Sexteni Dolomitok - 5. nap (Strudelköpfe)

Július 13.

Ma is túrázni akartunk, ez egyértelmű, hiszen csodás helyeket lehet itt látni. Mivel a Drei Zinnen annyira lenyűgözött, egy olyan túrát választunk ki, amelyiknek a csúcspontjáról a tornyokra lehet rálátni. 

Elég sokára indulunk el, a Pragser Wildsee-nél elágazó úton a Plätzwiese nevű helyig, ahol egy parkolóban végződik az autóút, innen egy fizetős úton lehet továbbmenni, de csak reggel 10 előtt és délután 16 után lehet saját személyautóval 15 Euróért, közte csak a buszok járhatnak. Leparkoljuk az autót, mivel a parkoló tele van, az út szélén, ahol nem kell fizetnünk. A busz 4 Euro kettőnknek egy menetre (tehát 8 Euro fel és le). Az út borzasztóan szerpentines és meredek és keskeny, és sokáig is tart, a busz mellett nem férne el egy autó sem, így nem is csoda, hogy az autók elől lezárják napközben.

 
Sokáig döcögünk felfelé. Mikor megérkezünk, csodálatos zöld, virágos alpesi legelők között találjuk magunkat és jó pár túra kiindulópontjához érkezünk. Mi a Strudelköpfe nevű hegyet választottuk és a felfelé vezető út kellemes, sosem nagyon meredek. Sok ember kirándul itt is. És mindenhol legelésző tehenek között megyünk, itt is néha direkt mellettük. Az egész magasságkülönbség csak 330 m. Kb. két óra alatt érünk fel, sok nézelődéssel, ácsorgással.

A csúcsról a kilátás csodálatos, de nem csak a Drei Zinnen miatt, hanem mindegyik irányban, akármerre is nézünk. A csúcs alatt van egy kis füves plató, ennek szélére ülünk le uzsonnázni és egyszer csak látom, hogy havasi gyopárok vannak a szikla szélén. Sajnos nem sikerül jól lefényképezni, mert nem tudok sehogyan sem a kis objektívvel lehasalni hozzájuk közel, a nagy objektívnek meg túl közel vannak és így nem fokuszál. A havasi gyopárok egy kb. 8 m magas sziklalépcső tetején vannak, alattunk egy következő zöld, sík plató fekszik, ahova lemászni nincs lehetőség. A három sziklaorom jobbra a távolban áll, szuper a rálátás és azt is végigtudjuk tanulmányozni, hogy hol vezetett a tegnapi túránk innen látható része. Egy lapos sziklára pakolunk le és kipakolunk minden finomágot, amit magunkkal hoztunk, ma reggel útközben vettünk friss pékárút és hozzá egy csomó mindent hoztunk. Igazi terülj-terülj asztalkám lesz belőle. Csak a nap tűz ránk borzalmasan, hogy alig lehet kibírni.

Még soha nem láttunk havasi gyopárt, pedig sok hegyen túráztunk már, magasan és sziklák között is. Ezt a ritka és nagyon védett, kihalófélben, vörös riadós listán szereplő növényt, csak ritkán lehet megtalálni a természetben. Ezen a helyen láthatjuk a tömegturizmus egy borzalmas hátrányát, hogy agyatlan emberek jönnek a hegyre, meglátnak egy havasi gyopárt…ő sem tudja lefényképezni, így letépi, a mobiltelefonja elé tartja, hogy meglegyen a fotó és utána szépen eldobja. A havasi gyopár letépéséért (mint a kék enciánért is), akár 15 ezer Euróig terjedő bírságot lehet(ne) kapnia, ha valaki elkapná! Dehát nem ül itt őr.

Eme történettel meg tudom érteni, miért próbálják számos területen magas útvámmal, vagy csak előre megszabott, napi korlátozott látogatószámmal (pl. korábbi túráink Tenerife védett helyein) csökkenteni a turisták számát. A természet szenvedi meg a sok embert.

Sokáig eszünk, mert élvezzük a kilátás, de közben meg a karjaink szinte szénné égnek a tűző napban és utána már nem nagyon van kedvünk bárhová is menni, elindulunk visszafelé egy másik úton és a végén az étteremnél, ami a buszmegálló előtt van, eszünk egy süteményt és iszunk cappucinót.

Turbánliliom:

Ezután elautózunk a Pragser Wildsee-hez, ahol az első napon már voltunk, mert abban reménykedünk, hogy így késő délután, este felé már nincs sok ember, és nyugodtabban körbejárhatjuk a tavat. 

Valóban a parkolók fele már üres, és közel 17 óra van már, de jön a parkolóőr és leakaszt rólunk 4 Eurót. Utána összepakol és elmegy. Pech. Ha pár perccel később jövünk, nem fizettünk volna. De miért is fizettünk? Ismét disznúságnak érezzük az egészet, mert elindulunk a tó körüli úton (valóban jóval kevesebb ember van, mint első alkalommal 14 órakor) és alig megyünk 200 métert le van zárva az út valami építkezés miatt. Így fordulhatunk is vissza és ennyi volt. Ismét ugyanannyit voltunk itt, mint első alkalommal, és ezért fizettünk 4 Eurót.

