Santorini - Naxos 2004/1.

Santorini – Naxos nyaralás, 2004. Szeptember

Santorni szinte kiáltott utánam, annyira hívogatott vissza, amióta csak rövidke időre megvetettem rajta lábamat, Krétáról áthajózva. Attól a pillanattól fogva tudtam, hogy vissza kell térnem őhozzá. 

Santorini nem csak szépsége és különös bája miatt vonzott annyira, hanem számomra valami felfoghatatlan az a természeti folyamat, aminek során kialakult, amitől olyan lett, amilyen. Ez a sziget egy csoda. Mivel különlegesen érdeklődöm a vulkánok iránt, és érdekel minden mítoszszerű történet – mint az Atlantiszról szólóak is – így Santorini elsősorban e mitikus múltja miatt érdekelt. Mikor először jártam ott, elmesélte ugyan idegenvezetőnk, hogyan is történt a kataklizma, de hogyan képzelje el egy laikus ezt az egész természeti színjátékot a földtani háttér ismerete nélkül? 

Erre viszont később térnék vissza, most belevágnék az tazásaink történetébe.

2004. szeptember 13. Érkezés Santorinire

Kép forrása: www.vulkan.li

Délután száll fel a gépünk, sajnos késéssel. Így már 18 óra is elmúlik, mikor landolunk Santorini kis repterén. Hűvös esti szél borzolja hajkoronámat. A reptér előtt várakozó buszok előtt ácsorog kedves idegenvezetőnk és szétoszt minket a buszokba. Mi Kamariba megyünk. Azt hiszem, Kamari a legésszerűbb választás e szigeten. A kráterperem városaiban méregdrágák a hotelek és csak medencében fürödhetünk. Mi a tenger mellett akarunk lenni, és Kamariból nagyon hamar beérni Firába busszal. 

Bejárjuk egész Kamarit a busszal, míg mindenkit kitesznek a szállodájánál, minket utolsóként, pontosan este 8 órakor. A Hotel Blue Sea a szállásunk, ami két épületből áll. Mindkét épület hófehér, boltíves erkélyekkel. Ez az építészeti stílus nekem különösen tetszik. Mind a kettő hotel részhez külön medence tartozik. Ezután következik utazásunk első kellemetlensége. Bemegyünk a recepcióra, de egy lélek sincs ott. Csengetünk a pulton lévő kis csengettyűvel, és előbújik egy nagy darab sportosan öltözött fiatal féri. Odaadjuk neki a vouchert és csak gondolkozik, de nem történik semmi. Majd bemegy a pult mögötti helyiségbe és két kis pohár itallal tér vissza. Ezekben valami kellemetlenül benzines ízű, olajosan folyó borféleség van. Helyi jellegzetesség lehet, ha ezzel fogadnak. Meglep minket ez a kedves gesztus.

