Egy nap a Hortobágyon

A Hortogágyi Nemzeti Park 1973-ban Magyarország első nemzeti parkja lett.
Sok helyen utána lehet olvasni, így most nem írok itt regényeket róla.

A mi egynapos hortobágyi kirándulásunk egy igen forró, 40 fokos napra esett.
Egy nagy hűtőtáskát megpakolva sok üveg citromos vízzel, reggel 8 körül indultunk el Budapestről.
Jó 140 km megtétele után megérkeztünk Poroszlóra.
Itt az Ökocentrumba botlottunk, ahol beálltunk a sorba a jegyárusításnál.
Mikor sorrakerültünk, derült ki, hogy a tanösvények nem itt vannak, így egy picivel odébb kellett autóznunk és a híd előtt jobb kéz felé lévő gát melletti kis kikötőben lehetett befizetni a gyalogos túrára a Tisza-tavi vizi sétány tanösvényre, de mivel ez a Tisza-tóban fekszik, előbb át kell jutni oda.
Fejenként 1.500 Ft volt a belépő és egy csónakos vitt át minket.

Ahova megérkeztünk, egy túravezető hölgy fogadott és egy árnyékos leshelyen elmondta, hogy miket hol lehet látni.
 1500 m hosszú, összefüggő fastégek vezetnek a nádasban és több helyen lesházak állnak, illetve egy kilátótorony.

A hölgy beszélt egy hermelincsaládról is, akiket szerencsével láthatunk. A megadott helyen nem láttuk persze őket. Azután, a stégen továbbhaladva, egyszer csak szembe futott velünk egy barna-fehér állatka, de ahogy meglátott minket, megtorpant és leült velünk szembe, nézegetve minket, mitévő is legyen. Ugyanis ő pont arra akart menni, mindenáron, ahol mi elálltuk az útját. 

Megfordult, kicsit visszarohant, majd ismét nekiindult gyorsan, de hozzánk érve megint megtorpant és nézegetett minket. Ez így vagy 3-4-szer megismétlődött, így elég jól le tudtam fényképezni. 

Végül csak nem mert elmenni mellettünk, így beugrott a vízbe és eltűnt a nádasban.

A hőségben szinte perzselődtünk, és sehol sem volt árnyék a leskunyhókon kívül, így azokban elidőztünk hosszabban, hogy fellélegezhessünk.

Láttunk többféle gémet, kócsagot, fattyúszerkőt, barna réti héját, Kormoránt és egyszer, csak igen röviden, reptében még egy réti sast is.

A fattyúszerkő a víz tetejét benövő növényeken fészkel:

Még gondolkoztunk egy 2-órás csónakos kiránduláson, madármegfigyelésen, de azzal elment volna az egész nap és még sok mást is szerettünk volna a Hortobágyon megnézni.

Visszaérkezve a kiindulópontra, rádió adó-vevőn hívták értünk a csónakot. 

Itt még láttunk egy kormoránt:

Egy másik tanösvényhez akartunk menni, ami viszont pár kilométer hosszan vezetett volna az árnyékmentes pusztában, ezt a 40 fokban nem vállaltuk be.
Ennek a kezdeténél van egy kisebb löszfal, ahol gyurgyalagok fészkelnek, de mivel a kicsik már kirepültek, nem nagyon szállnak már oda a lyukakhoz, azaz nem lehet megfigyelni őket etetéskor, csak a levegőben vadul repkedve. A gyurgyalag a levegőben repkedő rovarokkal táplálkozik, méhekre, darazsakra, szitakötőkre és egyéb rovarokra vadászik. Vonuló madár, az európai telet Afrikában tölti. Homokos, löszös falakban épít odvakat és azokban kelt, kolóniákban él.
A gyurgyalagok vadul cikázva repkedtek a levegőben a fejünk felett és csak nagy ritkán szálltak le egy egy ágra a lukacsos löszfal tetejénél.

