás a Sagone-öböl egy részére. Az ebéd után Sagone felé indulunk el, mert fentről, arról az útról, ami Ajaccio felé vezet, látni lehetett, hogy arra felé hosszú homokos part húzódik. Igaz is. Csak  1-2 km-t kell autóznunk és már el is kezdődik a legalább 2 km hosszú homokos part, de az út menti bokroktól nem lehet lelátni a tengerig. Egészen e part végéig autózunk, ahol le lehet hajtani egy kisebb parkoló részre, és innen homokbuckákon át lehet kijutni a kb. 50 méterre fekvő partra.

A legszebb helyet választottuk! A hosszú, egyenes partszakasz itt egy kis öbölben végződik, ahol nagyon tiszta és nyugodt a víz. Nincs az a vad hullámzás, mint ami Liscia strandjánál volt. Pont erre vágytunk. Itt folyik bele a tengerbe egy aprócska patak, pont a mellé telepedünk le a finom homokba. A víz karibi színekben játszik, elég hamar mélyül. Az öblöt lezáró sziklás kiszögellés körül a víz alatt is sziklák húzódnak, itt aztán lehet búvárkodni! Pillanatokon belül vagy 30 sünvázat hozunk fel 3-4 méteres mélységből. Alig vannak a strandon, pedig tele van a parkoló, de eloszlik az a pár ember. Igazi idill. Sokkal jobban tetszik itt, mint a másik strandon tegnapelőtt. Késő délutánig maradunk, majd elmegyünk a közeli Cargese falut megnézni. Ott sétálunk kb. fél órát.

A naplementét megint az erkélyünkről nézzük. Ilyen szép fekvésű apartmanban még nem laktam egyik nyaralásomon sem. B. és M. későn érnek haza, ma csak pár szót beszélgetünk, elmesélik, merre jártak. Mi úgy osztjuk be a napokat, hogy minden második nap kirándulunk, a közte lévő napon meg pihenés van. Így nálunk holnap van soron a kirándulás, de ők is készülődnek valahova. Útjaink viszont már kettéválnak.
A sziget útjai borzalmasak. Nem is a minőségüket illetőleg, hanem mert iszonyatosan kanyarognak, így nem lehet kiszámolni, hogy egy adott szakaszt mennyi idő alatt fogunk megtenni. Hiszen 100 km-t is több, mint három óra alatt teszünk meg, pedig nem hangzik soknak. Ezért az első napi kirándulásunkból tanulva, minden egyes túránál egyre korábban kelünk fel.

Korzika 2003/2.

Augusztus 31. 

Reggel nem kelünk fel korán. Az ágy kényelmes, szúnyogok nincsenek, jól kialudtuk magunkat. Reggeli után rögtön szendvicseket pakolunk és elindulunk a pár km-re lévő Liscia strandjára. Megbeszéltük tegnap este új barátainkkal, hogy majd ott találkozunk. Ez a strand egy hosszú öbölben fekszik. Széles homokos sávja nem különösen szép, elég sok ember van már itt és a víz erősen hullámzik.

A hullámoktól felkavart vízzel szemben mindig bizalmatlan vagyok, hiszen nem látom, hova, mibe lépek éppen. Mindenhol zöld hegyoldalak vesznek minket körbe. Barátaink még nincsenek itt, mi letelepedünk a vízhez közel a homokba. Nagyon erős szél fúj. Korzikáról azt mondják, hogy a széllovasok paradicsoma. Bemegyünk fürdeni, arrafelé indulunk a felkavart vízben, ahol már sok ember ugrál a hullámok között. Ezen a részen sekély a víz, olyan lassan mélyül, hogy legalább 100 métert megyünk befelé, amíg derékig ér a víz. A hullámok lökdösnek, felborítanak, nem engednek minket beljebb menni, mindig kifelé taszítanak. Mikor kimegyünk a vízből, éppen akkor érkeznek B-ék, először nem látnak minket, integetünk, és odatelepednek mellénk. Együtt maradunk délutánig a strandon. Mi gyakran fürdünk, ők szinte be sem jönnek a vízbe, a nap szerelmesei. Én még az erős szél ellenére sem bírom sokáig elviselni a napon.

