Santorini - Naxos 2004/2.

2004. szeptember 15. Kirándulás a szigeten kismotorral

Reggeli után nekivágunk a robogóval a szigetet megismerni. Kötelező a bukósisak, de azt hiszem, ezt csak mi, turisták vesszük komolyan, mert csak hozzánk hasonló, többnyire citromsárga robogón ülő párok hordanak ehhez hasonlót, a „szigetlakók” nem. Ez amolyan fejre fordított bili, alul övvel lehet az állunk alatt rögzíteni. Pontosan úgy érzem benne magam, mint „Atom Anti, a bátor, az erős” rajzfilm-hangyarendőr. Ahányszor meglátom magam a visszapillantó tükrben, elkap a nevetés.
Úgy látszik, előző este a jeges medencében vagy az esti hideg szélben megfáztam, mindenestre megállás nélkül folyik az orrom és tüsszögök.

Előbb Messa Gonia faluba megyünk, ami szinte Kamari határában, a hegyoldalban fekszik, és egybe van nőve Exo Gonia településsel. Itt megnézünk egy pár kék kupolás templomot. Innen rá lehet látni Kamarira és a reptére. E két falunak rengeteg temploma van. De nem időztünk itt sokat. Utunk Messariába vezet tovább. Igazából nincs tervezett program, mindig ott állunk meg, ahol éppen valami szépet látunk meg.

Messaria a sziget fő útkereszteződése körül fekszik. Itt ágazik le az út a reptér/Kamari, illetve Pirgos és Akrotiri felé. Ez a kereszteződés a falu főterévé vált, ahol kávéházak, tavernák és üzletek sorakoznak. Itt állunk meg és besétálunk pár száz métert a falu egyik utcájába, mindig a kék kupolás templomokat követve. Itt is készül pár fénykép, és már megyünk is tovább a kráterperemen vezető úton Pirgos felé. Innen lélegzetelállító a kilátás a kalderára.

Pirgosban már jártam 8 évvel azelőtt, erősen éltek bennem az emlékek, és pontosan emlékszem még arra, hogyan is néz ki ez a bűbájos falu.

Felkapaszkodunk a meredek, kanyargós, szűk utcácskákon egészen a domb tetejéig, ahonnan az egész szigetet be lehet látni, minden irányban. Innen elindulunk tovább Akrotiri felé. Nem sokkal Pirgos után az út megint a kráterperemen halad és be lehet látni az egész kalderát és a peremén kapaszkodó hófehér falvakat. Innen vezet le az út Athinios kikötőjébe is, ahova a Santorinire érkező hajók befutnak. Aztán Megalochori falut érintjük, ahol nem állunk meg (utólag bánom ezt, szép templomai miatt). Az út szélén ácsorgó csacsit látunk. Szegény egy alacsony kőfal mögött áll, első és hátsó lábai is össze vannak kötözve, majd a két kötözés között egy átívelő kötéllel mind a négy lába. Alig bír csak bukdácsolni. Ilyet már máshol is láttam Görögországban. Nem hiszem, hogy nincs más módja azt az állatot ott tartani egy helyben. Ez olyan kegyetlen.

Emporio faluba érünk. Ennek főterén parkolunk le, ahol egy idős ember a platós autójáról apró halakat árul. Innen indulunk el a faluba felfelé kapaszkodó úton. Emporio olyan, mint egy labirintus. Az ókori erődfalu házai közt szűk utcák kanyarognak, mint a kígyó, néha egy-egy templom haranglába íveli át az utcát. Minden egyes ház hófehér, és egyforma kékre van festve ajtajuk, zsalugáterük illetve a külső házfalra felszerelt villanyórájuk. Némelyik kapuja mellett hatalmas bougainvillea van felfuttatva. Egy egyedi világ ez.

Élmény itt lenni. Egyetlen emberrel sem találkozunk a sikátoros utcákban, mintha kihalt lenne ez a falu. Csak távozásunkkor kaptat felfelé egy csacsin ülő öregember. Féloldalasan ül a szamáron, hosszú fukos bottal ütögeti annak fenekét, hogy gyorsabban menjen. Annyira tipikus görög életkép ez, még sikerült is gyorsan lefotóznom. A falu három színból áll: hófehér, kék, ciklámen. Házak, kék ajtók, kék ablakok, kék ég, bougainvilleák. A meghamisíthatatlan görög védjegy. Emporio közelében omladozó szélmalmok állak egy domb oldalán. Sajnos már nincs számomra fényképértékük.

Innen még lemegyünk Perissat megnézni, hogy érdemes-e oda menni strandolni. Nem sokkal  különb Kamaritól.

