Korzika 2003/4.

Szeptember 4. 

A mai napon északnak, Porto felé vesszük az irányt. Rengeteg mindent szeretnénk megnézni, de hamar rá kell jönnünk, hogy az egy naposnak tervezett kirándulást ketté kell vágni, és két napra beosztani, mert lehetetlen egy napba az északnyugati part minden látnivalóját belezsúfolni. Cargeséig ismerjük az utat, onnan már új szakasz vár ránk. Már korán erősen süt a nap és nagyon tiszt a levegő, messze ellátni, nincs reggeli pára. Cargese után Piana falu, majd Porto következik, mind nagyon szépek, de egyikben sem állunk meg, spórolni kell az idővel a hegyi kirándulásokra. 

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója, (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója, (képét engedélyével mutatom) Porto

Piana és Porto között található a Les Calanche-nek nevezett táj, ahol vörös sziklák ágaskodnak az út mindkét oldalán, különleges formákat képezve. Sok sziklaformátumnak van itt neve, mint pl. a „teknős” vagy a „sas”, de ezeket az alakzatokat kivenni a sok egyforma szikla közül nem éppen egyszerű, vagy inkább több képzelőerő kell hozzá. Mindenesetre nem csak érdekes ez a táj, hanem lenyűgözően szép is.

Portóból elindulunk a folyóvölgy mentén a sziget belseje felé. Hamarosan a kis Ota falut érintjük, ahol ki is szállunk pár fénykép erejéig. Majd megpillantjuk az első szamárhátas kőhidat, a Ponte de la Pianellát.

A genovai kőhíd mesteri mértani pontossággal íveli át a smaragdzöld folyót. A hegyoldal is dús növényzetű, de nem teljesen zöld, inkább sárgás. Megállunk a hídnál, legyalogolunk hozzá, átmegyünk rajta, majd le a folyóhoz és bele a jéghideg vízbe. El sem tudom képzelni, mitől lehet a víz ennyire hideg ebben a hőségben. Hatalmas hófehér, kerek kövek hevernek mindenütt a mederben, de a híd alatt pont nincs egy sem, itt a combig érő vízben gázolunk át, vissza az autóút oldalára. B-ék pont erről meséltek tegnap este, hogy ilyen nagy fehér köveken ugrándozva mentek hosszú időn át, míg az egyik hidat megtalálták. Azt gondoljuk ez lehetett az a híd. A félkörív tükröződik a vízen és tükörképével együtt a híd egy teljes kört alkot.

A sziget legöregebb hídját, a Zagliát szeretnénk még látni, de az útikönyv magyarázata nem egyértelmű, hogyan lehet oda eljutni. Tovább autózva hamarosan egy elágazáshoz érünk. Sok autó parkol itt, és sok ember vág neki a folyóban álló köveken bukdácsolva egy túrának. Nagy kár, hogy itt még nem vesszük észre, hogy ez az út vezet a régi hídhoz. Sík terepen, fél óra alatt oda lehetne érni – de ezt csak később tudjuk meg. 

Csodálatos érzés a magas hegyek között bolyongani. Néha arra gondolok, hogyan is „nőhettek” egy ekkora szigetre ilyen magas hegyek? Mi továbbra is tartjuk magunkat az útikönyv által javasolt túraútvonalhoz, mely a Zaglia-hídhoz vezet. Megérkezünk Evissába. Elég magasan fekszik a hegyen. Itt van egy kisebb parkoló, ahol mutatják a táblák a Spelunca völgyébe vezető utat.

Spelunca völgye, oda mentünk le

Ez az, amit keresünk, és szokatlanul könnyen meg is találtuk. Innen indul a szerpentines, poros, köves gyalogösvény, meredeken lefelé. Olyan tíz perces menetelés után jön egy kanyar, ahonnan belátni az egész völgyet. Ekkor fogom csak fel, hogy milyen magasról is indultunk útnak, a folyó medre vagy 5-600 méterrel alattunk kanyarog. Üsse kő, innen már ugyan vissza nem indulunk a korábban látott lenti elágazásig. Iszonyatos hőség van, és mi csak gyalogolunk lefelé, mintha csak sosem akarna az út véget érni. Bele telik ¾ óra is, míg leérünk a patakvölgybe és onnan már csak kis séta van hátra a Ponte de Zagliáig.

A kőhíd csodaszép, igazán régi, kicsit romos is, így aztán inkább nem megyünk fel rá. A híd után kicsivel két patak találkozik össze, az egyik mélyen a hegyek felől jön, a másik meg az, amelyik mentén könnyűszerrel idejuthattunk volna az elágazástól. Nagy kerek kövek hevernek itt is mindenütt a vízben és a kövek által határolt természetes fürdőmedencékben egy csomó ember fürdőzik. A köveken is rengetegen napoznak. Szinte tömegstrandnak nevezném. Hát mi is keresünk egy szabad „medencét”, lepakolunk a kövekre, de a patak vize irdatlan hideg, éppen csak megmártózom benne, aztán napozunk mi is fél órácskát a nagy köveken ücsörögve, majd irány felfelé. Annak tudatában, hogy mi vár ránk, igencsak össze kell gyűjteni minden lelki erőnket. Ugyanezt a hosszú utat, a meredek hegyoldalban, negyven fokos hőségben felfelé megtenni, nem éppen egy leányálom. Néha azt hiszem, már a tüdőmet is kiköpöm, meg is állunk néha egy kicsit nyavalyogni, hogy vajon mennyi lehet még hátra. Sok. A felfelé út több, mint másfél órát tart. Mégsem bánom, mert az egész völgyet be lehet látni a hegyoldalból és az valami csodaszép látványt nyújt. El akartunk menni a másik patak medrének mentén még messzebbre, befelé a völgybe, ahol egy vízesést lehetett volna látni, de az már nem fért volna bele ebbe a napba.

