2010. november 17., szerda

Santorini - Naxos 2004/6.

Szeptember 24. Kirándulás Mykonosra

Talán az egész nyaralásunk legszebb napja ez. De mielőtt belefogok elmesélni, előbb kitérnék egy kis történetre. Erre a kirándulásra az idegenvezetőnél fizettünk be a hotelben. A jegyünkre ráírta: találkozó 9 órakor a kikötőben. Az utazási iroda mappájában lévő kirándulások listáján viszont fél 9 állt. Így hét közben, egyszer, mikor véletlenül összefutottunk vele, megkérdeztük, hogy biztosan 9-kor van-e az indulás. Rettenetesen felháborodott, hogy kételkedni merünk a szavában, és undokul odavetette, hogy igenis 9-kor indul a hajó. Chorában az egész kikötő hosszán egymás hegyén-hátán sorakoztak a hajózási utazási irodák. Többen is megnéztük, és mindenhol fél 9 volt megadva. Így inkább a megérzésünkre hallgattunk, és ¼ 9-re mentünk ki a kikötőbe. De milyen jól is tettük. Mert a hajó már 8:23-kor kifutott, amikor rajta volt a megadott utaslétszám. Így ha idegenvezetőnknek hiszünk, aki mindent olyan tökéletesen tud, lekéssük ezt a kirándulást. 

A kirándulás 40 Euróba került. A szállodában nem reggelizünk, még csak most pakolják ki a reggelit, mikor mi már indulunk, így becsomagolunk szalvétába némi kenyeret és sajtokat. Ebből reggelizünk a hajón. Hideg, viharos szél tombol a tengeren. A fedélzeten nem lehet megmaradni, így hamar lemegyünk a kanapés részbe. A hajónk egy nagyobb motoros bárka. Először átmegyünk Paroshoz, és annak egyik kisebb kikötőjében még felveszünk pár embert. Utána már egyenesen Mykonosra megyünk. Kb. 2 órát tartott az út. Mykonosra mindig nagyon vágytam, így sosem kínálkozott volna jobb lehetőség, mint Naxosról idelátogatni. Ez nem csoportos kirándulás. Nem jött idegenvezető velünk és Mykonos kikötőjében mindenki arra széled szét, amerre akar. Hat szabad óránk van itt. Jól kell kihasználni.



A főváros tágas félkörív öblének egyik végében fekszik a nagy kikötő és másik végében a halászkikötő és az óváros. Arra vesszük az irányt. A festői szó nem elég leírni ezt a látványt. A házak előtti aranyhomokos parton, és a gyönyörű kék, tiszta vízben számtalan színes halászbárka ringatózik, mind visszatükröződnek a vízen. Mint egy festmény.




A halászkikötő egyik sarkában halpiac van, de már éppen takarítják el a megmaradt apróbb halakat. Idős férfi áll itt felmálházott csacsijával, akinek kosaraiból zöldséget árul. Hófehér temploka található innen nem messze, mely sok képeslapon is látható. Némelyik templomnak kék, másoknak piros kupolája van. Az öböl végében bevetjük magunkat a „Kis Velence” negyed szűk, kacskaringós utcáiba, ezek szürke kövei közt vastag, hófehérre meszelt elválasztók láthatók, az egész város utcái ilyenek, mint a mozaik. Az utcák igen szűkek, így házaik főleg felfelé terjeszkednek, egy-két emeletesek. Ajtajuk többnyire kékre vagy zöldre festtett, csakúgy erkélyük korlátjai és az emeleti lakásokba vezető hófehér lépcsők korlátjai is. Nincs olyan összehangja a színeknek, mint Santorinin, ahol csak a kék és fehér létezik, itt sokkal több féle szín keveredik, ami kicsit kaotikus, zsibvásári, de egyben nagyon vidám hangulatot kölcsönöz a kis városnak.






Ebben a mesevilágban sétálunk keresztül, míg kiérünk a házak közül arra a részre, ahol a azok közvetlenül a tengerparton állnak, és egy viharnál a hullámok a falaikat korbácsolják. Vihar idején szörnyen el- és be kell hogy ázzanak ezek a házak. Innen vezet fel egy kis kapaszkodó a dombra, ahol az öt szépen restaurált, de már nem működő szélmalom áll. Festői látvány. Álomszép kép a szélmalmok és a velencei negyed látványa. Innen megint szűk kis utcákban vezet utunk. Hamar bejárjuk a kis várost. Egy pékségben pogácsaszerű aprósüteményt veszünk, ami nagyon jó ízű. Ezután elkezdjük keresni a pelikánt: Petrost. Ő minden útikönyven szerepel és képeslapok tucatjain áll különböző pózokban modellt. Szinte már Mykonos védjegyévé vált. Mindenképpen látni szeretném őt, amint egy csodás bougainvillea mellett áll, mi is lenne ennél szebb fotótéma.





