Korzika 2003/5.

Szeptember 6.

A következő napon pihi van, strandolni megyünk. Ez a második hét kezdete, fura érzés, hogy M. és B. elmentek, ürességet érzünk. Ma is a Sagone felé eső strandra megyünk, ahol annyira tetszett nekünk pár nappal ezelőtt. Az éjjel vihar lehetett, mert a hullámok egészen átalakították a tengerpartot, valósággal átformázták. Ma nem olyan nyugodt itt sem a víz. Csak este jövünk haza, és amikor a duplaágyra hanyatt vetem magam, édes kis állatkát pillantok meg a plafonon, a „krokodilt”. :-)

Legalábbis mi így nevezzük el ezt a jó 20-25 centis gyíkot, amilyet még egyikőnk sem látott sohasem. A fejének pont olyan formája van, mint egy krokodilénak, a színe is olyasmi, háta közepét és farka két szélét tüskés taraj borítja, de amitől olyan különlegessé válik, hogy lábai karmos ujjacskák helyett kis tapadókorongokban végződnek. Ezek segítségével kapaszkodik a plafonon és meg sem moccan. Nem zavar minket, kifejezetten megtiszteltetések érezzük, hogy meglátogatott minket, de azért, ha majd alszom, nem szeretném, hogy ott üljön a fejem felett és esetleg éjjel rám pottyanjon. Így aztán egy partfissal próbálkozunk leűzni a plafonról és kitessékelni a szobából, de szegény annyira megrémül ettől a hadművelettől, hogy eszeveszett módjára rohangál fel alá mindenütt a szobában. M. egyszer lehessegeti a falról és leesik, pont a combjára és már mászik is befelé a shortnadrágja alá. M. rángatózva ugrándozik, mint egy epilepsziás, majd a kroki kiesik a gatyájából és az üldözés közben végül valahogy a nyitott hűtőtáskában landol. M. kiviszi hűtőtáskástól az erkélyre, azt szeretnénk, ha nem kellene benne kárt okoznunk, magától távozna a ház falán lefelé. De persze nem teszi, így aztán felmászatjuk a szemeteslapátra és M. próbálja lerázni a kertbe, ami nem sokkal lejjebb van. Nem zuhanna nagyot és puha zöld gyepen landolna, de csak  tapad a lapáthoz. Végül egy lendítő mozdulatra, elszakad a lapáttól, szaltózik egyet a levegőben és landol a füvön. Reméljük, hogy nem esett bántódása.

Közben megjöttek az új szállóvendégek is. Köztük magyarok, németek és franciák. Úgy határozunk, hogy ezen a héten édes kettesben akarunk maradni, így aztán nem törekszünk senkivel sem szóba elegyedni.

Szeptember 7. 

6 órakor kelünk, ma megint nagy kirándulásnak nézünk elébe. Át kell hatolnunk Korzika hegyes belsején, hogy eljuthassunk a keleti álom partokhoz. Hogy elkerüljük a legrémesebb szerpentineket, előbb leautózunk Proprianóig és onnan kanyarodunk rá a sziget belseje felé vezető alsóbb rendű útra, Levie és Zonza felé. Csodálatos erdőkön keresztül vezet az út. Még csak most világosodik igazán, a völgyek felett ködfelhő úszik. Zonza után ráfordulunk az Illarata-hágón át vezető útra. Innen láthatjuk egy pillanatra a Bavella-hegység tarajos gerincét.

mint egy dinoszaurusz háta

Az Illarata végtelen fenyőerdei filmekből ismert kanadai tájat idéznek. Végül elérjük a hágónak azt a pontját, ahonnan kisebb túrát tervezünk a Piscia-vízeséshez. Az útikönyv szerint kb. fél órás ez a kirándulás. Igen ám, csak a parkolóban lévő első jelzőtáblát leszámítva nincs is több tábla. Csak abban bízhatunk, hogy követve a kitaposott ösvényt, az a vízeséséhez fog minket vezetni.