A fickó azt mondja, hogy várjunk egy kicsit és el is tűnik egy hátsó helyiségben. Alig tud pár szót angolul. Pár perc múlva visszajön, és annyit mond, hogy menjünk utána. Megmutatja rögtön a bejárat mellett lévő szobánkat, ami pontosan akkora, hogy csak egy ágy fér el benne és se ablaka, se terasza, se konyhája nincs. Na nem! Mi stúdiót foglaltunk, konyhával, terasszal, légkondival! Mondjuk neki, hogy azonnal adjon másik szobát. Próbál rábeszélni, hogy fogadjuk el a szobát, holnap reggel lesz sok üres szoba, akkor átköltözhetünk másikba. Ezt nem gondolhatja komolyan! – gondoljuk. Pakoljunk ki, aztán holnap meg újból be, és költözködjünk? Határozottan nemet mondunk. Leültet minket a recepciónál és ismét eltűnik jó 5 percre. Majd jön és mondja, hogy menjünk utána. Másodszorra vonszoljuk magunkkal összes csomagunkat, mikor egy szuterén szobához kísér, ami ugyan kicsit nagyobb, mint az előbbi, de a föld alá van sűllyesztve és konyha ebben sincs. Ekkor már kezd felmenni bennünk a pumpa és mondjuk neki, hogy nekünk az ételeket be kell tennünk a hűtőbe, és ha nem adja azonnal azt a szobát nekünk, amit lefoglaltunk, akkor beszélni akarunk most rögtön az utazási iroda képviselőjével. Erre mondja, hogy megint várjunk egy kicsit, megoldja. Látjuk a recepció ablakából, amint átszáguld a másik hotelrészbe, majd eltűnik, majd meglátom őt az egyik emeleti szoba nyitott teraszajtaja mögött, ahol két ember pakolászik, és a mi emberünk is segít a két másik vendég holmijait a bőröndökbe gyömöszölni. Na, gondoljuk, ez lesz a következő szobaajánlat! Azt is gondoljuk magunkban, hogy jó lenne, ha előbb nem dobná ki onnan azokat a szegény embereket, mert ha az a szoba sem felel meg a foglalásunknak, akkor azt sem fogadjuk el. A középkorú pár, emberünkkel az élen, eltűnik a hotel innenső épületében. Pár perc múlva visszajön emberünk, patakzó verejtékkel a homlokán és lelekesen mondja, hogy menjünk utána. Tapasztalataink alapján, most már nem akarjuk magunkkal vinni a csomagokat, de ő felkapja a két nagy bőröndöt és előre száguld velük. A szoba szuper, pontosan az, amit lefoglaltunk - és ne feledjük, ki is fizettünk. Ezután kipakolunk (kicsit rossz érzésünk van, mert az ágynemű össze van gyűrve, nem tudjuk, hogy az előző emberek már aludtak-e benne, de ezért már nem akarunk szólni) és lemegyünk a közeli sétányra, ami a tengerparton fut. Végigsétálunk ott, és ennyi elég is ebből a napból.  

2004. szeptember 14. Az első nap Kamariban

Az éjszaka rémesen telik. A szobánk az első emeleten van és feszített víztükrű medencére néz. Valami őrült ember, hajnali 2 és 3 óra között a kutyáját ugráltatja a medencébe, a kutya csahol, ugat, a víz csobban minden ugrálásnál. Mikor végre elmennek, azután is még jó félórán át hullámzik a medence vize, azaz túltelítődik és hullámszerű lökésekben lecsobban széleiről a víz a lefolyóba. Minden nyaralásom első éjszakása alvás nélkül telik el. Túl izgatott vagyok az egész új helyzettől, és meg is kell szokni a sokszor kényelmetlen körülményt. Sajnos, én az a típusú ember vagyok, aki csak otthon, a saját ágyában tud aludni, és sehol máshol. Bezzeg a párom, pár perc alatt elalszik és végighorkolja az éjszakát. Mit sem tud ő holmi vízbe ugráló kutyákról vagy másokról. 

Annak ellenére, hogy mi önellátóak vagyunk, a reggelit nem lehetett lemondani, benne volt az árban, így reggelente a fő épület kis reggeliző szobájába megyünk enni. Ezen az első reggelen, amint elmegyünk a recepció előtt, idősebb asszony ül ott, és tudja, hogy mi vagyunk a „problémás” új vendégek. Nagyon kedvesen elnézést kér a kellemetlenségekért és elmagyarázza, hogy tegnap a faluban templomi ünnep volt, oda ment mindenki, meg kellett kérni azt a fickót, hogy helyettesítsen, így persze mindent a szerencsétlen rovására írtak fel. Megkérdezi a nő azt is, hogy elégedettek vagyunk-e a szobával, és ha nem lennénk azok, van lehetőség másikat kapni. Nekünk elég a bocsánatkérés is, másra nincs szükségünk. Kikérjük a széfkulcsot, a szoba ruhásszekrényébe beépített „atombiztos” páncélszekrényhez, majd reggelizünk. Egy keskeny asztalon sorakoznak az ételek, a szokásos dolgok. A főtt tojás darabjáért extra 50 Eurocentet kérnek! A teához nincs citrom. Számomra pedig citrom nélkül ihatatlan. Kérek citromot, és hoznak is egy pár milliméter széles karikát egy tányéron. Hát ezek sem tudják, mihez kérhettem, mert ha tudnák, akkor azzal is tisztában lennének, hogy ez a karika jól illik egy martinis pohár karimájára, de alig pár csepp levet tudok belőle kikínlódni a teába. Ettől kezdve minden reggel, külön kérés nélkül, mosolyogva hozza a pincérlány a citromkarikámat. Ezt kedves gesztusnak tartom. Így az utolsó napon adunk is neki borravalót. 