Keressük égre-földre, telik az idő, bejárjuk már harmadszor-negyedszer ugyanazokat az utcákat, de nyoma sincs a bestiának. Talán már rég meghalt – elmélkedem. Hiszen a képeslapok néha 10-20 évesek is lehetnek. Elfáradtunk, utolért már a déli rekkenő hőség is. Beülünk egy kávézóba egy frappéra. Itt kapjuk az eddigi legfinomabbat: csupa krém  és vanília fagyi is úszik benne. Az ára viszont a csillagos égben jár, eddig elfogyasztott társaival szemben. Mykonoson mindennek egekbe szökő ára van. Az egész főváros tele van ékszerüzletekkel, de az aranyért is dupla árat kell itt fizetni. Még drágább minden, mint Firában, pedig ott sem volt éppen olcsó. Nyaggatom M-t, hogy ugyan kérdezze már meg a pincérlányt, hogy mi van azzal a pelikánnal, él-e még egyáltalán. Előbb nem akarja megkérdezni, azt mondja, hogy ilyen hülye kérdésre, biztosan bolondnak tartanak minket. De csak rábírom, hogy kérdezze meg. Mert én addig erről a szigetről el nem megyek, míg nem látom azt a bestiát. A pincérlány elmosolyodik és mondja, hogy itt nincs egy pelikán, - már biggyed is lefelé a szám - mikor folytatja a mondatot: mert 5-6 pelikán van, és nem pedig egy. Hogy melyik a Petros? - azt a jó ég sem tudja, ők mindet úgy hívják. Hogy hol vannak? Sétálnak az utcákban, de most még túl meleg van, ilyenkor elbújnak egy nyugodt árnyákos zugban, majd délután előjönnek. Keressük csak, elő fognak kerülni! Azt is elmeséli, hogy hajósok hozták őket magukkal Afrikából és most itt élnek a városban. Nagy kő esik le a szívemről, hogy még láthatom nagyszerű fényképmotívumom, másrészt kicsit csalódott is vagyok, mert ha többen vannak, és nem pedig egy matuzsálemi kort megélt állat, akkor már nem is olyan érdekes, egyedi a történet. A kávéházzal szemben utcai gyrosárus van. Ott vesszük meg az ebédünket, ami ismét gyros és járjuk az utcákat, mint valami megszállottak, már mindenben a pelikánt látunk. 
Egy kis téren, a verandás, kék korlátos ház oldalára felfuttatott ciklámenszínű bougainvilleát akarom fényképezni, ami annyira leköt, hogy észre sem veszem a korlátok közt kikandikáló macskát. M. hívja fel rá a figyelmemet, hogy van itt jobb fotótéma is, mint a virág. Elkap minket a nevetés.


Kövér, fekete-fehér cica „könyököl” a korlát alsó lécén és bámészkodik a téren. Előbb alig merem megközelíteni, nehogy elmozduljon ebből a hihetetlen pózból. De meg sem mozdul, mintha csak ki lenne tömve. Egy idő után már kétségeink támadnak, hogy egyáltalán él-e még. Vagy alszik, vagy bekábítózott? Vagy csak beszorult a rácsok közé és meg sem tud moccanni? Mindenesetre úgy marad még egész sokáig, és amint fotózgatom, feltűnik az embereknek, hogy itt valami látnivaló van, egyre többen jönnek a macskát fényképezni. Annyira tetszik őmacskasága, hogy már nem is bánom, ha nem látom a pelikánt. Mesés utcákba keveredünk, ahol a fehér-kék harmónia, a meszelt köves járda és a rikító futóvirágok egy egyedi harmóniát alkotnak. Néhol, az egész szűk utcákban is, általunk „thaiföldi” autónak nevetett, kis három kerekes, platós autók törik át magukat, úgy hogy éppen csak nem rekednek meg a két ház falai között. Virágárus szamárral is találkozunk, akinek mindkét oldalán 3-3 kosara van, teli színes virágokkal. Macska annyi van, mint ember, vagy talán még több is. De még egy olyan képpel nem találkoztunk, mint a mi kövér macsekunk. Később még egyszer érintjük azt a teret, de akkor már nincs ott a verandáján. Bejárjuk még egyszer „Kis Velence” sikátorait. Lógó orral indulunk el a kikötő felé, gondoljuk, a pelikánt már úgysem látjuk, hát üljünk be még valahova valamit inni. És ebben a pillanatban ott gubbaszt egy a lábunk előtt!Úgy néz ki, mint egy tojás, ovális alakja van, se feje, se lába, csak hatalmas csőre lóg ki összegubózott testéből.