Az apartmanunk talán 4-5 km-re lehet ettől a strandtól. Hazafelé menet megállunk a szép, sziklás öblök mellet fényképezni és betérünk a szállásunkkal közvetlenül szemben lévő kis boltba, megnézni, mit lehet kapni. Veszünk telefonkártyát. Minden nagyon drága. Eszünk valamit és lesétálunk a kis strandra. Arra számítottunk, hogy onnan majd a part mentén el tudunk egy darabig sétálni, de nem lehet, mert a sziklák elzárják utunkat. Az erkélyünkön ücsörgünk még egy kicsit és elindulunk felfedezni Tiucciat. Azt gondolom, hogy olyan lesz, mint a görög falvak, ahol eddig nyaraltam, de nem olyan. Ahogy sétálunk a főút mellet, csak apartmanok vagy privátházak követik egymást az út két oldalán, de nincs mellékutca, nincs is itt falu, csak egy pár ház. Az élelmiszerüzleten kívül van még egy pár ajándékárus, egy dohánybolt, és egy olasz vendéglő. Ezzel oda is érünk a falu másik végébe. Itt van egy kis homokos strand, melyet sziklák szabdalnak apró öblöcskékre. Így el is jön az este és új barátainkkal együtt ücsörgünk már az erkélyen, ismerkedünk. A következő napra sem tervezünk még nagy kirándulást, csak inkább pihenést, ők viszont csak egy hétig vannak itt, ezért el akarnak menni észak felé. Mi a közeli Ajaccióba fogunk menni és keresünk a környékén valami szép strandot. 

Pár szót Korzikáról:

Korzika (Corse) már az antik időkben a görögöktől kapott „kalliste”, a „legszebb” nevet viselte. Ez a nagy sziget, melyet ezer kilométer hosszú változatos part ölel körül, és melynek beljesében 2000 m magas hegységek magaslanak, inkább egy kis kontinensként hat, mint szigetként. Még életemben nem láttam annyi szerpentinutat, mint Korzikán, és annyira kanyargósakat, annyira keskenyeket végképp sehol sem. Amely utak néhol csak egy sávnyi szélesek, de nevetségesen fel van rájuk festve a választóvonal, és ha egy szűk kanyarban egy másik járművel találkozunk szembe, egyikőnknek szinte a sziklafalra kell felkanyarodnia, hogy a másik nehogy a mély szakadékok egyikébe zuhanjon. És minden ilyen úton találkozunk hirtelen egy kanyar után, a semmiből ott termő tehenekkel, vagy kecskékkel, akik békésen álldogálnak az út közepén és fülük botját sem mozdítják arra, hogy rájuk dudálunk. Meg kell várnunk, míg kegyeskedek továbbutazni. A sziget nyugati partja főleg sziklás, meredek, keleti partján lagúnák, álomszép partszakaszok, fehérhomokos, tűrkízkék vizű strandok sorakoznak. A magas hegyeket mély patakvölgyek választják el egymástól. Itt-ott ókori szamárhátas kőhidak domborodnak a zöld, jeges vizű patakok fölött. Mindent az e szigetre oly tipikus szúrós cserje, a macchia borít. A magas hegyekben festői falvak bújnak meg a meredek lejtőkbe kapaszkodva, melyek környéke tele van szelídgesztenyefákkal. Vízesések zúgnak erre-arra és naphosszat tartó, kimerítő, de álom szép vándortúrákat tehetünk a kitaposott vándorösvényeken. A kora reggeli erdő ködös levegője nyári napokon is nulla fok körüli hőmérsékletűre hűl le, majd délután perzsel a nap és elképzelni sem tudjuk többé, hogy itt nemrégiben még a saját leheletünket is láttuk. A sokarcú szigetet járva itt-ott pisai stílusú csodaszép templomokat találunk, másutt viaduktos hidakat, amelyeken a Korzikát keresztülszelő keskenynyomtávú kisvasút közlekedik. Az angliai Stonhenge-hez hasonló dolmenekbe és menhírekbe botlunk, vagy smaragdzöld tengerszemtavakhoz vándorolhatunk a magas hegyek ölén, vagy dzsungelszerű erdőn kell áttörnünk magunkat, hogy az egyik, több mint 50 méter magas vízeséshez eljussunk és utunk során a sziklás fennsíkon, amely úgy néz ki, mint egy kanadai táj, mindenütt több tonnás ingókövek mellett haladunk el, melyek alul egy vékony száron billegnek, mintha bármelyik pillanatban legurulhatnának. 