Evissából a Vico felé vezető úton indulunk el. Állandóan háziröfik vagy tehenek állják el az utat, a malacok felkapaszkodnak az álló autó oldalán, úgy kunyerálnak, és a tehén is benéz az ablakon. Nagyon oda kell figyelni, mert a beláthatatlan kanyarok után mindig ott állhat egy újabb állatsereg és könnyen el is gázolhatnánk valamit. A Vicoból Sagone felé vezető kicsit vadregényes út, nem éppen szimpatikus a szürkületben, de viszonylag gyorsabban haladunk rajta, mint a parti úton. Estére érünk haza, és a szokásos erkélyen üldögélős sörözgetés zajlik a kedves szomszédainkkal.

Szeptember 5.

Másnap megint hosszú útra indulunk. Barátaink ismét nem tartanak velünk, nekik ez az utolsó napjuk itt, nem fér nekik már bele egy ilyen hosszú túra. A nyaralás előtt, amikor a napi kirándulásokat terveztem, azt gondoltam, hogy lazán belefér majd egy napba a Tiucciától északra eső rész, egészen Saint Florentig, de már az első napok kirándulásai után rá kellett, hogy jöjjek, erre halvány esélyünk sincs. A térképen lévő távolságokat minimum hárommal kell megszorozni ahhoz, hogy megkapjuk azt a végeredményt, amit a borzalmas szerpentinek miatt időben elveszítünk. Normális ember már régen belátta volna, hogy nem lehet Korzikát két hét alatt töviről hegyire bejárni. Mi viszont nem adtuk fel a reményt, meg fogunk nézni mindent, még ha bele is pusztulunk. Na igen, a reggel 6 órai kelések sem éppen egy normális nyaralás részei. Van aki nem érti ezt meg, de nem is várom el ezt senkitől. Amikor ott vagyok egy ilyen helyen, szinte izzik a vérem, mint akit besóztak, mennem kell, látnom kell, nem tart vissza semmi sem.

Porto

Szóval elindulunk a tegnapi útvonalon a part menti úton felfelé északnak, előbb Porto felé. Borús, szürke idő van, szemerkél az eső. Azért reménykedek, hogy később még jobb időnk lesz. Portótól északra minden új, és itt sem jobbak az útviszonyok. Calvi az első célpontunk. A valamivel több, mint 100 km-es távolságot kb. 3-4 óra alatt tesszük meg. Az eltelt idő alatt sajnos az időjárás sem lett jobb, ha lehet még szürkébb az ég. Szerencsénk van, hogy nem esik az eső, csak csepereg. Bejárjuk az erődöt, a kikötő környékét. Calvi szép és hangulatos város, igazán kár, hogy a sötétségbe vész. Jó órát, másfelet törltünk itt el, majd elindulunk tovább I’lle Rousse irányába. Ott aztán sehogy sem találunk parkolóhelyet és ezzel le is teszünk a város megnézéséről, hiszen még így is rengeteg minden áll előttünk, a nap pedig rohan, mintha csak egy futószalagon ülnénk.

Innen indul a kis hegyi körút, a Balagne-nak nevezett dombos, hegyes tájegységbe. Mi a Felső-Balange-utat választjuk. Sorba járjuk az egymáshoz hasonló kis falvakat: Speloncatót, Belgodérét, Murót, Lumiót. Sajátos hangulatú helyek ezek. Sasfészekként állnak egy-egy magaslat tetején. Mindnek jellegzetes, de egyedi temploma van.

és ilyen lehetett volna ez a vidék szép időben:

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

De nem tudom élvezni a kirándulást, mert a fényviszonyok lehorgasszák az ember jókedvét, minden csak egy egybefolyó szürke maszlag. Visszaérve Calvihoz, egy belső utat választunk, ami a térkép szerint egyenesebbnek tűnik, mint parti társa. Ez a kis reptér mellett halad el és a Galéria nevű településnél csatlakozik újra bele a tengerparti rémségbe.  Azt hiszem Galeri és Porto között fekszik Korzika legkanyargósabb útja, ahol még talán tízméternyi egyenes szakasz sincs, az út néhol olyan keskeny, hogy két autó el sem fér rajta. Az egyiknek meg kell várni, míg a másik valami sziklamélyedésbe félre tud húzódni. Közben időnként kőgörgeteg zúdul alá a hegyoldalból, vagy állatcsorda állja el az utat, és várakozni kell. Na meg, az émelygésről ne is beszéljünk. Gyönyörű hely Korzika, de pokolba kívánom összes útját!

A Girolata-öbölbe sem jutottunk le, az azzal párhuzamosan, a parttól jóval beljebb haladó úton ér minket az este. Nagyon jól tudjuk, mennyi út van még hátra hazáig. Úgy érzem, reggelre sem fogunk hazaérni, és közben azon aggódok, hogy vajon mit gondolnak a barátaink, akikkel még mindenképpen egy búcsúestet akarunk tartani. Vajon aggódnak-e értünk?

Barátaink valóban egy kis aggodalommal várnak ránk, és rögtön fel is jönnek hozzánk az erkélyre, ahol beszélgetünk, iszogatunk még egy jó órát. Mind a négyen nagyon sajnáljuk azt, hogy ők holnap elmennek. Megbeszéljük, hogy otthon is fogunk találkozni és tartani fogjuk egymással a kapcsolatot. Elbúcsúzunk és lefekszünk. (Ennek 7 éve már és azóta is nagyon jó barátok vagyunk és minden alkalommal, ha hazautazunk, találkozunk velük.)