Óvatosan megsimogatom a feje búbját, de nem zavarja. Várjuk, hogy felálljon, mert így alig hasonlít egy madárhoz. Tapsolunk, dobogtatunk neki a lábunkkal, nem kel fel. Lelógatom  a fényképezőgép zsinórját a csőréhez, de arra sem kap rá. Sokáig állunk itt és próbáljuk felállítani, de nem megy és M. már menni akar. Ekkor kijön a házból - aminek ajtaja előtt ül - egy férfi, és nagy madarunk abban a pillanatban felkel és felnéz a férfire. A férfi lehajol és a pelikán szétnyitott csőrébe dugja fejét, így üdvözlik egymást, majd elmegy a férfi, és a pelikán mint hűséges kutyája billeg utána. Végigfotózom a folyamatot, amint pelikánunk „Gombóc Artúrból” kecses madárrá változik, ahogy felkel és elindul a férfi után. Ahogy csőrével tisztálkodik szárnyai alatt, ahogy széttárt szárnyakkal rohangászik, mint egy boldog kisgyerek. Egy darabig követjük, és mikor kiérünk a velencei negyedből, rögtön megpillantunk egy másik madarat a parton.


Kicsit távolabb a kis halászkikötőben is van egy, ez utóbbi olyan kövér, hogy már nincs madár kinézete. A halpiacon találok egy kiszáradt kis halat és odacsalom vele. Hatalmasra tátja csőreit és kapkod a hal után, így csalogatom egyre közelebb, míg már a lábaim előtt áll. Elveszi a halat, de nem ízlik neki. Valószínűleg már kőkeményre száradt a tűző napon. Kár. Örültem, hogy egy jó falattal jutalmazhatom, miért odajött hozzám. Nem akartam becsapni.

A kikötő felöli rész most még szebb, mint reggel volt, mert akkor a nap hátulról sütötte meg és minden árnyákban állt, most pedig csak úgy rikítanak a fehér házak a napfényben és az egész kikötő képe a vízen tükröződik. Lassan eltelik a 6 óra. Visszafelé tartunk a hajónkhoz. Sokat kell gyalogolni. Mágneses beszállókártyánk van. Addig nem indult volna el hajónk, míg mindet be nem gyűjtik. Lassan elhagyjuk ezt a mesevilágot. Hazafelé is érintjük Parost, ahol most kiszáll néhány utas. 19 óra körül érünk vissza Chorába. Rögtön a vacsoraasztalokhoz ülünk le. Ezen az estén csak egy fajta étel van, mégpedig a hotel specialitásaként teszik elénk a nyárson sütött kardhalat. Mennyei íze van. Omlós, puha húsában egyetlen szálka sincs, kockákra vágva van felhúzva a nyársra és a haldarabok közé különböző zöldségeket tűzdeltek. Mert hónapfordulónk van éppen, amit a meg szoktunk ünnepelni, egy nagy üveg Mavrodafnival koronázzuk meg ezt a napot és ezt a csodás vacsorát. A Mavrodafni konyakszerű, igen testes, sűrű, olajos színű, émelyítően édes, erős bor. Igencsak fejünkbe száll, mire kiszipolyozzuk az üveg utolsó cseppjeit is. A legszebb görög emlékeim közé tartozik még ma is ez a nap. És talán életem legszebb napjai közé is. A vacsora végén még kihozzák a szokásos snapszokat is. Most egy speciális itteni citromlikőrt próbálunk ki. Kicsivel ezután még elmegyünk szédelegve Chora esti romantikájába sétálni.



