Santorini - Naxos 2004/3.

Szeptember 16. Strandolás Perissában

Reggeli után felmegyünk a kis robogóval a Messa Vouno hegyre, aminek tetejére Kamariból macskakővel lerakott végtelen szerpentin vezet. Kirázkódik belőlünk még a lélek is. Szamaragolni is lehet. Már forróság van, de itt a hegy csúcsán olyan viharos szél fúj, hogy oda kell figyelni, nehogy lerepüljünk a hegy szélén futó ösvényről.  Innen a sziget egész északi partjára és a reptérre remek kilátás nyílik. Az ókori Théra romjait az elviselhetetlen szél miatt nem keressük meg.

Lejövünk a hegyről és elindulunk Perissába. Perissa csupán csak 2-3 km-re fekszik Kamaritól, de a két falut a Messa Vouno markáns, tengerbenyúló monstruma választja el egymástól. Így Kamariból Perissába (nem tengeri úton) egy hatalmas kerülővel jutunk el, aminek során a fél szigetet körbe kell járni. „Sebes” robogónkkal, ami nyög kettőnk alatt, 1-1,5 órába telik eljutni ezen az úton a szomszédos faluba. Perissa nagyon hasonlít Kamarihoz, mintha egymás tükörképei lennének, de Kamari már sokkal jobban ki van épülve. Perissa strandja egy kicsit különbözik azonban Kamariétól.

Itt finomszemű szürke homok borítja a Kamariénál jóval keskenyebb strandsávot. Itt szintén napozóágyak sorakoznak és rögtön a strand mellett futó út túloldalán bárok, tavernák állnak egymás mellett. A víz tükörsima és kristálytiszta, és Kamari vizével szemben csak lassan mélyül. Letelepedünk két nyugágyra, és már jön is a fiú a pénz beszedni értük. Sokat búvárkodunk itt. Látunk kis, kb. 10 centi átmérőjű rájákat a homokos aljzatra simulva. A part menti büfék egyikéből gyrost hozunk ebédre. Itt maradunk egész nap. Hazafelé úton megállunk Vothonas falunál pár képet készíteni. Visszavisszük a motort a kölcsönzőbe és kicsit később, mikor már beesteledik, elmegyünk egy, a tengerparti sétányon, közvetlenül a parton álló éttermek egyikébe vacsorázni. De elég rossz választás ez. Ugyanis kétszer olyan drága árak vannak, mint a később megnézett, kisebb, hátsó utcákban álló tavernákban. Én grillezett pollipcsápokat eszem, M. kalamarit. Utána még sétálunk és apartmanunk erkélyén iszogatunk Ouzot és sört.    

Szeptember 17. Hajókirándulás a kalderában

Ez a santorini-i nyaralásunk legelbűvölőbb napja!

A Neckermann irodája előtt gyülekezünk valahogy 9 és 10 óra között. Onnan busszal visznek el Athinios kikötőjébe, ahol több csodaszép régi (vagy új, de réginek kinéző), hatalmas, árbocos vitorláshajó vár az utasokra. Rengeteg ember jött erre a kirándulásra, alig férünk fel a hajóra. Nekünk már nem jut ülőhely. Az idegenvezető egy görög származású férfi, aki tökéletesen beszél németül és angolul is és nagyon kedves, mindent elmesél, amire csak kíváncsiak lehetünk. A kormányfülke tetejére mászunk fel, először csak mi ketten, később többen is. Milyen jó, hogy nem volt ülőhely, hiszen ez a legelsőosztályúbb páholy. Igaz, kicsit kényelmetlen, de nem kell a többi emberrel nyomorogni és csodás a panorámánk.

A hajó kifut a kikötőből és a kaldera vizét szelve Fira felé tart. Lentről nézve még monumentálisabb látvány a kalderafal és a tetején parányinak tűnő fehér falvak, mint azt a sziget bármelyik részéről is láthatnánk. Egy pillanatra megállunk Fira kikötőjében, és felveszünk még pár utast. Majd egyenesen a Nea Kameni vulkáni sziget felé indulunk. Közben elhajózunk egy irdatlan nagy óceánjáró hajó mellett, ami Nassauból (Bahamák) jött egész idáig. Két nappal ezelőtt, mikor Firában jártunk, akkor érkezett és horgonyzott le itt. A Nea Kamenit nagyon hamar elérjük. Partjaihoz közeledve, egyre jobban kirajzolódnak a fekete vulkáni sziklák. A sziget partjainál behajózunk egy kis, világoszöld színű öbölbe, és kikötünk az ott kiépített miniatűr kikötőben. Az idegenvezetőnk, aki Georgnak nevezi magát, de a hajó görög legénysége csak Jorgosnak szólítja, már a hajón elmondta, hogyan is néz ki a program a szigeten. Eleinte az ő vezetésével indulunk el a vulkáni lávatörmelék között. Megmutatja az összes krátert, a gőzölgő fumerólákat és a túra végén ad még pár perc szabadidőt nézelődni. Az egész lenyűgöző.