A hotel főépülete egy kis utcácska egyik oldalán áll, a mi épületünk a másik oldalon. A főépület három szintes, a miénk kettő. Előbbi belső udvarában jó nagy medence van és körülötte botra felfuttatott buganvilleák. A mi házunk az út szintjétől pár méterrel lejjebb áll, így az utcáról egy lépcsősoron lehet lemenni a medencéhez és onnan fel a szobákhoz. Olyan csalogatóan kék színe van a (kutyás) víznek, hogy ki kell próbáljuk. Mivel a medencét egyik oldalról a hotel, és másik három oldaláról fal veszi körül, így csak keskeny sávban süt be hozzá a nap. A víz szinte elviselhetetlenül hideg és bűzlik a klórtól. Később látjuk, amint a takarítónők vödörszámra borítják bele a klórt reggelenként, és ezután a víz sokáig még fehér is marad. Fél óra elég is belőle. Azért is választottuk a tenger helyett a medencét, mert 11 órakor egy közeli taverna kertjében találkozó van az idegenvezetővel. Nagyon kedves fiatal lány. Csak azért megyünk el erre a megbeszélésre, mert fogalmunk sincs arról, hogyan jutunk majd el Naxosra, mert arról otthon nem kaptunk semmi extra információt. Ha már elmegyünk, akkor befizetünk nála egy hajókirándulásra a kalderában (Pegazus, 40 Euro). Ezután lemegyünk a házunktól kb. 50 méterre lévő, széles szürkésfekete lávahomokos strandra. Egymás hegyén-hátán állnak a napozóágyak, így nem terítjük le polifoamjainkat, hanem kiveszünk két ágyat és egy ernyőt 5 Euróért. Mindenhol ennyi amúgy. 

A tegnap este, szobánkból kipenderített társaink pont mellénk telepednek le. Gondoljuk, hogy utálnak minket, de nem így van, és hamarosan beszélgetésbe elegyedtünk. Egy osztrák pár, akik elárulják nekünk, hogy fizettek a „pótrecepciósnak”, hogy ha van még konyhás szoba, akkor ők inkább azt kapják meg. Mivel mi olyan későn jöttünk meg, azt gondolta a fickó, hogy már nem is jövünk, így odaadta nekik a mi szobánkat. Egy hetes tartózkodásunk során, minden strandnapunkon mellettünk vannak az osztrákok és a hét végére már össze is barátkozunk.

A strandot a Mesa Vouno hegy hatalmas sziklafala zárja le. A víz azúr színű, kristálytiszta, tükörsima és iszonyatosan hamar mélyül. Csak három lépést kell tenni a víz szélétől, és máris vállig ér. Pár méterrel beljebb, ha lenézünk a búvárszemüveggel, akkor látjuk, hogy már vagy 6-8-10 méter mély is lehet. A strand végében, a sziklafalba egy kis barlangkápolnát alakítottak ki. A part mentén végig kávézók, éttermek, boltok sorakoznak. Mikor már nem bírjuk a meleget, felmegyünk a szobánkba valami ebédet összeütni és utána, a késődélutáni órákban, elindulunk körbejárni Kamarit. Hotel a hotel hátán, vagy bár, kávézó, vagy tavern - más nincs is itt. De minden egyes épület, mindegy hogy milyen célt szolgál, csodaszép kikládi stílusban van megépítve és mindnek előterében dzsungelszerűen nőnek a színpompás virágok. Találunk pár kékkupolás templomot is, amiket persze rögtön lefényképezek. El is telt a nap. Megnézünk jó pár autókölcsönzőt, és végül este kibérelünk egy kis robogót két napra, napi 15 Euróért. Este az erkélyünkön ücsörgünk, de erős, hideg, viharos szél támad és nem hagy békét nekünk, így viszonylag hamar nyugovóra térünk. 

Vicces, ezen a fotón rajta vagyok én is, csak kifestettem  magam fehérre :-)