Szeptember 25. Az utolsó nap Naxoson

Az egész napot a medencénél töltjük. A vacsoránál beszélgetünk a pincérrel, eláruljuk, hogy ez az utolsó esténk itt. Ennek alkalmából felajánlja, hogy választhatunk az étlapból valami kedvünkre valót, de a félpanzióval egyértékűt. Az előző napi kardhal nyársat akarjuk megismételni, de az nincs benne. Így egy másféleképpen elkészített kardhalat eszünk. Ezután elmegyünk egy utolsó sétára Chorában. Nem messze a szállodánktól van egy hátsó kis utca, ahol bárok, kávéházak, tavernák, fagylaltozók sorakoznak. Mindnek van kinti része is. Végül egy bárt választunk ki és leülünk kint. Én egy koktélt iszom, M. frappét. Finom a koktél, de a frappé még finomabb. Olyan krémes, mint még sehol. Össze sem lehet hasonlítani a santorini-i méreg erős frappékkal. Sajnálom, hogy én nem azt rendeltem. Az egyik étterem asztalai az utcán állnak és egy férfi játszik buzukin és énekel. Az egésznek felejthetetlen a hangulata. Az utca másik felén leültek az egyik asztalhoz a szomszédaink. Fiatal osztrák pár, néha beszéltünk velük a medencénél párt szót. Mikor elindulunk hazafelé, ők még mindig ott ülnek. Amikor köszönünk, mondják, hogy üljünk le kicsit hozzájuk beszélgetni. Egy Bécs melletti kisebb városból jöttek. Sokat beszélgetünk, összehasonlítjuk városaink, országaink életformáját, árait, sok tapasztalatot cserélünk. Mint kiderül mégsem olyan fiatalok, mint amilyennek látszanak, egy tízessel idősebbek  nálunk. Abszolút szimpatikusak, nagyon bánom, hogy nem kértük el a címüket. Rengeteget jártak már Görögországban, alig akad sziget, ahol ne jártak volna, kifaggattam őket sok mindenről. Ők is nagyon dicsérték Karpathost, mint a grazi pár Santorinin. Ők csak egy hétig voltak itt, és másnap hazafelé veszik az irányt, de ők Mykonosról repülnek. Elrepült az idő, hazaindulunk. 

Szeptember 27. Vissza Naxosról Santorinire

Reggeli után összepakoljuk holminkat és kihordjuk csomagjainkat a recepcióhoz. Még két órát ücsörgünk a szálloda előtti bárrészben, amit csak az út választ el a parton álló étteremtől. Frappét iszunk és majd megszakad a szívünk, hogy el kell mennünk innen, hogy vége a nyaralásnak. Kis vigasz, hogy még egyszer találkozunk Santorinivel. Pincéreink hoznak egy hatalmas „búcsúouzót” is nekünk. Majd jön a kisbusz és összegyűjti az utasokat. A Blue Star Naxos nevű komp 12:50-kor indul. Megint a tévészobában akarunk leülni, de minden tele van. Egyértelmű, hiszen a hajó talán Athénból jött, és már több szigetet is érintett. Beszállunk és indulás után a fedélzetről mondunk búcsút Naxosnak, és az Apollo-kapunak. A Blue Star gyönyörű tiszta, minden helységben van légkondicionáló. Egy kanapés részben ücsörgünk és nagyon lassan megy az idő. Mikor behajózunk a kalderába, még egyszer látjunk a kráterperemen ülő fehér városkákat. 15:30 körül futunk be Athiniosba. A kiszállás rémes. Több száz ember akar egyszerre kiszállni és türelmetlenül taszigálják társaikat minden irányba. Mikor a parton állunk, hatalmas tömeg rohamozza meg a kiszálló utasokat. Mind szállást kínáló görögök. Nekünk valahogy meg kell találni a már ismert idegenvezetőnket. Mikor meglátjuk a Neckermann buszait, odamegyünk, és szétcsoportosítanak minket szálláshelyek szerint. Jó, hogy ők tudják, hogy hova is akarnak minket vinni, mert nekünk senki sem árulta el, hogy hol lesz a szállásunk. Abban nem reménykedünk, hogy ugyanaz a hotel lesz, ahol először voltunk, de azt nagyon reméljük, hogy Kamariban lesz és nem valahol máshol. Látni akarjuk még egyszer a helyet, ahol nyaralásunk első hete lejátszódott és találkozni akarunk a grazi osztrákjainkkal is. A buszon felolvassa az idegenvezető, hogy ki melyik hotelben lesz egy éjszakára elszállásolva. Azután kiosztja a vouchereket. Elmondja, hogy a hotelek mind a települések szélein fekszenek, így kicsit tartunk tőle, hogy túl kint leszünk Kamariból. 17h-kor megérkezünk a Hotel Plazaba.