Mivel pár éve vulkán őrült vagyok, rettentően érdekel ez a sziget. Most végül is pontosan egy működő vulkán tetején állunk. A kráterek peremén járva, állandóan „A Galeras kitörése” című könyv (Stanley Williams, Fen Montaigne) jár az eszemben, amit nem rég olvastam. A Galeras egy délkolumbiai aktív vulkán, melynek kráterében egy kutatócsoport vizsgálódott, amikor minden előjel nélkül, váratlanul kitört. Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a könyvet, akit a vulkánok egy kicsit is érdekelnek. Nem csak izgalmas olvasmány, hanem sok jó információval szolgál a vulkánokról általában, amely témáról a magyar könyvpiacon jóformán semmit sem találni.

De térjünk vissza a Nea Kamenire. Egyik turista megkérdezte, „És mi van, ha most kitör?” Erre Jorgos mondta, nincs miért izgulni, mert akkor nekünk pillanatok alatt annyi. Azaz akkor még izgulni sem lenne időnk.

A vulkánról csodálatos panoráma tárul elénk Santorinire. A sziget hátsó feléről közvetlenül a Palea Kameni és Aspronissi szigeteket lehet látni, egész közel, az orrunk előtt. Még nincs dél sem, de itt a meleget sokkal erősebbnek lehet érzékelni, mint máshol. Hiszen lábunk alatt a mélyben izzik a föld. A sötét kőzet meg csak úgy szívja magába a nap melegét. A forróság szinte elviselhetetlen. A Kameni szigetek nemzeti parkot alkotnak. Ezért egy minimális (2 Euro) „belépőt” kell fizetni és „parkőrök” vigyáznak a rendre, tisztaságra. Mindenhol az ösvények mentén szemetesek sorakoznak. Megkértek arra, hogy ne gyűjtsünk köveket, ne vigyünk magunkkal semmit. Mikor már a hajóhoz gyalogolunk vissza, nagy, hangos vitára leszünk figyelmesek. Egy férfi bepakol a hátizsákjába több, maroknyinál is nagyobb követ. Kérik szépen, hogy hagyja itt, de nem akarja. Kérik tőle hát gorombán is, de semmi sem használ. Így nem akarják felengedni a hajóra, amíg ki nem teszi a köveket. A férfi lökdösni kezdi a „parkőröket” és félretaszigálja őket, majd szalad a hajó felé. Azok elkapják, de nem bántalmazzák, kérlelik továbbra is szépen, hogy adja oda a köveket. Végül két követ dühödten kihajít és toporzékol hozzá egyet, majd egy követ megtartva felmenekül a hajóra. Ott már békén hagyják, ő pedig még vagy tíz percen át csak káromkodik és kiabál. Ez az eset mindenkiben felháborodást vált ki. Jorgos elmondja, hogy még a legkisebb kavics elvitele is lopásnak számít és még meg is büntethetnek érte. Ide naponta több ezer turista jön – mondja – képzeljük el, hogy mind csak egy követ visz magával.  Mi maradna egyszer a szigetből? Kb. 30-40 percnyi ittlét után ismét beszállunk a hajóba. Mikor jöttünk, a mi hajónk volt csak a kis kikötőben, most pedig már nyolcan sorakoznak itt. Ez minimum ezer turistát jelent.

Hajónk megkerüli a Nea Kamenit, majd behajózunk a Palea Kameni sziget öblébe, ahol horgonyt vetünk. Itt egészen zöld színű a víz és a part felé közeledve, egyre sárgább, sárgásvöröses. A parton még egy kis, hófehér kápolna is áll és egy ház is, ahol állítólag egy remete életet élő halász lakik. Ez a híres, kénes gyógyvizes öböl, ahol a feltörő forró vizes források 30-40 fokosra melegítik az öböl vízét. A hajóról kell beugrani a vízbe annak, aki oda akar úszni. Mi nem megyünk be, mert félek, hogy nem jön ki a fürdőruhánkból az életben sem ez a rozsdás szín, másrészt utálom, ha a sótól ragacsosan kell eltöltenem a nap hátralévő részét. Aki itt megfürdik, annak éppen csak annyi ideje van, hogy kiússzon a hajótól a partig és visszaússzon. Innen a kis Aspro sziget előtt elhajózva, egészen a Akrotiri partjaiig megyünk. Aspron kormoránok élnek és egyet látunk is!