A táj nagyon érdekes, sziklás fennsík, fenyőerdőkkel. Mindenütt nagy, viszonylag kerekded szikladarabok fekszenek szerteszét. Mintha csak egy óriás játszadozott volna velük itt valamikor. Ami feltűnik, hogy rengeteg ingókő van. Mindenfelé kúp alakú sziklakupacok álldogálnak és azok tetején egy-egy óriási, több tonnás kerek kő ücsörög, vagy egy csúcsos végződésen támaszkodva inog a többi szikla tetején. Tényleg olyan ez a vidék, mintha csak egy óriásgyerek szórta volna szét játékszereit.

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Az ösvény először széles és sűrű erdőn át vezet, majd kiérünk egy bozótos, sziklás fennsíkra, ahol hallani lehet a patak hangját, de nem lehet látni, hol folyik. De ha itt a patak, itt kell legyen valahol a vízesés is! A fensíkot völgy szeli keresztbe, ennek széléhez érve, látni, hogy odalent folyik a kis folyó, de vajon merre lehet a vízesés, ami több, mint 50 méter magasból zuhan alá. Sehol sem látni szakadékot. Előbb követjük a vízfolyást lefelé. Közben magunk is elhaladunk egy teherautó méretű ingókő mellett. Ezt jól meg is szemléljük, körbefényképezzük és lassan feladjuk a reményt, hogy a vízesést egykönnyen megtaláljuk valaha. Ekkor feltűnik, hogy több ember is a patak túloldalán mássza a sziklákat. Mivel nincs túratérképünk és jelzőtábla sem, a legjobb ötletnek az tűnik, hogyha követjük a többi embert.

Lemegyünk a patakmederhez, átugrándozunk köveken rajta, a másik oldalon felkapaszkodunk sziklákon egészen a sziklaképződmény legtetejére. Erősen hallani, hogy zubog a víz, de nem látni, hol. A szikláról, ahol állunk, le lehet látni a mélybe, ugyanis annak másik oldalán szög egyenes, meredek fal zuhan a mélybe. Ki kell merészkedjek veszélyes mértékig a szélére, hogy valamit lássak. Ott van a vízesés, pontosan alattunk. Erről az oldalról sosem fogjuk tudni megközelíteni. Még egyszer ki kell álljak a szikla peremére, hogy lássam, hogy tudnánk a másik oldal felől kerülve odajutni. Nincs tériszonyom, nem is szédülök, nem zavar a mélység, de azért pár másodpercre felszökik az adrenalin szintem, hiszen egy széllökés is elég lehetne, hogy kb. 100 métert zuhanjak. Lemászunk a szikláról, ott, ahol felmásztunk rá. Mondanom sem kell, hogy lefelé nehezebb megtalálni a lépést, mint felfelé volt. Átszökdécselünk a patakon, vissza egészen az ingókőig, majd egy keskeny ösvényt követve, mely a tüskés bozót között vezet, eljutunk végül egy helyre, ahonnan iszonyatos földút vezet lefelé. Útnak éppen vétek is lenne ezt nevezni. Egy középkorú pár kapaszkodik éppen felfelé. Na, ha ők megjárták ezt az utat, nekünk sem okozhat gondot! Az „út” ugyanis egy egyszerű hegyoldal, mely kb. 60 fokos szögben lejt lefelé, vöröses föld borítja a talajt és keresztbe-kasul szövik a mellette és rajta álló fák gyökerei. Ezek a gyökerek néhol lépcsőként szolgálnak, de leginkább kapaszkodóként. Itt kb. 80-100 métert kell lefelé menni, hogy elérjük a vízesés tavának felső részét. Eleinte a fáktól semmit sem lehet látni, majd végre egy ponton ritkább a növényzet és elénk tárul a vízesés képe. A sziklafalban, melynek tetején előzőleg álltunk, van egy repedés, azon keresztül ömlik ki a patak vize a mélybe, fehéren tajtékozva zúdul alá, majd lent egy sziklára zuhan és onnan egy kisebb vízesés formájában folyik tovább, bele egy smaragdzöld színű tavacskába. Afrikáról szóló természetfilmekben láttam eddig hasonlókat. Csuda vadregényes az egész táj! Innen már nem kellene tovább mennünk lefelé, hiszen jól lehet látni mindent, fényképezni is tudtam, de engem hajt az ismerni akarás, le akarok menni egészen a tavacskáig. Talán még meg is fürdünk benne, mint a romantikus filmekben.