Itt, Napóleon szülőföldjén egy különös nép él, a korzikaiak, akik nem franciák, nem is olaszok, ők a Korzikaiak. Büszkék ők a hagyományőrző népművészetükre, élelmiszereikre és mindenre, ami korzikai. A mai napig vannak csoportok, akik az autonómiáért harcolnak, ők Korzikát önálló államként akarják viszont látni, ezért mindennel szembeszegülnek, ami a francia anyaföldtől származik. „A terra Corsa a i corsi” – „Korzikát a korzikaiknak”, valamint „I francesi fora” – „ki a franciákkal” feliratokkal mázolnak tele mindent. Szitává lövöldözik a helységjelző táblákat, amikre franciául vannak a helységnevek kiírva, majd felfestik az eredeti korzikai nyelvű neveket. Ezek a bandita kinézetű alakok puskával a hátunkon keresztbe vetve járják a szigetet, és minden külföldiben az ellenséget látják, aki elveszi tőlük az ő szigetüket. Így e sziget nem éppen a vendégszeretetéről híres. Még napjainkban is él a vendetta – azaz a „Szemet szemért, fogat fogért” elv, a vérbosszú, a családok között. Régen, ha valakit súlyos sérelem ért, azt gyilkossággal bosszulta meg - a becsület az becsület – majd a meggyilkolt személy családja szintén gyilkossággal bosszulta meg családtagja elvesztését, és ez így ment nemzedékeken át a családok között. A vendetta a 19. század első felében élte csúcspontját, majd alábbhagyott. Akkoriban a „becsületbeli bosszúállók” a sűrű macchiában bujdostak a törvény elől.  Hánytatott sorsú történelmük megpecsételte életüket, és régi szokásaik generációkon át továbbadva élnek a mai napig is. Falvaik mediterrán jellegűek, de komorak, erődszerűen állnak magas, toronyszerű házaik egymáshoz nőve a hegyoldalakban. Az egész szigetet őrtornyok sora vette körbe, amelyek a kalóztámadások elleni védelemben játszottak szerepet.  Miután 1769-ben Korzikát Franciaországhoz csatolták, sokan kivándorltak Amerikába, vagy behúzódtak a hegyekbe és bandita életmódot folytattak. Korzika a legritkábban lakott sziget a Földközi-tengeri szigetek közül. 

Szeptember 1.

Nem kellett ma sem túl korán felkelni. Kora délelőtt elindulunk a kb. 15 km-re fekvő Ajaccióba, a sziget fővárosába, Napóleon szülőhelyére. Előbb fel kell kapaszkodnunk egy hegyre, majd a hegygerincen haladunk és egy hágón kanyarog az út lefelé, míg lassan beérünk a városba. Nehezen találunk parkolóhelyet és féltjük az autót ott hagyni, de nincs más választásunk. Elindulunk várost nézni. A parkoló egy strand mellett van, onnan indulunk a pálmafákkal és óriási leander bokrokkal szegélyezett part menti sétányon a város belseje felé. A sétány végtelen hosszúnak tűnik, és biztosan vagy száz pálma díszíti. Az ég felhős, kicsit szürkés, reméljük, hogy hamar kitisztul.

A városban nem túl sok látványosság van, csak pár templom, Napoleon szülőháza, egy régi, romos erőd és egy gyönyörű, nagy, pálmákkal teli, mediterrán tér, Napoleon lovas szobrával. Elsőként ez utóbbihoz érkezünk. Már kisütött a nap és kék az ég. Innen a főutcán sétálunk végig és ezután úgy érezzük, hogy már mindent láttunk és elindulunk visszafelé a hosszú sétányon a parkoló felé, ahol az autót hagytuk.

Ajaccio strandja

Ajaccio egy nyugat felé kinyúló földnyelv tövében terül el, és a városból ebben az irányban csak a Punta de la Parata fokig juthatunk el, ott vissza kell fordulni. Talán 10 km-re lehet a fok, és az út mellet szebbnél szebb strandok követik egymást. A félsziget végét egy vékony földnyelv köti össze a kis heggyel, amelynek tetején egy régi kör alakú őrtorony omladozó épülete áll.

Ösvényen lehet felkapaszkodni a szúrós bozóttal benőtt sziklás dombra. Onnan aztán csudás kilátás nyílik egyik irányban a nyílt tenger felé, másik irányban a félsziget felé, ahonnan jöttünk. Látni a földnyelv két oldalát nyaldosó sötétkék tengert és a zöld dombokat, hegyeket a háttérben. Nagyon élénkek a színek. Körbesétálunk az ösvényen a torony körül, a nyílt tenger felé éles szélű vad sziklákat csapdosnak a hullámok mellettünk. A parkolóban megannyi ajándékárus próbálja ránk sózni portékáját. Nem veszünk semmit.