Ezután a kalderaperemen vezető úton motorozunk tovább, ahonnan végig mesés kilátásban lehet részünk. Hamarosan Akrotiri faluba érünk. Itt elmegyünk az ásatási területhez. Mikor meglátjuk, milyen nagy és mennyi a belépő, elmegy tőle a kedvünk. A náthám tetőzik, és úgy érzem, hogy napszúrást is kaptam. Alig ittunk még valamit. Itt már látható a tábla: Red Beach. Ezt mindenképp meg akarjuk nézni, és gondoljuk, talán fürdünk is egyet, felfrissülünk majd ott.
Az autóút a sziklafalban végződik, egy parkolóban, ahol egy hófehér kápolna is áll. Innen indul a gyalogos ösvény. Kb. 10 percet kell sétálni a rekkenő melegben, a vörös poros úton, majd egyszer csak elénk tárul a „vörös strand”, amely több mint festői. A vörös több féle árnyalatában játszó magas, meredek sziklafal alatt, keskeny, köves, sziklás öböl húzódik. Vize zöld és tökéletesen átlátszó. Minden szikla látszik a víz alatt. Arra, gondolunk, hogy itt maradunk 1-2 órát búvárkodni. De aztán mégis elmegyünk, mert az öbölben egy talpalatnyi hely sincs már szabadon. Nyugágyak sorakoznak egymás hegyén-hátán, és az emberek, mint egy szardíniás dobozban, úgy nyomorognak minden négyzetméternyi helyen. Ehhez nekünk nem sok kedvünk van.

Meg nincs már mit innunk sem. Visszafordulunk Akrotiribe, ahol egy kereszteződésben egy hangulatos kávéház áll, ide térünk be. A sárga épület tele van futtatva virágokkal és kinti részében kék asztalok sorakoznak a kedvenc székeimmel, amik kékek és ülőrészük fonott kötélből van. Elég sokáig várunk, amíg jön a felszolgáló, aki nem éppen hétköznapi jelenség. Ő ugyanis egy hatalmas nagydarab, vagy 160 kilós, fekete szerzetes ruhába öltözött, hosszú szakállas, szemüveges, fekete sapkás, lassított felvételként mozgó figura.

Rendelünk két frappét. Nagyon sokáig tart, míg kihozza. Addig nézelődünk és lefényképezem a szemközti boltíves épületet, melynek udvarában ezer féle virág pompázik. A mi szerzetesünk frappéja nekem majdnem ihatatlan. Óriási adag, erős feketekávé, némi tejszínnel a tetején és kiló jéggel, meg kiló cukorral az alján. Ez nem is az általunk ismert frappé, hanem egy erős fekete, sok cukorral és jéggel. Én sosem iszom kávét, nagyon utálom, azt hiszem, hogy fejre állok tőle, olyan keserű és erős. Azt hiszem, mi rontottuk el a rendelést, mert jeges kávét mondzunk és nem frappét, de mi azt gondoltuk, ez a kettő ugyanat. Utána veszünk a szemközti bazárban két üveg vizet, és itt helyben meg is iszunk vagy egy litert fejenként.

Elindulunk Firába. Az út oda sem tart soká. Firában is jártam már 8 évvel azelőtt. Jó érzés most újra látni, és eleget tenni a fogadalmamnak, hogy ide még visszajövök. Bejárjuk Firát töviről-hegyire. Itt éri el a hőség a csúcspontját, csak szédelgek és lassan már éhesek is vagyunk. Firát nem lehet leírni, őt látni kell!

A sziget fővárosa a kaldera szédítően meredek falú peremén úgy csüng, mintha bármelyik pillanatban a tengerbe akarna csúszni. Hófehér házai szinte egymás tetején szoronganak. A kaldera mélykék vize, és a vulkanikus szigetek annak közepén, azt az érzést keltik bennünk, hogy egy mesevilágba csöppentünk. A kikötőbe vezető széles, meredek lépcsősoron öszvérek szállítják a turistákat fel vagy le, majd mintha be lennének programozva, eszelősen vágtatnak visszafelé kiindulási pontjukra. Ha gyalog járjuk be ezt az utat (amit én 1996-ban tettem meg lefelé menet), akkor könnyen megeshet, hogy váratlanul félre kell ugranunk és belesimulnunk a kőfalba, hogy fel ne borítsanak ezek az öszvérek minket, és egy ilyen nem betervezett lépés során bokáig a szamárkakiban találjuk magunkat. Ez utóbbit szerencsére mi elkerültük. A hatalmas ortodox katedrális uralja a városképet. A legszebb kilátás a kabinos felvonó végállomásától nyílik. Innen látni egész Firát, a Profitis Ilias hegyet, a sziget egyik oldalán Kamarit, másik oldalán a kalderát. A kalderában horgonyzó hatalmas óceánjáró hajókat, amik Kubából vagy a Karib-szigetekről érkeznek. A kaldera vize eléri a 400 méteres mélységet is, ezért ezek a hajók itt nem tudnak horgonyozni, hanem a vulkáni sziget partjainál kötnek ki, és ott állnak egy-két napot. Utasaik kisebb motoros hajókkal jutnak el Firába.