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Elindulunk hát tovább, lefelé. Rettenetesen idegesít a fotóstáska, mely az oldalamon lóg és minden lépésnél a hasam elé esik. Leérünk a lejtő aljára, de ott akkora sziklák állják utunkat, hogy nem tudjuk a zöld tavat megközelíteni. Amúgy is iszonyúan mocskos, békanyálas, bele nem mennék. Pár méterre mellettünk ér földet 50 m magasból a vízesés. Hangos és vízpermettel locsol meg minket. Ideje visszaindulni, hiszen a fél órásnak ígérkező kirándulás már eddig is tovább tartott 45 percnél. Nagyon szűk az időnk, hiszen ez csak egy kis kitérő volt a vízeséshez. Még nagyon hosszú út áll előttünk.

Felfelé nagyon sokáig tart az út, azt hiszem, sosem érünk már a végére, aztán egyszer el is tévedünk. Így majdnem két óránkba került ez a kis kaland. A Korzikai Dolomitoknak nevezett hegyekben haladunk tovább a keleti part felé. Állandóan kanadai filmekre emlékeztet a táj. A hegyek szerelmesei vagyunk, így aztán nagyon tetszik itt nekünk. A keleti part a legszebb strandokkal kecsegtet. Porto Vecchionál érünk ki a partra, de magát a várost nem nézzük meg, csak átautózunk rajta. Már dél is elmúlik, mire rátalálunk a híres Palombaggia strandra.

Igazából ez egy hosszabb partszakasz, és én nagyon szeretném megtalálni azt a részét, ami az utazási katalógusunk címlapján szerepel, ahol olyan karibi színekben játszik a tenger és olyan kerekded sziklák állnak ki a vízből, mint a Seychelle-szigetekről látható képeken. Mi előbb egy píneaerdőn keresztülvezető földúton érünk el egy nagy parkolót és innen lehet kimenni a strandra. Az öböl íve messzire elnyúlik. A homok egész világos, a víz színe pedig leírhatatlan, olyan igazi karibi. Helyenként tűzvörös sziklák állnak csoportokban a parton. Olyan két km hosszú lehet a strand, egy igazi álom. Elég zsúfolt viszont, mi meg nem akarjuk az időt azzal múlatni, hogy távolabbra sétáljunk, ahol esetleg kevesebb ember van, mert mára még más is tervben van. Egy bő órát szánunk az itteni strandolásra. A búvárszemüvegen át messzire el lehet látni a kristálytiszta, hihetetlen kék színű vízben.  Később még csodásabb álompartok mellet autózunk el, de nem állhatunk meg minden 100 méteren.
A következő állomás a Santa Giulia-öböl. A parti sáv mögött nagy sós vízű tó, egy beltenger található. Maga az öböl még a Palombaggiánál is szebb. Azóta sem láttam életemben sehol ilyen strandot, mint itt. A víz lassan mélyül, leírhatatlan színekben játszik, nagyon tiszta és a part menti sekély vizekben lekerekedett kőtömbök állnak csoportokban. Abszolút Seychelle! Nem tudok beteleni vele, jobban mondva, nem vagyok képes feldolgozni a látottakat.

Döme fotója

Itt is jó órát, másfelet maradunk, majd irány a Rondinara-öböl, amit légi felvételeken láttam. Annak meg szabályosan, körzővel meghúzott félkörív alakja van, vagy inkább patkó. Na ide viszont nagyon rossz minőségű mellékút vezet a leégett erdőn át. Mire leérünk a strandra, már alacsonyan jár a nap, így nem fürdünk már itt. Csak végigsétálunk a part mentén, alkalmas fotózási helyet keresve. A homokban tehéncsorda fekszik, néhány tarka tehén a tengerparton ácsorog, a vizet nézi. Az egyiknek a lábai előtt kék békalábak hevernek gazdátlanul a homokban. Az egész úgy hat, mintha tehénkénk egy búvárkodásból tért volna éppen vissza és gondtalanul a homokba dobta volna uszonyait.