Visszatérünk Ajaccióba, ahol csak átautózunk, de belebotlunk egy másik térbe, ahol Napoleon álló szobrát kőoroszlánok őrzik, így megállunk ott pár percre. A városból dél felé indulunk el a tengerparti út mentén. Csak arra várunk, hogy meglássunk egy szép strandot és ott töltsük el a délutánt. De többnyire sziklás a part. Már egy óra eltelik, mire egy kisebb üdülőfalunál gyönyörű tengerpartra lelünk. A homok majdnem fehér, kicsit rózsaszínes, krémszínű, a víz különösen világoskék, de vadul hullámzik.

Lemegyünk erre a strandra, fürdünk is egyet, de nem sokáig, mert a hullámok túl nagyok és a víz nagyon gyorsan mélyül, nem érezzük magunkat biztonságban. Észrevesszük, hogy talán 500 méterrel odébb egy sziklafélsziget véd egy kis öblöt, ott nyugodtnak tűnik a víz, így átgyalogolunk oda.  Ez tulajdonképpen az előbbi széles strand öblének a vége, tehát ugyanaz az öböl, mégis mennyire más. Itt a hullámoktól védett sarokban, kristálytiszta a víz, lassan mélyül és a sziklák között jóllehet búvárkodni is. Erre nem számítottunk, így vissza kell menni az autóhoz a búvárszemüvegekért.

Másfél-két órát maradunk itt, mert az idő igencsak elment, már 5 óra felé jár, és szeretnénk még Proprianót megnézni. Azt gondoljuk, hogy már nincs messze innen. Nincs is légvonalban, de ettől a strandtól kezdve szörnyű kátyús szerpentinút vár ránk. Este 7 óra van már, mire odaérünk a bájos kis kikötővárosba, Proprianóba, ahol vitorlásjachtok ringatóznak a kikötőben. Alig marad már időnk jobban körülnézni. Csak egy kikötői padon esszük a péksüteményt, amit itt vettünk és a nap már ereszkedik lefelé.

A szörnyűséges tengerparti úton nem akarunk hazamenni, így a főútként jelölt jobb minőségű utat - mely a sziget belsejében vezet – válasszuk visszafelé. Propriano után hamar elkezd az út felfelé kanyarogni. Pár kilométerre elérkezünk egy faluba, Olmetóba, melynek házai keskenyek és magasak, mint valami tornyok és egyetlen, szűk főutcáján közlekedési lámpa szabályozza, hogy egyszer az egyik irányból, majd a másik irányból haladjanak át az autók, mert ketten nem férnének el egymás mellett. A továbbiakban csak a lámpás falunak nevezzük Olmétót.

A falu után egy hágóban autózunk, majd kis hídon szeljük át a Taravo folyót, és az út csak kanyarog tovább. Szerencsére igen jó minőségű. Proprianótól 86 km-re van Ajaccio. Ezt a távot vagy két órába telik megtennünk és már jócskán sötét van, mikor Ajacciót elérjük és feltesszük a kérdést, hogy vajon most megtaláljuk-e azt az eldugott utat, amit első napon nem sikerült, ahol ma megérkeztünk Tiuccia felől. Nem könnyen, de megtaláljuk. Későn érünk haza, mint ahogy barátaink is az ő kirándulásukról, de ez nem tart vissza minket attól, hogy megint kiüljünk az erkélyre sörözgetni, és megbeszélni a holnapi közös kirándulást Bonifacióba. Propriano félúton fekszik Bonifacio felé, így a mai kirándulásunk jó próba volt, legalább az útnak ezt a szakaszát felmérni. Elmeséljük B-éknek, hogy mire számítsanak Propriánóig, és onnantól a térkép még kanyargósabbnak ábrázolja az utat, így végül 3-3,5 órát számítunk az útra. Ők annyira motormegszállottak, hogy nem akarnak velünk jönni az autóval, meg aztán Bonifacio után talán külön is válunk, így abban maradunk, hogy együtt megyünk bár, de ők a motorral jönnek majd mögöttünk.

Korzika 2003/1.

Két hét Korzikán (sajnos régi, scannelt, nem túl jó minőségű és kevés fotóval)
2003. Agusztus 30. - Szeptember 13.