Itt már 15 óra körül járt az idő és a hőség 40 fok felé tetőzött. Még két tanösvény volt célban, azaz egyik a kettő közül, de igazából a hőségben már nem volt bennünk sok meghajtó erő, de mégis elautóztunk a Hortobágyi Halastavakhoz, ahol egy 14 km hosszú tanösvény is van, gondoltuk, talán ennek egy kis részét bejárjuk. De itt megláttunk egy kisvasutat, ami éppen 5 perc múlva indult utoljára aznap, így gyorsan vettem rá jegyeket. (1.400 Forint per fő)

A kisvasút kb. 20 percig megy a halastavak közötti gáton. Már útközben is sok szép madarat és vizibivalyokat is lehet látni. Annyira rekkenő meleg volt, hogy még a vonat menetszele sem enyhített semmit a hőségen.

A 19. századi Tisza szabályozások után a Hortobágy sok részét már nem öntötték el árvizek és kiszáradtak a földek, nem volt megfelelő vízutánpótlás és amiatt alakították ki a 6000 hektárnyi területen a halastavakat, amik öntözőrendszernek indultak, de haltenyésztésre és rizsföldek elárasztására is használták őket. A tavak jelentős élőhelyet biztosítanak vizimadaraknak és Közép-Európában a legnagyobb ilyen védett területnek számítanak és az UNESCO-Világörökséglistán is szerepelnek.

A vonat végállomásánál 30 perc időnk marad. Gondolom, ha egy korai vonattal jöttünk volna és mondjuk inkább tavasszal vagy ősszel, egy nem ilyen forró napon, akkor biztosan visszamehettünk volna a kiindulópontig gyalogosan is. Útközben is sok kilátótornyot és információs táblát látni. De most ez az utolsó vonat és ezért a visszaindulásig csak fél óra marad, ami édes kevés. Egy nagyon szuperül kiépített fastéges tanösvény vezet a nádas szélénél, éppen csak futja ezt bejárni. Ezt a programot, ide visszajönni és a halastavak körnéykét bejárni, mindenképpen a fejemben tartom. Igazából ehhez valahol a közelben kelenne éjszakázni...

barázdabillegető

A visszafelé úton is még hőség volt, és már ki voltunk tikkadva, már haza akartunk indulni, de nem visszafelé indultunk el, hanem Máta irányába, hogy még pér dolgot láthassunk.

Végül sokkal odébb, kicsivel Debrecen előtt kerültünk vissza az autópályára, így aztán több, mint 200 km-re voltunk otthonról és késő este értünk haza.

A bokodi lebegő falu

Tata után mentünk a Bokodi-tóhoz, nem más tervvel, mint az utóbbi pár évben minden fotós: megtalálni és szemetgyönyörködtetően különösen lefotózni a tóban, faág szerűen szétágazó stégeket és az ezek végében, a vízben, cölöpökre épült halászkunyhókat, hétvégi házikókat.

Talán 3-4 éve lehetett, amikor első alkalommal láttam az interneten az első ámulatba ejtő képet a Bokodi-tó stégjeiről. Innentől kezdve egyre több kép jelent meg a közösségi oldalakon is és az egész Földet is bejárták csodásnál csodásabb fotók.

Többen mondogatták, hogy azok a képek mind meg vannak "hamisítva" "photoshoppolva", a valóság nem olyan. De ha csak fele olyan is, az már nekem elég érdekes és szép lett volna, nem beszélve arról, hogy bizonyos fotótechnikákat akartam ott kipróbálni és gyakorolni (ND szűrővel* felvett hosszú idős nappali felvételt) és igen, pontosan azt akartam, amitől óvtak, hogy ha nem olyan álomszép, akkor "megphotoshopoljam", azaz ezt a helyet egy lehetőségnek akartam használni, fotózásilag fejlődni és tanulni és kipróbálni dolgokat, amikhez még kevésbé értek csak. Ez kihívás és művészet és ezért is bosszant egy kicsit a végeredmény (nem fotótechnikailag, hanem emberlileg), de erről majd később...haladjunk sorjában.

A Bokodi-tó a bokodi szénerőművek hűtőtava és az Által-ér patakocskából lett felduzzasztva. Ameddig a szénkitermelés folyt, addig a tó vize télen is meleg volt és nem fagyott be, így télen is idecsalta a horgászokat, akik felfedeve ezt a jó helyet később cölöpökre épült kunyhókat telepítettek ide, majd nyaralóházakat is építettek és kialakult egy horgász-üdülő-hétvégi házas övezet.

