Rövid látogatás Magyarországon

Minekután itt (azaz München mellett) március utolsó hetétől 25 fokos meleg volt, sokként ért, hogy ahogyan utaztunk hazafelé autóval, egyre hidegebb lett és otthon csak 5-10 fok és nagyon brutális viharos szél fogadott. Csak három nap állt rendelkezésünkre és ebben a három napban volt a legrosszabb idő. Mikor visszafelé jöttünk, majd szétfőttünk a kocsiban.

Magyarország nagyon gazdag természetvédelmi területekben és nemzeti parkokban és nagyon bőséges állatokban, főleg vizimadarakat nézve. Régi vágyam a Kisbalaton, a Ferő-tó, a Hortobágyi Nemzeti Park és egyéb mocsaras vidékek tanösvényeit bejárni, de rövid hazautazásaink során ezekre soha nem marad elég idő.

Most rövid összefoglalóban, de sok képpel számolok be az otthoni három napról.
Első napon csak késődélután sütött ki a nap, előtte kis sem tudtunk mozdulni a lakásból, így ekkor spontán a Gellért-hegyre mentünk.

A Gellért-hegyről bezoomolva fedeztem fel a japán cseresznye fasort a vár Déli Pályaudvar felé néző sétényán. Ide sajnos már nem volt időnk elmenni, amit nagyon sajnálok. 

A következő napon is nagyon rossz idő volt, szakadt az eső is, mikor elállt, révettük magunkat, kimenni valamerre. Nemrég írt Timi (Kavics), a Dinnyésnél lévő "Madárdal" tanösvényről. Mivel a Velencei-tó nincs messze tőlünk, ide indultunk el. Az itt található Várpark, amiben sok magyar vár kicsi mása nézhető meg, nem érdekelt minket, mert mindig a természetre vagyunk ráfixálva és történelmi, kultúrális dolgok inkább untatnak, de akit érdekel, megnézheti Kavics blogjában.

A nagyon jeges szélviharban a kilátótoronyból majdnem elrepültünk és pillanatok alatt szétfagytunk, így sajnos nem tudtuk a kilátást sokáig élvezni, a fotózás pedig kín volt, az ujjaim teljesen szétfagytak és elmerevedtek.

A Madárdal Tanösvény egy tanyánál kezdődik, ahol szürkemarhákat lehet látni. Innen egy nagy kört leírva lehet az ösvényen a nádasokik elmenni, amelyek az ún. Dinnyési Fertőnél vannak. Itt csalódtunk, mert ahol három madárleső tornyot is láttunk, le volt zárva az út és a táblán az állt, hogy tilos a belépés. A Duna-Ipoly Nemzeti Park részeként terészetvédelmi terület és csak vezetővel látogatható. Mindig ez van, akárhova is megyünk, mindig nagy lelkesedéssel indulok neki, hogy végre látok madarakat közelről, aztán meg a nagy semmi van. Hát továbbmentünk. Az ég valami hihetetlenül koromfekete volt, féltünk, hogy bármikor jöhet egy jégeső.

Visszaérve Dinnyésbe, nekem szép élmény volt, annak utcáin visszabarangolni és a gyerekkoromat idéző kék nyomós kutakat, cseresznyefákkal teli utcákat, régiesen elrendezett szép kerteket látni. De sajnos a házak, kertek egy része elhagyatott, az emberek már nem akarnak falun élni.

Elrohant az idő és indulnunk kellett barátainkhoz, akik meghívtak vacsorára és leszavaztuk a főtt ételt, ami helyett inkább a házi kolbászt kívántuk.

Máris elérkezett az utolsó napunk, amikor ismét nem volt jó idő, és mivel előző nap igen későn, azaz éjfél után jöttünk haza, ezen a napon nem akart egyhamar kivetni minket az ágy. Már dél volt, mire elindultunk Tihanyba, mert végre nagynehezen sikerült kiderítenem, hol vannak ürgék, és őket akartam fotózni. Útközben megálltunk Balatonfüreden, mert párom mindenáron halászlét akart enni és ott megebédeltünk. A halászlé kiadós és finom volt.

A Tihanyi-Félszigetnél két helyen voltunk ürgét fényképezni, majd még felmentünk az apátsághoz.
Az ürgék iszonyú édesek, mint valami mini mormoták, felágaskodnak és eszik a zöldet. Folyamatosan rágnak és rágnak, kis zabagépek. És nem annyira félősek, egész közel lehet hozzájuk menni. 

Egy barna rétihéjapár keingett felettük, áldozatát (vagy ebédjét) keresve. Biztosan gyakran elkapnak egyet-egyet. Rengeteg üreg volt, amerre csak fordultunk, mindenhol üregfejecskék kandikáltak ki a fűből.

Itt nem jutottunk túl közel az ürgékhez, így egy idő után feladtuk és elmentünk a másik helyre, amit másik természetfotósoktól kaptam tippként és valóban egy ürgeparadicsomba cseppentünk.

Ezek a pici, cukorfalat állatkák önfeledten rágcsálták egymás után a zöld gazokat és mit sem foglalkoztak vele, hogy én egyre közelebb kúszok hozzájuk. Itt nagyon jól lehetett fotózni, mégsem lettek túl élesek a képeim, mert gyakorolni akartam mindent saját, manuális beállításban és közben megfeledkeztem pár dolgot átállítani, ami korábbról úgy maradt. Úgyhogy ide mindenképpen vissza kell majd menni.

Fehér kócsagból is igen sok volt, de most kivételesen nem a madarakkal voltam elfoglalva, teljesen beleszerelmesedtem az ürgékbe. :-) Aztán mégis csak elkaptam egy kócsagot is reptében, hát éppen a legjobb pillanatban. :-)

A Belső-tónál ingyen lehet parkolni, de nem volt már kedvünk onnan felcaplatni, hát rá is faragtunk, mert a nagy parkolóban, ami fizetős, fent, igen csak becsaptak. Nem volt egy Forint apró pénzem sem, az autómata papírpénzt is elfogad, de az időtartamot nem lehet kiválasztani, mivel csak ezresem volt, azt elnyelte volna, egy óra parkolás pedig 300 Ft volt. Végül láttam, hogy Eurót is lehet bedobni apróban, de az is csak 2 Eurósom volt és azt bedobtam, pedig csak egy órára akartunk maradni. Lenyelte 17:40-kor a 600 Ft értékű pénzt (2 óra parkolás!!!) és kiadott egy 18:15-ig szóló cédulát, amitől tovább nem is mertünk maradni, mert egy pár pont ott rimánkodott, hogy pár perccel később értek vissza és zaftos büntetést kaptak. Azért ez disznóság, hogy a hivatalos automata ennyira durván becsap: két órányi pénzért 35 percre ad ki cédulát!
Ettől a balatonfüredi parkolási díjas sztorim még ciffrább lenne, de azt már le sem írom...
Úgyhogy kutyafuttában felloholtunk az utcában az apátságig, majd vissza és hazaautóztunk.