Majd Aspro és Palea Kameni között elhajózunk Thirassia szigetig, ami Santorini része volt valamikor Oiá felől, csak éppen leszakadt egy földrengés során és így önálló szigetté vált. Ennek kis faluja, egy másik parányi Fira, csak éppen Manolasnak hívják. A hajó kiköt az ezerszínű, kristálytiszta vizű kikötőben és itt másfél óra szabadidő áll rendelkezésünkre. A legtöbb ember beül valamelyik tavernába ebédelni. Mi is erősen gondolkozunk ezen, hiszen már a tavernák előtt ki vannak téve a grillek és azokon polipcsápokat grilleznek, amit imádok. Végül úgy döntünk, majd eszünk később egy gyrost, előbb lássuk, amit itt látni lehet. 150 meredek lépcsőfokból álló, cikkcakkos szerpentinút vezet fel a kis faluba a kikötőből. Természetesen itt is be lehet fizetni öszvérre 4 Euróért, de mi a gyalogutat választjuk. A nap legforróbb pontja ez. Míg felkaptatunk Manolasba, leég a combunk, karunk, mindenünk, ami csak kilóg a kevés ruha alól. És megiszunk felfelé menet egy egész másfél literes üdítőt. Mire felérünk, azt hisszük, ott hegyben összeesünk. Vagy 5 percig kapkodunk levegő után. Persze rögtön az utolsó lépcső után ott áll az első taverna és egyik pincérje erőszakosan csábítgat befelé. Jó lenne ott enni, mert ennek terasza kilóg a szilafalból és csak úgy lebeg a semmi felett. A kilátás leírhatatlan. Még csak nem is nagyonon drága. De a másfél óra kevés. Ha eszünk, nem marad idő másra, mi pedig látni akarjuk ezt a sajátos kis világot, ahol Jorgos szavait idézve megállt az idő az ötvenes években. Itt nincs tévé, rádió, nincsenek autók. Az egész úgy hat, mint egy lassított felvétel.

Rögtön a taverna után egy színesre mázolt ház kis udvarában, idős férfi javítgat valamit, az asztal alatt két macska alszik az árnyék menedékében. Sem a férfi, sem a macskák tudomást sem vesznek arról, hogy a turisták mind megállnak a kapu előtt és kattogtatják gépeiket. Mintha valami álomkórban szenvednének. Itt minden házhoz tartozik minimum két macska. Egy pici kékkupolás templom mellett megyünk el, ami világoskékkel, sárgával, narancssárgával van még festve. Mint a ház is, ahol a bácsi üldögélt. Az uralkodó mészfehér mellett minden tarka ebben a faluban. Olyan vidámságot sugároznak a színek, mintha itt minden ember gond nélkül, boldogságban élne. Egy nagy, több kupolás temploma is van a falunak, aminek kisebb kupoláira lépcsőkön fel lehet menni. Innen látni lehet Thirassia másik, a nyílt tenger felöli partjait is. Szintén, kissé lankásabbak ezek, mint ahogy Santorinin is. A kalderát is csodálatosan be lehet látni, itt lehet igazán megérteni e sziget létét és rálátni egész formájára. Szinte izzunk az elviselhetetlen hőségben.

Úgy döntünk, strandolunk egy kicsit. Lemegyünk a kikötőbe, ahol egész keskeny, kavicsos, sziklás part mentén kis halászkunyhók ácsorognak, többnyire kis betonmólóval. Egy ilyenre pakolunk le és máris megyünk be a vízbe, ami nagyon mély és búvárszemüveggel messze a mélységbe le lehet látni. Kikötött halászbárkák között úszkálunk. A víz kellemesen hűvös és egy isteni áldásként hat, és a negyed órás fürdőzés felüdíti felhevült testünket. Felfrissülve indulunk neki ezután gyrost venni, és már menni is kell a hajóra, így gyrosunkat már a fedélzeten esszük meg. Innen aztán Oia partjaihoz hajózunk.

Útközben kaptunk egy-egy pohár Ouzot. Oia még szebb lentről, mint Fira. Látni lehet a sok kékkupolás templomát és a fehér házak alatt pedig kénes sárga színű sziklafalból, óriási vörös színű sziklatömbök állnak ki. Az egész egy gyönyörű színkombináció. Kikötünk Oiábn egy pillanatra és, aki akar az kiszállhat itt, hogy felkaptasson a számtalan meredek lépcsőn a kis városkába, a naplementét megvárni. Sokan ki is szállnak.  Mi visszahajózunk Athinios kikötőjébe, ahol már vár ránk a busz és hazavisznek minket. 