2003. augusztus 29-én reggel indulunk Münchenből. Nem kell korán útra kelnünk, mert el akarjuk kerülni a sietséget, úgy döntöttünk, hogy - bár az út kb. csak 12 órát tart Livornóig - mi majdnem egy nappal korábban indulunk. Majd valahol, egy kempingben fogunk éjszakázni. M. még sosem volt autóval és önellátással nyaralni, csak repülővel utazott eddig, és mindig ellátással együtt foglalt szállást. Őt eléggé aggasztja a helyzet, el sem tudja képzelni, hogy mennyivel jobb lesz ez így. Már előre számolunk azzal, hogy Korzikán bizonyára magas árak lesznek, így megveszünk itthon minden lehetséges élelmiszert a krumplitól kezdve a 10 karton üdítőn, és sörön át, mindent beleértve. A biztonság kedvéért bepakoljuk a sátrat és egyéb kempingfelszereléseket is, mert Livornonál kempingben akarunk megszállni, meg Korzikán is tervezünk egy egy-két napos átruccanást Szardíniára. Az Opel Corsa majd szétrobban a sok holmitól. A csomagtartó amúgy sem nagy, de a hátsó ülés, a kalaptartó és az ülések alatti hely is, dugig van tömve. Az én ülésem mögött van a hűtőtáska, így az ülés mereven, egyenesen áll, egy kicsit sem lehet hátradönteni. Megszenvedünk vele, mire mindent bepréselünk az autóba. Hosszú utazás áll előttünk, Korzikáról még egy hétre Budapestre megyünk.

9-kor indulunk el Münchenből, a Garmisch-Partenkirchen irányába vezető autópályán. Garmisch után az Alpokon kell keresztülvágnunk. A Seefeldtől Innsbruck felé levezető út annyira meredek, hogy „fékezőutakat” építettek a nagyobb kanyarokba, amit úgy kell elképzelni, hogy a kanyarra merőlegesen egy meredek, kb. 100 méter hosszú út vezet hegynek felfelé, hogy a kamionosok, ha elromlik a fékjük, akkor egy ilyen kanyarban felfuthassanak erre a rámpára. Sosem láttam még ilyet (azaz ezt itt már láttam, amikor a Garda-tóhoz utaztunk), elég elrettentő arra gondolni, hogy ezeket esetleg valakinek használnia is kell.

Ausztrián csak 60-70 km-t kell átautóznunk. Innsbruck után a Brenner-hágó következik. Ez év májusában már volt szerencsénk ezt a varázslatosan szép tájat megcsodálni. Akkor a Brenner-autópályát választottuk, ami talán 10-15 km-es szakasz csak, de 8 Eurót kérnek el érte. Így most a régi Brenner-útnak nevezett országutat választjuk, ami kanyarog a hágóban, mint egy kígyó és elég nagy forgalom van rajta. Főleg motorosok lepik el. Lassan haladunk. Úgy döntünk, hogy nem spórolunk ennyire az autópályadíjakkal, az olasz határ után, Sterzingnél fel fogunk hajtani az autópályára. Azt találtuk ki, hogy szakaszokra bontjuk az utat: ahol az oszágút nagyon szerpentines, ott egy szakaszt a vele párhuzamosan haladó autópályán teszünk meg, ahol pedig a térkép szerint egyenesebb az út, ott visszatérünk az autóútra. Így Sterzingtől Bolzanóig az autópályán megyünk. Nincs nagy forgalom és mivel ez magasabban halad, mint az autóút, csodás a kilátás a hágóra. Az út érinti Brixent (Bressanone), és kicsit később közvetlenül Chiusa (Klausen) fellegvára mellett autózunk el. Nem kell sietnünk, van időnk nézelődni. Bolzanonál lehajtunk az autópályáról. Trento felé közeledve egyre szürkébb az ég. Az országút mentén mindenütt almás, körtés kertek vannak, roskadoznak a fák a félérett almáktól, és ezek a fák annyira meghatározzák a táj jellegét, hogy nagyon erősen megmarad az emlékezetemben ez a kép.

Trentónál elkap az eső. Itt én vezetek. Iszonyatos égzengés közepette előbb hatalmas jégesőt kapunk, majd utána olyan erős záport, hogy az összefüggő esőfüggönyből nem lehet többé kilátni. Az ablaktörlő, mint egy őrült úgy jár, mégsem birkózik meg a sok vízzel. Nem látok az útból semmit sem, muszáj lassítanom, míg végül azt vesszük, észre, hogy a többi autós leáll az út szélén, így mi is beállunk egy útszéli parkolóba, ami már tele van. Borzasztóan szakad az eső. Egy évvel később, egy National Geographic számában azt olvasom, hogy 2003. Augusztus 29-30-án a tornádó alapját képző szupercella nevezetű vihar vonult végig az Alpoknak ezen a részén, mely nagy pusztítást végzett. Mi pont ezt fogtuk ki.