Itt már utolér minket az esti szürkület. A hegyeken átkelve nagyon sokáig tartana a hazaút, így inkább Bonifacio felé indulunk el, ami viszonylag közel van, és onnan pedig már ismerjük az út hátralevő részét. 

Korzika 2003/4.

Szeptember 4. 

A mai napon északnak, Porto felé vesszük az irányt. Rengeteg mindent szeretnénk megnézni, de hamar rá kell jönnünk, hogy az egy naposnak tervezett kirándulást ketté kell vágni, és két napra beosztani, mert lehetetlen egy napba az északnyugati part minden látnivalóját belezsúfolni. Cargeséig ismerjük az utat, onnan már új szakasz vár ránk. Már korán erősen süt a nap és nagyon tiszt a levegő, messze ellátni, nincs reggeli pára. Cargese után Piana falu, majd Porto következik, mind nagyon szépek, de egyikben sem állunk meg, spórolni kell az idővel a hegyi kirándulásokra. 

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója, (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója, (képét engedélyével mutatom) Porto

Piana és Porto között található a Les Calanche-nek nevezett táj, ahol vörös sziklák ágaskodnak az út mindkét oldalán, különleges formákat képezve. Sok sziklaformátumnak van itt neve, mint pl. a „teknős” vagy a „sas”, de ezeket az alakzatokat kivenni a sok egyforma szikla közül nem éppen egyszerű, vagy inkább több képzelőerő kell hozzá. Mindenesetre nem csak érdekes ez a táj, hanem lenyűgözően szép is.

Portóból elindulunk a folyóvölgy mentén a sziget belseje felé. Hamarosan a kis Ota falut érintjük, ahol ki is szállunk pár fénykép erejéig. Majd megpillantjuk az első szamárhátas kőhidat, a Ponte de la Pianellát.

A genovai kőhíd mesteri mértani pontossággal íveli át a smaragdzöld folyót. A hegyoldal is dús növényzetű, de nem teljesen zöld, inkább sárgás. Megállunk a hídnál, legyalogolunk hozzá, átmegyünk rajta, majd le a folyóhoz és bele a jéghideg vízbe. El sem tudom képzelni, mitől lehet a víz ennyire hideg ebben a hőségben. Hatalmas hófehér, kerek kövek hevernek mindenütt a mederben, de a híd alatt pont nincs egy sem, itt a combig érő vízben gázolunk át, vissza az autóút oldalára. B-ék pont erről meséltek tegnap este, hogy ilyen nagy fehér köveken ugrándozva mentek hosszú időn át, míg az egyik hidat megtalálták. Azt gondoljuk ez lehetett az a híd. A félkörív tükröződik a vízen és tükörképével együtt a híd egy teljes kört alkot.

A sziget legöregebb hídját, a Zagliát szeretnénk még látni, de az útikönyv magyarázata nem egyértelmű, hogyan lehet oda eljutni. Tovább autózva hamarosan egy elágazáshoz érünk. Sok autó parkol itt, és sok ember vág neki a folyóban álló köveken bukdácsolva egy túrának. Nagy kár, hogy itt még nem vesszük észre, hogy ez az út vezet a régi hídhoz. Sík terepen, fél óra alatt oda lehetne érni – de ezt csak később tudjuk meg. 

Csodálatos érzés a magas hegyek között bolyongani. Néha arra gondolok, hogyan is „nőhettek” egy ekkora szigetre ilyen magas hegyek? Mi továbbra is tartjuk magunkat az útikönyv által javasolt túraútvonalhoz, mely a Zaglia-hídhoz vezet. Megérkezünk Evissába. Elég magasan fekszik a hegyen. Itt van egy kisebb parkoló, ahol mutatják a táblák a Spelunca völgyébe vezető utat.