A vulkán története

Egy gigantikus vulkán kráterperemén állunk. Az alattunk elterülő mélykék, csillogó tenger pedig maga a kráter, azaz a kaldera. Kalderának a hatalmas nagy méretű vulkáni krátereket nevezik. Amikor a tengerben tör ki egy vulkán, a vulkáni kúp beszakadását követően tengervíz türemkedik a katlanba és telíti meg azt. Az is elöfordulhat, hogy a vulkáni kúp teljesen szétrobban és csak széleiből kisebb cafatok maradnak meg, amelyek emlékeztetnek a valamikori vulkáni kráter peremére. Santorininél ez nagyon jól megfigyelhető.
Az első vulkán, amivel életem során személyesen találkoztam, a Vezúv volt. 1995-ben autós-sátras olasz körutazást tettünk, közvetlenül a korfui nyaralásom után, és ennek során töltöttünk el négy napot egy sorrentói kempingben, ahonnan ellátogattunk a Vezúvhoz és híres romvárosaihoz Pompeihez és Herculaneumhoz. Akkor még nem érdekeltek különösebben a vulkánok. Most, ha visszagondolok, összehasonlíthatatlana két vulkán. A Vezúv egy valós hegy, kráterrel a tetején, Santorini pedig maga a vízalatti vulkáni szigetnek, a víz fölé magasodó része, közepén a hihetetlen méretű kráterével. Nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy magunk előtt láthassuk, hogy ha a mostani kaldera peremének sziklafalait egy képzeletbeli vonallal felfelé addig magasítanánk, míg azok középen összeérnének, egy kúpban, akkor egy több ezer méter magas vulkáni hegycsúcs állna a mai kaldera közepében.
A vulkán általában egy kúp alakú hegy, amely tulajdonképpen a kitöréskor lerakott törmelékből illetve lávából növekszik az évszázadok-milliók során. Az aktív vulkánoknál a kráterből magmacsatorna vezet a mélybe. Alapvetően két vulkáni típust lehet megkülönböztetni: a homorú lejtőjű rétegvulkánokat, és az egyenes, illetve tetejükön domború lejtőjű pajzsvulkánokat. A tenger alatti kitörések során a lávarétegek egymásra rakódnak és így növekszik a vulkáni hegy, míg egy napon a tengerből kiemelkedik a sziget.
Ilyen módon alakulhatott ki évezredek, évmilliók alatt az egykori Santorini szigetét képező óriási vulkán is.
Képzeljük el, hogy ez hirtelen, robbanásszerűen kitörik, mint pl. a Krakatau. Azért hozakodok elő ezzel a vulkánnal, mert Santorinit a kitörése típusa szerint a Krakatau-típusú vulkánok csoportjába sorolják. Ennél a típusnál a vulkáni kürtőt nem dugaszolja el egy ún. lávadóm, hanem vastag törmelékréteg fedi. Ahogy a magma gázai erős nyomást keltenek és egyre jobban feszítik alulról ezt a törmelékréteget, a vulkán egyszercsak egy nagy robbanással kitörik. Horzsakő és hamu lövell az ég felé, a vulkán oldalán pedig tűzforró törmelékfelhő (piroklasztát) száguld le az utasszállító repülőgépek sebességével. Az ilyen kitörésekkor a törmelék akár 30-40 kilométeres magásságba is lövellhet a Föld légkörébe. A könnyű horzsakő több száz km-re is elrepülhet a kitörés helyszínétől. A mega-robbanást pedig akár 3-5000 ezer kilométeres távolságban is hallani lehet. A lezúduló törmelék illetve a vulkáni hegy beomlása szökőár kialakulásához vezet, mely több ezer km-es távolságban is pusztíthat. Sokan itt feltételezik Atlantisz egykori létét, illetve tudósok a Santorni vulkán kitörése következtében kialakult szökárat hibáztatják a krétai (minoszi) birodalom hirtelen eltünésével kapcsolatban. Napjainban, a kaldera varázslatos településeiből a mélybe pillantva az eredeti vulkáni hegy, tengervízzel telítődött belseje tárul elénk. A vulkáni tevékenység általában nem fejeződik be a kaldera kialakulásával. Néhány év után az óriáskatlanban újabb vulkáni kúp tornyosulhat.
Ez Santorini esetében egyéretelműen meg is figyelhető. A Palea és Nea Kameni szigetecskék a mai is aktív vulkáni tevékenység szülöttei. Ezek szélessége és magassága egyre növekszik és valószínűleg évezredek múlva ezeknek is ugyanaz lesz a sorsuk, mint „szülőanyjuknak”.
A Kameni-szigetek belsejének mélyén napjainkban is aktív vulkáni tevékenység folyik. Ennek tanúi lehetünk, ha áthajózunk a Nea Kamenire és körbejárjuk a kráterek peremét. Ott találkozunk néhány fumerolával, amelyek olyan hasadékok, melyek a lávával vannak összeköttetésben. Nyílásaikból 100-500 fokos hőmérsékletű kénes gőzök áramlanak ki.
A vulkáni működés már régebben is érdekelt, de különösen erősen foglalkoztat az idei – 2004 tavaszi – tenerifei nyaralásunk óta. Azon a szigeten Santorinihez hasonlóan egy gigantikus méretű kaldera létezik, csak éppen szárazföldi kaldera.