Ma túl későn érünk haza, nem tudunk szaunázni. 

Sexteni Dolomitok - 4. nap (Tre Cime/Drei Zinnen)

Július 12. 

Este nézegettük jó sokáig az időjáráselőrejelzéseket. Mindegyik totálisan mást mond. Helyi, hegyi túrás oldalaké jobb időt jósolnak, mint az általános oldalak, így végül úgy döntöttünk, hogy ma megyünk a Tre Ciméhez.

Induláskor olyan sokáig beszélgetünk a recepciós fiúval, hogy fél 10 lesz, mire elindulunk. Szerencsénkre jó idő van ma. Egy órát tart az út a fizetős út bejáratáig, de már a kicsi Antorno tónál nagyot nézünk, mert meg kell állnunk, ugyanis egy hosszú kocsisor végébe ütközünk, ami egy métert sem mozdul, csak áll és el nem tudjuk képzelni ennek okát, hiszen tegnap, amikor itt voltunk, egy autó sem volt rajtunk kívül és ugyanebben az időben voltunk itt. Néha mégis megyünk egy métert, amikor valaki megunja a várakozást és visszafordul a sorból. Vajon mi lehet? Hát nagyon lassan araszolgatva haladunk előre, már fél óra eltelik, mikor addig eljutunk, hogy rálátunk a vámházra és csak nagy ritkán nyílik fel a sorompó és megy be egy autó. Már attól rettegünk, hogy fent megteltek a parkolók és csak aVégül rájövünk, hogy csak egy fizetőkapu van nyitva és szinte minden ember bankkártyával fizet😬, ez telik ennyi időbe.  

Mondták, hogy embertömeg lesz, de ez ami itt van...boahh. Több tíz parkoló van kialakítva lépcsőzetesen és mire felérünk, szinte már egyikben sincs hely. Szerencsére, a 30 Eurós útdíj után ezért már nem kell fizetni. Pottyantós balkán wc is van a parkolóban 50 Centért. Azt gondolom, olyan 500 autó és jó néhány busz fér el itt, ezt beszorozva a velük feljött emberek számával...😱

A hegyet ellepik a felhők és kezdetben átláthatatlan ködben indulunk el, így semmit sem látunk. De szerencsére hamarosan másik irányba fújja el a szél a felhőket és egyre több bontakozik ki a szép tájból. 

A Tre Cime három (a valóságban 5, csak a kicsiket már nem számolják hozzá) „cápafoga” alatt haladunk és azokat jobbról megkerülve, először az oldaluknál a Rifugio Lavaredo házhoz érünk. Itt jeges szél fúj és még hatalmasok a tömegek. De innen sok túraösvény ágazik szét, így innentől a tömeg is szétoszlik és a nap is előjön szerencsére. Gyönyörű minden, az ember azt sem tudja, merre nézzen. Sok kis kínai szelfizget a nyélre tett telefonjával. 

A Tre Cime kultuszhely lett, amit ugyanúgy látni akar minden Európába látogató távolabbi külföldi, mint az Eiffel tornyot vagy a Neuschwanstein-i kastélyt...De a három „hegyorom” fennsíkja nem csak az UNESCO világörökség listájára került fel, hanem természetvédelmi terület is, és ennek bizony nem éppen tesz jót ennyi turista. 😢 Ez a terület a világháborúkban is jelentős szerepet játszott. Az első világháborúban a környező hegyeket telefúrkálták lőrésekkel, raktárakkal. Két éven át heves harcok folytak az Olasz Királyság és az Oszrák-magyar Monarchia között a területért és mindkét fél a három hegyoromban egy választóvonalat látott. A három orom közti hasadékokban állandóan olasz megfigyelők ültek. Végül az olaszok nyertek és bevonultak Tirolba és magukévá tették Déltirol területét. (bővebben a wikipédián: https://hu.wikipedia.org/wiki/Drei_Zinnen)

 

Lehet az ormok körül, közvetlenül alattuk, az omladéklejtőkön egy kisebb kört is túrázni. A legtöbb ember, aki csak azért jött ide, hogy elmondhassa, hogy itt is járt, ezt teszi. Mi továbbmegyünk a Drei Zinnen Hütte felé, ezt a Paternkofel meredek oldalában tesszük, és nem pedig a valamivel lentebb vezető szélesebb úton. Egy nagyon keskeny ösvényen megyünk, ami egy nagyon meredek törmeléklejtőben vezet (képeken is jól látszik), néha autónyi sziklák fekszenek keresztül az ösvényen és sok helyen látszik, hogy friss omlások voltak, így én ezt veszélyesnek ítélem meg, mert kiszámíthatatlan, mikor indul meg ismét egy kőlavina. Amúgy ilyen hatalmas kőlavináknak a nyomait több helyen az országút mellett is láttuk, ahol le voltak tarolva még a fák is és mindent egy kőtenger teírtett el, a megpucolt s felújított autóút két oldalán. Aki akkor ott autózott, azt bizony kilapították ezek a sziklák. 