Spelunca völgye, oda mentünk le

Ez az, amit keresünk, és szokatlanul könnyen meg is találtuk. Innen indul a szerpentines, poros, köves gyalogösvény, meredeken lefelé. Olyan tíz perces menetelés után jön egy kanyar, ahonnan belátni az egész völgyet. Ekkor fogom csak fel, hogy milyen magasról is indultunk útnak, a folyó medre vagy 5-600 méterrel alattunk kanyarog. Üsse kő, innen már ugyan vissza nem indulunk a korábban látott lenti elágazásig. Iszonyatos hőség van, és mi csak gyalogolunk lefelé, mintha csak sosem akarna az út véget érni. Bele telik ¾ óra is, míg leérünk a patakvölgybe és onnan már csak kis séta van hátra a Ponte de Zagliáig.

A kőhíd csodaszép, igazán régi, kicsit romos is, így aztán inkább nem megyünk fel rá. A híd után kicsivel két patak találkozik össze, az egyik mélyen a hegyek felől jön, a másik meg az, amelyik mentén könnyűszerrel idejuthattunk volna az elágazástól. Nagy kerek kövek hevernek itt is mindenütt a vízben és a kövek által határolt természetes fürdőmedencékben egy csomó ember fürdőzik. A köveken is rengetegen napoznak. Szinte tömegstrandnak nevezném. Hát mi is keresünk egy szabad „medencét”, lepakolunk a kövekre, de a patak vize irdatlan hideg, éppen csak megmártózom benne, aztán napozunk mi is fél órácskát a nagy köveken ücsörögve, majd irány felfelé. Annak tudatában, hogy mi vár ránk, igencsak össze kell gyűjteni minden lelki erőnket. Ugyanezt a hosszú utat, a meredek hegyoldalban, negyven fokos hőségben felfelé megtenni, nem éppen egy leányálom. Néha azt hiszem, már a tüdőmet is kiköpöm, meg is állunk néha egy kicsit nyavalyogni, hogy vajon mennyi lehet még hátra. Sok. A felfelé út több, mint másfél órát tart. Mégsem bánom, mert az egész völgyet be lehet látni a hegyoldalból és az valami csodaszép látványt nyújt. El akartunk menni a másik patak medrének mentén még messzebbre, befelé a völgybe, ahol egy vízesést lehetett volna látni, de az már nem fért volna bele ebbe a napba.

Evissából a Vico felé vezető úton indulunk el. Állandóan háziröfik vagy tehenek állják el az utat, a malacok felkapaszkodnak az álló autó oldalán, úgy kunyerálnak, és a tehén is benéz az ablakon. Nagyon oda kell figyelni, mert a beláthatatlan kanyarok után mindig ott állhat egy újabb állatsereg és könnyen el is gázolhatnánk valamit. A Vicoból Sagone felé vezető kicsit vadregényes út, nem éppen szimpatikus a szürkületben, de viszonylag gyorsabban haladunk rajta, mint a parti úton. Estére érünk haza, és a szokásos erkélyen üldögélős sörözgetés zajlik a kedves szomszédainkkal.

Szeptember 5.

Másnap megint hosszú útra indulunk. Barátaink ismét nem tartanak velünk, nekik ez az utolsó napjuk itt, nem fér nekik már bele egy ilyen hosszú túra. A nyaralás előtt, amikor a napi kirándulásokat terveztem, azt gondoltam, hogy lazán belefér majd egy napba a Tiucciától északra eső rész, egészen Saint Florentig, de már az első napok kirándulásai után rá kellett, hogy jöjjek, erre halvány esélyünk sincs. A térképen lévő távolságokat minimum hárommal kell megszorozni ahhoz, hogy megkapjuk azt a végeredményt, amit a borzalmas szerpentinek miatt időben elveszítünk. Normális ember már régen belátta volna, hogy nem lehet Korzikát két hét alatt töviről hegyire bejárni. Mi viszont nem adtuk fel a reményt, meg fogunk nézni mindent, még ha bele is pusztulunk. Na igen, a reggel 6 órai kelések sem éppen egy normális nyaralás részei. Van aki nem érti ezt meg, de nem is várom el ezt senkitől. Amikor ott vagyok egy ilyen helyen, szinte izzik a vérem, mint akit besóztak, mennem kell, látnom kell, nem tart vissza semmi sem.