Dél felé haladva, hamarosan kitérünk a szupercella viharfelhői alól és a Garda-tavat a keleten határoló Monte Baldo hegység másik oldalán vezető 12-es számú országúton megyünk tovább. Itt már kisüt a nap és csillog a sok viaszos alma a napfényben. Festői a táj. Bal kéz felé hatalmas fellegvár áll egy kisebb város felett, majd az almafákat szőlők váltják fel. Megállunk egy lugasokra felfuttatott szőlős mellett, és betérünk a lugas árnya alá, ahol leülünk a fűbe és elfogyasztjuk ebédünket. Mintha csak egy ismertető filmből vágtuk volna ki ezt a jelenetet. A térképen követem, hol is haladunk, és tudom, hogy már a Garda-tó déli részével párhozamos részen lehetünk, ahol beszűkül a tág völgy, szűk kanyonná, és a benne futó Adige folyó a türkiz színeiben játszik, ahogy legyalulja a fehér mészkősziklákat. Verona és Montova között megint felhajtunk az autópályára és Modenáig rajta is maradunk. Délután 6 óra felé jár már az idő. Ha gyorsan és kényelmesen akarnánk tovább utazni, akkor Mdenától egy viszonylag nagy kerülőt kellene tennünk, mert az autópálya előbb Bologna, aztán pedig Firenze felé vezet. Mi persze spórolni akarunk az autópályadíjon, és megpróbáljuk ezt a nagy kitérőt valahogy lerövidíteni, így egy hegyi utat választunk.

Alig van már a tankban benzin, és szerencse, hogy én aggódósabb vagyok, mert amikor látom, hogy milyen kicsi falvak következnek, kiharcoltam, hogy tankoljunk az egyiknél, amiről később kiderül, ez az utolsó tankolási lehetőség. Áldom érte az eget, hogy M. hallgat rám és teletankolunk. Ő szeret mindig addig várni, míg a tank már szinte kiürül. A térkép alapján úgy saccolom, talán egy jó órát, másfelet tart majd az út a hegyeken át. De nagyot tévedek. Ez az út Modena és Lucca között kanyarog, már a térkép szerint is igen erősen. Eleinte a szokásos szerpentin, felfelé kapaszkodva kígyózik. Aztán egyszer csak besötétedik. Hosszú kilométereken át egyetlen autó sem jön velünk szembe, egyetlen falun sem haladunk át. Az út mentén valami fura erdő van, magas fákkal, melyeknek törzse úgy néz ki, mintha külső kérgét lehántották volna és vöröses a szinük. Lombjuk szerte szétágazik, mint valami szörnyeteg csápjai. Bagoly huhog, és denevérek repkednek. Ilyen kanyargós utat sosem láttam még azelőtt, mert ez csak tekereg, mint egy bolond, még egy fikarcnyi egyenes darab sincs benne. Órákig autózunk itt. 30-40-nél nem is lehet gyorsabban menni. Egyszer lekapcsoljuk egy pillanatra a fényszórót – csak kíváncsiságból - és annyira tökéletes sötétség lesz, hogy sikítani tudnék, mert kilel még a hideg is a táj elrettentő mivoltától. Meg aztán a gondolat maga, hogy ha itt lerobbanunk, ember fia nem jön segíteni. Mi lett volna itt benzin nélkül? És ez az egész út nem akar véget érni. Minden eltelt tíz perc után azt mondogatom, most már aztán muszáj egy falunak jönnie, most már aztán ki kell érnünk ebből az erdőből. De csak megyünk, és megyünk, mintha ez az út végtelen lenne és majd valahol a pokolban fog végződni. Az erdőt elnevezzük „Hichkock erdőnek”. Majdnem négy órába telik a kb. 80 km-es szakaszt megtenni. Mérgelődök, mondogatom, hogy soha többé nem akarok semmiféle költséget sem megspórolni ilyen áron… Már igencsak megbántam, hogy nem az autópályát választottuk.