Itt látszik az ösvényre hullott sziklatörmelék, egy ilyen agyoncsapja az embert. A rúzsaszínes cucc ott lent porral borított hó. 

Sokkal hosszabb ideig tart ez a szakasz, mint ahogy gondoltuk. Mikor elérünk a Drei Zinnen házhoz, annak kilátó és étkező terasza dugig tömve van emberekkel. Erre nem vágyunk. A ház előtti sziklafennsíkon jó ülőhelyek vannak, a három oromra való csodás rálátással, oda akarunk menni uzsonnázni, de mikor a házat jobbról kerüljük, észreveszünk a másik oldalon lent két kis gyönyörű tavat és inkább ezek felett ülünk le a zöld lejtőben egy sziklára és szendvocset, kekszet eszünk, iszunk, gyönyörködünk a látványban. Sok időt töltünk el itt és közben az embertömeg kevesebb lesz és megnézzük a házban az étterem kínálatát. Nagy a választék és igen jó ételek vannak, ahogyan tányérokon láttuk, az adagok is hatalmasak, de drága is nagyon. 

Ezután a házat balról kerülve egy szerpentines úton megyünk el a sziklafennsík alá, majd onnan egy meredek úton le egy mély völgybe, mely a Drei Zinnen és a szemközti hegy között húzódik, ahol a Drei Zinnen ház van, ahonnan most elindultunk visszafelé. Jó 100-150 métert leereszkedünk. Közben végig csodás rálátásunk van a három oromra. 

A zöld völgyben látunk mormotákat is. Senki sem látja rajtunk kívül. Olyan vakok az emberek, csak mennek, mint a vak birkák, nem látják az út menti szép virágokat sem. Én közelebb lopódzok a nagyobb objektívemmel a mormoták felé, de még így is elég esélytelen a dolog. Pár ember ezt meglátva, egyszerűen keresztülgázol a mezőn, letaposva minden védett virágot és mobiltelefonnal a kezükben csoportosulnak a mormoták lejtője előtt. Végül vagy 20 ember ordibál és szelfizik ott. Nekem még a 300 mm-es obejktív sem elég a mormotákhoz, ezek meg azt hiszik, majd a mobilos szelfin látszik valami. Persze a mormoták elrohannak a zajtól. Totálisan bűntudatom van, hogy odavezettem őket és letapostak mindent. 😬😣😢

Ezután a lefelé jött magasságot felfelé vissza kell mászni a völgynek a szemközti oldalán. Elég megerőltető, de az egész túrában ez az egyetlen megerőltető rész. A többi csak séta. Itt közvetlenül a Tre Cime másik sarka alatt állunk, a tornyok annyira közel magasodnak fölénk, hogy a fotóba bele sem férnek sajnos. Alattuk három picike zöldes víz tavacsaka van, amiben tükröződnek, de egy mezei obbjektívvel nem lehet befogni őket. 

Akövetkező képeken látszik, hogy szemközt van a paltó, ahol a Drei Zinnen ház van, és a völgy, ahova le kellett menni és onnan fel. A jobboldali nagy hegy a Paternkofel.

Innen fordulót vesz az út és elkanyarodig a Drei Zinnen oldala mellett és azoknak oldala alatt visz hosszúkásan felfelé emelkedve vissza a parkoló felé. A végénél, hatalmas zöld fennsíokat látunk, amiken tucatnyi mormota futkározik, játszik, sajnos tőlünk igen messze, de ezekre a részekre is vezetnek ki ösvények, amikre nekünk már sem energiánk, sem időnk nincs ma.

A parkoló majdnem üres, de vicces, hogya akik velünk egyszerre értek fel és mellettünk parkoltak, azok velünk egyidejűleg érnek vissza is. Már csak pár autó van.

Csodálatos és lenyűgöző volt minden és nem csak a Tre Cime, amiért érdemes idejönni, hanem az összes környező hegy, zöld fennsík, cakkos távolabbi hegyek, tornyok, olyan az egész 360 fokos panoráma, hogy egy tündérmesébe illene. Imádtam itt lenni!!!

Mikor hazaérünk, egy hatalmas nagy, friss, még meleg almáslepény vár az asztalunkon. Nem tudjuk, hogy a reggeli hosszas beszélgetés miatt ítélt –e meg mindket a tualjék fia szimpatikusnak és ezért kaptuk, vagy mindenki kapott?? De minden lakónak ekkora nagy süteményt lehetetlen megsüni. Rá is ugrunk és pillanatok elatt elpusztítjuk a felét, valami leírhatatlanul isteni finom. Majd azután a szaunába megyünk. Vacsorázunk és tévézünk.