Porto

Szóval elindulunk a tegnapi útvonalon a part menti úton felfelé északnak, előbb Porto felé. Borús, szürke idő van, szemerkél az eső. Azért reménykedek, hogy később még jobb időnk lesz. Portótól északra minden új, és itt sem jobbak az útviszonyok. Calvi az első célpontunk. A valamivel több, mint 100 km-es távolságot kb. 3-4 óra alatt tesszük meg. Az eltelt idő alatt sajnos az időjárás sem lett jobb, ha lehet még szürkébb az ég. Szerencsénk van, hogy nem esik az eső, csak csepereg. Bejárjuk az erődöt, a kikötő környékét. Calvi szép és hangulatos város, igazán kár, hogy a sötétségbe vész. Jó órát, másfelet törltünk itt el, majd elindulunk tovább I’lle Rousse irányába. Ott aztán sehogy sem találunk parkolóhelyet és ezzel le is teszünk a város megnézéséről, hiszen még így is rengeteg minden áll előttünk, a nap pedig rohan, mintha csak egy futószalagon ülnénk.

Innen indul a kis hegyi körút, a Balagne-nak nevezett dombos, hegyes tájegységbe. Mi a Felső-Balange-utat választjuk. Sorba járjuk az egymáshoz hasonló kis falvakat: Speloncatót, Belgodérét, Murót, Lumiót. Sajátos hangulatú helyek ezek. Sasfészekként állnak egy-egy magaslat tetején. Mindnek jellegzetes, de egyedi temploma van.

és ilyen lehetett volna ez a vidék szép időben:

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

De nem tudom élvezni a kirándulást, mert a fényviszonyok lehorgasszák az ember jókedvét, minden csak egy egybefolyó szürke maszlag. Visszaérve Calvihoz, egy belső utat választunk, ami a térkép szerint egyenesebbnek tűnik, mint parti társa. Ez a kis reptér mellett halad el és a Galéria nevű településnél csatlakozik újra bele a tengerparti rémségbe.  Azt hiszem Galeri és Porto között fekszik Korzika legkanyargósabb útja, ahol még talán tízméternyi egyenes szakasz sincs, az út néhol olyan keskeny, hogy két autó el sem fér rajta. Az egyiknek meg kell várni, míg a másik valami sziklamélyedésbe félre tud húzódni. Közben időnként kőgörgeteg zúdul alá a hegyoldalból, vagy állatcsorda állja el az utat, és várakozni kell. Na meg, az émelygésről ne is beszéljünk. Gyönyörű hely Korzika, de pokolba kívánom összes útját!

A Girolata-öbölbe sem jutottunk le, az azzal párhuzamosan, a parttól jóval beljebb haladó úton ér minket az este. Nagyon jól tudjuk, mennyi út van még hátra hazáig. Úgy érzem, reggelre sem fogunk hazaérni, és közben azon aggódok, hogy vajon mit gondolnak a barátaink, akikkel még mindenképpen egy búcsúestet akarunk tartani. Vajon aggódnak-e értünk?

Barátaink valóban egy kis aggodalommal várnak ránk, és rögtön fel is jönnek hozzánk az erkélyre, ahol beszélgetünk, iszogatunk még egy jó órát. Mind a négyen nagyon sajnáljuk azt, hogy ők holnap elmennek. Megbeszéljük, hogy otthon is fogunk találkozni és tartani fogjuk egymással a kapcsolatot. Elbúcsúzunk és lefekszünk. (Ennek 7 éve már és azóta is nagyon jó barátok vagyunk és minden alkalommal, ha hazautazunk, találkozunk velük.)