A Kamariba vezető főút mellett fekszik, szép boltíves stílusban épült kék-fehér, 1-2 szintes épület, udvarában nagy medencével. Egy félig alagsori szinten kapunk szobát, melynek terasza kb. mellig a föld alatt van. A szoba gyönyörűen berendezett. Van benne hűtő és minibár is. Nagy szoba, nagyon tetszik. A szobában árlista is van. Amiből megtudjuk, hogy piszok drága hotel ez. Nem is értjük, hogy hogyan kaptunk itt helyet. Itt csak reggelit kapunk. Ez először nagyon felháborít, mert mi a második hétre félpanziót fizettünk be, de hát ez van. Minél előbb el akarunk menni a régi hotelünkhöz, ami ettől a mostanitól legalább két kilométerre lehet. Bekopogunk osztrákjaink szobájának ajtaján, de nincsenek otthon. Írunk nekik egy cédulát, hogy 20h-kor találkozunk az Andreas tavernában. 18h van, gondoltuk, ők még képesek ilyenkor is a strandon lenni, így lesétálunk a strandra. Nincsenek ott, de mások sem, sőt még a napozóágyak is mind el vannak pakolva. Hatalmas hullámok jönnek ki több méterre, és elmosták a part egy részét. A part egyszerűen csak fele olyan széles, mint azelőtt. Viharjelzés van kiakasztva. Tombol a szél. Végigsétálunk a parti sétányon. Alig van élet. Sok üzlet és étterem is zárva van, némelyik már be is szedte székeit, asztalait. Lehangoló. Nem tudjuk, hogy ez most a viharnak köszönhető, vagy pedig ez már a szezonvége.


Még nincs nyolc óra, de már nem tudunk hová menni. Visszasétálunk a Blue Sea hotelhez és újból kopogtatunk az osztrákoknál. Éppen készülődnek. El sem hiszik, hogy mi megint itt vagyunk, hogy minket még látnak. Azt hiszik, ez valami vicc. Együtt megyünk a hotel melletti Andreas tavernába, ahol az első hét utolsó estéjén is együtt ettünk. Én musszakát eszem, de az nekem minden, csak nem musszaka. Rakottkrumpli szerű valami. Nincs benne sem paradicsomos darált hús, sem padlizsán. Még csak jó íze sincs. Sajnálom, hogy nem halas dolgot rendeltem. Itt vagyunk vagy két órát, majd címet cserélünk és hazamegyünk. 

Szeptember 28. Hazautazás

A reggeli egy nyitott teraszon van. Kevésbé olyan bőséges, mint Naxoson. Utána kihurcolkodunk a szobából a recepcióhoz és elmegyünk sétálni. Fülledt, nedves, szeles idő van. Nyomasztó ez a párás meleg. Lesétálunk a partra és leülünk egy bár kinti részében. Frappét iszunk. Az idő nem akar múlni. Az utolsó napot nem könnyű jól kihasználni, az ember nem mer túl sokba belevágni már. Dél körül megyünk vissza a szállodához. Az összes vendég, aki hasonló cipőben jár, mint mi, mind a medencénél kuksol a nyugágyakon és többnyire, mint ahogy mi is, olvas. Páran még úsznak. Mi már nem akarunk vizes holmikkal hazautazni. Ahogy közeledik a transzfer időpontja, lassan átöltözünk hosszú farmerbe, bepakoljuk a hátizsákba a pulcsikat és széldzsekiket. Elvégre otthon már kis híján október van, ki tudja milyen idő vár ránk.
Csodaszép nyaralás volt. Azt hiszem Santorini még visszavár ebben az életben.   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Fontos adatvédelmi információ!!! Kérlek olvasd el!!!

Kedves Követő! Minden hozzászólásnak örülök és megpróbálok, amennyire időm engedi, válaszolni is mindegyikre. Gyűlölködő, politikai tartalmú vagy reklámcélt szolgáló hozzásólások automatikusan törlésre kerülnek.

Az EU Általános Adatvédelmi Rendelete (GDPR) szerint fel kell hívjam a figyelmét a megjegyzést hátrahagyó személyeknek, hogy aki itt megjegyzést hagy hátra, az annak nyilvánosságra tételével elismeri, hogy tudomásul vette, és egyetért vele, hogy adatai ezen a weboldalon tárolásra és feldolgozásra kerülnek.