Szeptember 18. Strandolás Kamariban. Egy este Firában

Ez a nap a strandé. Kibérelünk Kamari strandján egész napra két napágyat és egy ernyőt. Nagyon erős a szél, a tenger is erősen hullámzik ma. Már nem olyan kellemes bemenni a mély vízbe, mint az első napon. Osztrák ismerőseink minden nap csak a strandon ülnek, reggeltől estig. Nem tudom, hogyan bírják, mert szinte be sem mennek a vízbe, csak a napon aszalódnak, fel sem tűnik nekik hogy, hogy le vannak már égve. Mesélik, hogy ők már többször is voltak Santorinin, így már látták, amit látni kell, most csak pihennek. Amúgy ők két hétre jöttek. Szintén Görögország rajongók és rengeteget mesélnek egy Karpathos nevű szigetről, ahol már szintén többször jártak. Délben felmegyünk valami ebédet csinálni, majd visszajövünk. Késő délután zuhanyozunk, és elmegyünk egy helyi buszjárattal Firába. A busz negyedóránként jár, mégis úgy tele van, hogy még állva is alig akad rajta hely. Az út Firába talán 20 percig tart.

Végigsétálunk a kráterperem mentén, előbb keresztül Firán, majd Firostefanin, egészen át Imeroviglibe. Ez kb. 2-3 km-es út. Firostefani és Imerovigli sokkal falusiasabb, mint Fira, de éppen ettől még sokkal szebbek is. Le akarunk menni a Skaros várromhoz, de már alkonyodik és a várhoz egy nagyon keskeny, meredek, köves ösvény vezet le. Nincs kedvünk ezen kitörni a bokánkat, ha már sötét lesz. Így leülünk egy kis kápolna teraszán, ahol még padok is vannak és innan nézzük végig amint a nap Thirassia mögött letűnik.

A mai naplemente sokkal szebb, mint az oiai volt. A kaldera közepén elterülő lapos, szaggatott szélű Nea Kameni sziget teszi sokkal egzotikusabbá, mint Oiánál a szimpla tengeri háttér. Ezután visszasétálunk Firába, amit most először látok esti fényekben. A szinte össze útikönyv címoldalán, ezer képeslapon és festményen szereplő jellegzetes templomot sehol sem találjuk. Miért nem? Mert folyton az utakról lefelé nézve keressük a látvány, ahogy a templom alatt látható a kaldera. Csak visszafelé, a sötétben nézek egyszer véletlenül a Fira és Firostefani közötti úton felfelé és ott áll a templomka, de nincs felette út, ahonnan le lehetene fényképezni, csak ha felmászunk másik kockaházak tetejére, amit meg is teszünk, de hamarosan ugató kóbor kutyák jönnek és elmenekülünk.

A kabinos felvonó mellett elhaladva, ott, ahol a kikötőbe vezető lépcsősor végződik, több tíz öszvér lohol felfelé és vágtatnak végig Santorini utcáin. Nekik most ért véget a munkanap.

Nem tudjuk, meddig járnak a buszok, ezért legkésőbb fél 11 körül a buszmegállóban akarunk lenni. Addig még van idő egy gyrost enni. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk, mert itt van szerintünk a sziget, sőt nekem Görögország legjobb gyrososa, amiről már írtam egyszer. Két gyrost kérünk és mellé még két szuvlakit, extra sültkrumplival. A büfé tulajdonosa nagyon jókedvű. Megkérdezi, honnan jöttünk, és mikor mondom, hogy én magyar vagyok, rögtön elkezdi dicsérni a magyarokat, és elmeséli, hogy neki magyar barátnője van, akit itt ismert meg, és már járt Budapesten is. Ettől kezdve csak mesél és mesél, pörög a nyelve, kicsit be van rúgva. Kihoz hátultól valami házi pálinkát, mondja, hogy ebből innunk kell. Tölt egy jó nagy pohárral. Nem Ouzo, hanem valami más, de méreg erős. Meg kell innunk. Mikor már menni akarunk, megadja az e-mail címét és mondja, hogy küldjünk majd neki a fényképből, amit hármunkról készítettünk. Az italért nem kell fizetnünk és a szuvlakira is meghívott, csak a gyrost fizetjük ki. Nagyon jól éreztük magunkat. A buszra várni kell majdnem fél órát. Valamikor fél 12 felé érünk haza.