23 óra elmúlt már, mikor végre kiérünk ebből a bolond erdőből és a Serchio folyó mentén hamarosan Luccába érkezünk. Szép város, már amit így a sötétben látni belőle. Innentől már az autópályán megyünk Livornóig. Egy jó darabig keresgéljük a kikötőt, nem akarunk ott maradni, de jó tudni, merre van, hogy is néz ki, ha majd reggel visszajövünk. Kempinget akarunk keresni, de rájövünk, milyen későre is jár és amúgy meg kinek van kedve a sátrat felépíteni, majd reggel lebontani és összepakolni. Úgy döntünk, hogy a kikötőben maradunk és az autóban fogunk aludni. Beállunk egy nagy parkolóba és elrendezkedünk az alváshoz. Mivel a kikötő környéke nem éppen a legszimpatikusabb hely, ezért nem merjük az ablakokat leereszteni, csak fél centiméterre, hogy éppen csak bejöjjön valami levegő. Kint vad szél tombol, olyannyira, hogy a széllökésektől az autó jobbra-balra dülöngél. Fullasztó, párás meleg van, a bezárt autóban majd megfulladunk, a szög egyenes ülésemen nem tudok egy percig sem aludni. M. is nagyon szenved, sehogy sem jó neki sem. Ő talán egy órát alszik.

Augusztus 30.

Hajnali 5 órakor már nem bírok tovább az autóban ülni, kiszállok és fel-alá járkálok az a kocsi körül. Nagyon kellene egy mellékhelység, de WC-nek itt még nyoma sincs. Iszonyú lassan telik az idő 7 óráig, amikor megkezdődik a beszállás a kompba. Továbbra is viharos szél tombol, kicsit félek, milyen hajóút vár így ránk a felkorbácsolt tengeren. Az is aggaszt, hogy hogyan marad a hajó gyomrában az autónk stabilan egy helyben, ha ennyire inogunk majd. Egyre több autó gyülekezik, hosszú sorokban várakozunk. A hajónak még nyoma sincs. Majd végre megérkezik a nagy fehér-sárga, Corsica Ferries feliratú komp. 

Rengeteg autó jön ki a gyomrából, és nekünk egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre felhajthatunk a rámpán és az adóvevős irányítók egyike, megmondja, pontosan hova kell beparkolnunk. Felmegyünk a zárt éttermi részbe, és egy asztal lapjára hajtva fejünket, aludni próbálunk. Több, mint félórás késéssel indulunk. A Daedalon tabletta segítségével sikerül egy órácskára elaludnom. Ezután felmegyünk a nyitott fedélzetre és később már nem találunk sehol sem ülőhelyet. A hajó tele van tömve, szerintem sokkal több ember van rajta, mint amennyinek helye lenne. Ott kuporgunk a kinti rész egyik fémlépcsőin ülve az iszonyatos szélben. Fürkésszük a tengert és a kisebb szigeteket, amiket utunk során érintünk. Lassan feltűnik Korzika hegyes képe. A tengert átszeli egy szárnyas Corsica Ferry. A szigeten valami erősen füstöl, mintha tűz lenne, a szürke füst magasra felszáll. 13 órakor megérkezünk Bastiába.

Döme fotója, (képét engedélyével mutatom), Bastia

Döme fotója,  (képét engedélyével mutatom) Bastia

Borzalmas fejetlenség van a kikötőben. Ember- és autótumultus vár, hogy a késve érkezett kompra felszállhasson, mi pedig szeretnénk kiszállni, de az autókat csak meghatározott sorrendben engedik ki. Míg az autóban ülünk, a komp gyomrában, átöltözünk lengébb holmikba. Bastiából nem nehéz a helyes utat megtalálni, mi mégis rögtön egy rossz úton indulunk el. A szép városban hatalmasra nőtt pálmák, platánok és pineafenyők vannak mindenfelé. Ekkora nagyokat ezekből a növényekből talán még sosem láttam. Hamar rájövünk, hogy rossz felé indultunk el. Már fenn vagyunk a város felett és belátni a keleti partokat, jól látni a nagy Biguglia-lagúnát. Elindulunk a helyes irányba.

Először a part menti síkságon haladunk pár km-en át, majd elindul az út befelé a hegyekbe. Az út a Golo folyó medrét követve kanyarog, a folyómeder ki van száradva. Hamarosan meglátunk magunk előtt egy oldaltáskás Harley Davidsont, a motoron magyar rendszám van, egy pár ül rajta. Jó ég! – gondoljuk, ekkora utat motoron megtenni! Jó érzés magyarokat látni útközben. Nem bírom a szemeim nyitva tartani, elszunyókálok egy kis időre. M. hulla fáradt, és az útra igen erősen kell koncentrálni, mert nagyon erős kanyarok és lejtők vannak. Corténél ébredek fel, ez volt a sziget egykori fővárosa. Erőt veszek magamon, előások valami ropogtatnivalót (a szendvicsünk már elfogyott) és felajánlom, hogy én vezetek tovább. Ezt magam sem gondolom komolyan, de annyira sajnálom már M-t, hiszen már 30 órája nem aludtunk, csak rövid pillanatokat. Először nem akarja megengedni, hogy vezessek, nagyon nehéz ez az útszakasz. Már a Vizzavona-hágóban vagyunk, kétezres csúcsok vesznek körül. 

