A bokodi lebegő falu

Tata után mentünk a Bokodi-tóhoz, nem más tervvel, mint az utóbbi pár évben minden fotós: megtalálni és szemetgyönyörködtetően különösen lefotózni a tóban, faág szerűen szétágazó stégeket és az ezek végében, a vízben, cölöpökre épült halászkunyhókat, hétvégi házikókat.

Talán 3-4 éve lehetett, amikor első alkalommal láttam az interneten az első ámulatba ejtő képet a Bokodi-tó stégjeiről. Innentől kezdve egyre több kép jelent meg a közösségi oldalakon is és az egész Földet is bejárták csodásnál csodásabb fotók.

Többen mondogatták, hogy azok a képek mind meg vannak "hamisítva" "photoshoppolva", a valóság nem olyan. De ha csak fele olyan is, az már nekem elég érdekes és szép lett volna, nem beszélve arról, hogy bizonyos fotótechnikákat akartam ott kipróbálni és gyakorolni (ND szűrővel* felvett hosszú idős nappali felvételt) és igen, pontosan azt akartam, amitől óvtak, hogy ha nem olyan álomszép, akkor "megphotoshopoljam", azaz ezt a helyet egy lehetőségnek akartam használni, fotózásilag fejlődni és tanulni és kipróbálni dolgokat, amikhez még kevésbé értek csak. Ez kihívás és művészet és ezért is bosszant egy kicsit a végeredmény (nem fotótechnikailag, hanem emberlileg), de erről majd később...haladjunk sorjában.

A Bokodi-tó a bokodi szénerőművek hűtőtava és az Által-ér patakocskából lett felduzzasztva. Ameddig a szénkitermelés folyt, addig a tó vize télen is meleg volt és nem fagyott be, így télen is idecsalta a horgászokat, akik felfedeve ezt a jó helyet később cölöpökre épült kunyhókat telepítettek ide, majd nyaralóházakat is építettek és kialakult egy horgász-üdülő-hétvégi házas övezet.

Alig volt ember, aki azelőtt az ominózus fotó előtt hallott volna erről a helyről és utána meg hipp-hopp túristalátványossággá vált. Állítólag egész túristabuszok is mentek oda, és frissen házasult párok is táncikáltak a stégeken a szép esküvői fotókért. Azután ez sok lett a nyaraló, pihenésre vágyó embereknek és egyszer csak vaskapukkal, rácsokkal zárták le a stégeket és figyelmeztető táblákat, kamerákat szereltek fel mindenhova. Ez utóbbiakkal mi is találkoztunk. De minderről a lezárásról mi semmit sem tudtunk, amikor elindultunk a tóhoz a stégeket keresni...

 

Amikor még a szénerőmű bejáratával szemközt szalmabálákat fotóztam, két motoros pár is megállt és megkérdezte tőlünk, hol van a tó a stégekkel. Többször visszajöttek, nem találták. Az erőmű felől egy hídon mentünk át és rögtön utána parkoltunk és elindultunk egy homokos úton délszaki fenyőerdőben. Olyan volt, mint a Földközi-tengernél a pínea erdőkben...az illat, a hatás. A mobilon lévő GPS segítségével akartunk elmenni azokhoz a stégekhez, amiket kerestünk, de azok még innen két kilométerre voltak és az erdőben vezető út csupa kacskaringó és leágazás. Jött autóval egy nő, kérdezte, hogy a stégeket keressük-e, elvitt kocsival egy km-en. A férjéért jött, aki horgászni volt itt. Nagyon kedves volt, de ahol kitett, onnan még egy km-et kellett volna mennünk és sehogy sem találtuk meg az utat. A tó partján nem megy út, hanem kintebb és csomó kis utca nyúlik be a partig. A mobilom kezdett lemerülni és mivel a nő mondta, hogy sokan eltévednek itt és a sötétben nem találnak vissza, inkább kikapcsoltam, hogy spóroljak vele a vissza útra, ha már sötét lesz.
Aranyos, kis üdülőházas, hétvégi telkes területhez értünk, ott kérdeztünk valakit, merre vannak azok a bizonyos stéget. Úgy csinált, mintha nem tudná miről beszélünk, azután meg egy irányba mutatott. Arra elindultunk, de teljesen rossz helyre lyukadtunk ki. Mindenhol táblák voltak, hogy magánterület és belépni tilos, kamerák is figyeltek. A végén már feladtuk, mert semmi értelme nem volt így ennek.

A levegőben is izzot valami rossz érzés, hogy nem kívánatosak vagyunk itt.

De azért egy másik stéges helyet elértünk és ott az első stég széléig bemerészkedtem és megcsináltam ott az ND-szűrős képet próbaképp. Hát erre nem pont jött valaki, aki pont arra a stégre akart kimenni. Nem szólt semmit, de nem is nézett szépen. Most már jobbnak tartottuk elmenni innen és visszaérni a kocsiig, míg be nem sötétedik.

A jelentéktelen helyről készült fotóm mondanivalója is elég jelentéktelen lett és persze mérföldekkel amögött van, amelyik bejárta a világot. De azok nyertek, akik mondták, hogy átdolgozva lesznek olyanok ezek a képek, amilyenek. Íme az eredeti (első) és az átdolgozott kép (második):

Azután sokáig tartott, míg visszaértünk az autóhoz. Még rengeteg helyen megálltunk fotózni, de mindig volt valami, ami előttünk állt, belelógott a látótérbe, végignéztük a naplementét, de nem sikerült túl jó képeket csinálni, mert lábujjhegyre ágaskoda csináltam, hogy az előttünk lévő házak tetejei ne legyenek benne.

Kaland volt, de csalódottság is volt benne jócskán.
Ja, és valami kimaradt, ahogy mentünk ennek a napnak az elején Tata felé az 1-es úton, az út szélén állt egy hatalmas nagy, ló méretű, nagy agancsos szarvas, aki éppen elénk készült ugrani, de visszatorpant és beszaladt a bozótba. Még életünkben nem láttunk soha egyetlen szabadon élő szarvast sem, csodálatosan szép volt. De nagy szerencsénk volt, hogy nem ugrott elénk.