Alig volt ember, aki azelőtt az ominózus fotó előtt hallott volna erről a helyről és utána meg hipp-hopp túristalátványossággá vált. Állítólag egész túristabuszok is mentek oda, és frissen házasult párok is táncikáltak a stégeken a szép esküvői fotókért. Azután ez sok lett a nyaraló, pihenésre vágyó embereknek és egyszer csak vaskapukkal, rácsokkal zárták le a stégeket és figyelmeztető táblákat, kamerákat szereltek fel mindenhova. Ez utóbbiakkal mi is találkoztunk. De minderről a lezárásról mi semmit sem tudtunk, amikor elindultunk a tóhoz a stégeket keresni...

 

Amikor még a szénerőmű bejáratával szemközt szalmabálákat fotóztam, két motoros pár is megállt és megkérdezte tőlünk, hol van a tó a stégekkel. Többször visszajöttek, nem találták. Az erőmű felől egy hídon mentünk át és rögtön utána parkoltunk és elindultunk egy homokos úton délszaki fenyőerdőben. Olyan volt, mint a Földközi-tengernél a pínea erdőkben...az illat, a hatás. A mobilon lévő GPS segítségével akartunk elmenni azokhoz a stégekhez, amiket kerestünk, de azok még innen két kilométerre voltak és az erdőben vezető út csupa kacskaringó és leágazás. Jött autóval egy nő, kérdezte, hogy a stégeket keressük-e, elvitt kocsival egy km-en. A férjéért jött, aki horgászni volt itt. Nagyon kedves volt, de ahol kitett, onnan még egy km-et kellett volna mennünk és sehogy sem találtuk meg az utat. A tó partján nem megy út, hanem kintebb és csomó kis utca nyúlik be a partig. A mobilom kezdett lemerülni és mivel a nő mondta, hogy sokan eltévednek itt és a sötétben nem találnak vissza, inkább kikapcsoltam, hogy spóroljak vele a vissza útra, ha már sötét lesz.
Aranyos, kis üdülőházas, hétvégi telkes területhez értünk, ott kérdeztünk valakit, merre vannak azok a bizonyos stéget. Úgy csinált, mintha nem tudná miről beszélünk, azután meg egy irányba mutatott. Arra elindultunk, de teljesen rossz helyre lyukadtunk ki. Mindenhol táblák voltak, hogy magánterület és belépni tilos, kamerák is figyeltek. A végén már feladtuk, mert semmi értelme nem volt így ennek.

A levegőben is izzot valami rossz érzés, hogy nem kívánatosak vagyunk itt.

De azért egy másik stéges helyet elértünk és ott az első stég széléig bemerészkedtem és megcsináltam ott az ND-szűrős képet próbaképp. Hát erre nem pont jött valaki, aki pont arra a stégre akart kimenni. Nem szólt semmit, de nem is nézett szépen. Most már jobbnak tartottuk elmenni innen és visszaérni a kocsiig, míg be nem sötétedik.

A jelentéktelen helyről készült fotóm mondanivalója is elég jelentéktelen lett és persze mérföldekkel amögött van, amelyik bejárta a világot. De azok nyertek, akik mondták, hogy átdolgozva lesznek olyanok ezek a képek, amilyenek. Íme az eredeti (első) és az átdolgozott kép (második):

Azután sokáig tartott, míg visszaértünk az autóhoz. Még rengeteg helyen megálltunk fotózni, de mindig volt valami, ami előttünk állt, belelógott a látótérbe, végignéztük a naplementét, de nem sikerült túl jó képeket csinálni, mert lábujjhegyre ágaskoda csináltam, hogy az előttünk lévő házak tetejei ne legyenek benne.

Kaland volt, de csalódottság is volt benne jócskán.
Ja, és valami kimaradt, ahogy mentünk ennek a napnak az elején Tata felé az 1-es úton, az út szélén állt egy hatalmas nagy, ló méretű, nagy agancsos szarvas, aki éppen elénk készült ugrani, de visszatorpant és beszaladt a bozótba. Még életünkben nem láttunk soha egyetlen szabadon élő szarvast sem, csodálatosan szép volt. De nagy szerencsénk volt, hogy nem ugrott elénk.