Az út szélét fenyvesek határolják, és nagy ragadózó madarak keringenek a tiszta kék égen. Lenyűgöző a táj. Az izgatottságtól egy kicsit magamhoz térek, és esküszöm rá, hogy már elég fitt vagyok a vezetéshez, ami nem igaz, de végül átengedi M. nekem a kormányt. Még sosem vezettem ilyen vad szerpentinen, kanyart kanyar váltogat, szeretnék gyorsabban haladni, de 30-40-nél gyorsabban nem lehet bevenni a kanyarokat. Nincs türelmem hozzájuk, elég vadul vezetek és M-nek még a haja is égnek áll, pár km után visszakéri a kormányt. Nem is bánom. Csak úgy szerettem volna segíteni egy kicsit, hogy még ha csak pár percre is, de hadd aludhasson. Nem tévedünk el egészen Ajaccióig, de ott, amikor beérünk a városba, sehol sem találjuk meg a megfelelő kijáratot Tiuccia felé. Kétszer elautózunk elég messze rossz irányba, majd megint vissza a városba, végül visszafelé a városból, amerről jöttünk, találunk egy alsóbbrendű hegyi utat, ami most már jó felé visz, de az sem az igazi út. Úgy érezzük, sosem érünk már oda Tiucciába. Meglehetősen idegesek is vagyunk, mert tudjuk, hogy az apartman magántulajdonosa, csak adott időpontokban van ott, és mi van, ha nem vár ránk, ha most nincs ott? Ajaccio után újból egy hegyi hágón kell keresztülvágnunk, míg végül a hegy tetejéről elénk tárul lent az öböl képe. Mágnesként húz minket lefelé, de az út szörnyen kanyarog, nagyon lassan haladunk. Már 18 h van, amikor végre megérkezünk Tiucciába.

A házat nem nehéz megtalálni, ugyanis a főút és a tenger között áll, rögtön az út szélén. Behajtunk az udvarába, beállunk a parkolók egyikébe. Rögtön szemembe ötlik, hogy ott áll a magyar rendszámú motor is! A motoros pár idegesen mászkál fel-alá, megszólítom őket, és együtt bemegyünk egy bár szerű helyiségbe, ahol a tulajt keressük. Senki sincs ott, és mi tétlenül ülünk le és várakozunk. Hamarosan előkerül a tulaj, és korzikaiul beszél hozzánk. Nem beszél semmi más nyelvet. Szerencsére M. beszél egy kicsit franciául és így sikerül valahogy megértetnünk magunkat. A férfi kiossza a szobáinkat, odakísér és mi perceken át csak hurcolásszuk az autóból csomagjainkat, és a két heti élelmiszerkészletet. A szoba remek! Tágas, négy vagy hat emberre tervezték, van benne egy szép duplaágy, egy emeletes ágy és még egy galéria is matracokkal. A berendezés egyszerű, de szebb az átlagosnál, jó nagy erkélyünk is van. A két emeletes ház közvetlenül a tengerparton áll, egy pálmákkal teli nagy kertben. Kipakolunk és lemegyünk a házhoz tartozó kis strandra. A sziklákba vájt lépcsőkön lehet lemenni a csupán csak pár méter hosszú, homokos partú, aprócska öbölbe. A szomszédos szálloda strandját betonfal válassza el a miénktől, a homok szép aranysárga, de a vízbe nemigen tudunk bemenni, mert telis teli van kisebb-nagyobb sziklákkal. 

Pár perc telik csak el, és megjelenik a magyar pár is a strandon. Rögtön beszélgetni kezdünk. A srác (B.) és M. angolul beszélnek, én pedig a lánnyal magyarul. Hamar megállapítjuk, hogy ez a strand nem alkalmas fürdésre, holnap majd másikat kell keresni a közelben. Innen is látni lehet a közeli nagyobb strandot. Mire lezuhanyozunk már késő van, nem indulunk már el felfedező útra, inkább lemegyünk az újdonsült ismerőseinkhez és kitárgyaljuk, kinek milyen tervei vannak, miket akarunk megnézni, mi az a program, amit esetleg együtt csinálunk majd.