Ha elhagyjuk a kaldera peremét és a katedrális utcája és a főút közt párhuzamosan fekvő utcában sétálunk, ott egy szélesebb, majdnem tér szerű, trafikokkal, éttermekkel és kávézókkal teli utcát találunk. Itt veszünk megint két liter vizet, és megint nyomban ki is isszuk majdnem az egészet. Az utca utolsó gyrosárusa tűnik a legszimpatikusabbnak. Egy kis gyorsbüfé ez, ahol csak pár, a pult mellett álló magas bárszék szolgál ülőhelyként. Amíg elkészül a gyrosunk, majd megfőlünk a sütők hőjében. Itt esszük életünk legjobb gyrosát! A hús abszolút tiszta, semmi rágós rész nincs benne és szinte ropogós barnára sült, és mennyeien fűszerezték. 1,50-be kerül.

Santorini (mai hivatalos nevén: Thira, ókori nevén: Théra) Kréta után az Égei-tenger leglátogatottabb szigete. Lakóinak túlnyomó része az idegenforgalomból él. A szigeten nem sok más iparág működik. Pénzkereseti forrás még a bortermelés és a vulkánikus horzsakő ipari kitermelése építőanyagként.
A sziget különleges vonzereje nem csak a rá oly jellemző építkezési stílusban, a kék kupolás templomokban rejlik, melyek a sziget jelképévé váltak, hanem az összképben, mellyel az utazó a kráter peremén állva szembesül. A sziget egyedi, természet adta varázslatos fekvése, és építészeti sítlusának különleges egyvelege teszik a világon egyedülállóvá. A magas, meredek falu kaldera vulkanikus rétegeinek tisztán kivehető színes sávjai, hol sötétbarna, hol sárga, hol vöröses színekben váltakoznak, a tenger indigókék színe és az ég egészen sötétkék színe, a sziklafalakon megkapaszkodó települések hófehérre meszelt házai erős kontrasztot keltenek, és különös hangulatot árasztanak.
A néphiedelem szerint vámpírok lakta szigetből az idegenforgalom fejlődését tekintve nagyon gyorsan egy rendkívül felkapott, divatos üdülőhely lett. A kalderaperem mentén álló szállodák, éttermek árai jócskán meghaladják a sziget másik településein érvényes árakat. Firát minden nap elárasztják a Krétáról idejövő egynapos kirándulók, illetve a világ minden részéről érkező luxushajók utasai, akik pénzüket szívesen hagyják itt a szépséges és jó minőségéről ismert, görög motívumokkal díszített arany- és ezüstékszerekért, de ugyanúgy a bazárok hamísított „világmárkás” bóvlijaiért.
A szigeten mindenfelé találkozhatunk a régi szigetlakók barlanglakásaival, melyeket a horzsakőfalakban véstek ki. Korábban ezek a barlangok adtak menedéket, nem csak a hidegtől és széltől védtek, hanem viszonylag földrengés biztosak is voltak. A habkő kiváló szigetelőanyag tulajdonságokkal bír, így viszonylagos állandó hőmérsékletet biztosít mind a nyári hőségben, mind a téli hidegben. A jómódúak a középkorban importált fából és kőből építették házaikat. A falvakat egy-egy dombra építették, és városfallal vették körbe, de ez a fal nem a megszokott városfal volt, hanem a házak, ablaktalan külső fala szolgált védőfalként.
Ez az építkezési mód még felismerhető Pirgos és Emporio falvakban. Amikor már nem kellett többé a kalóztámadásoktól tartani, egyre inkább a kráterperem felé húzódtak az emberek. Itt előbb a természetes barlangokat alakították ki lakásokká, majd ezek fölé építették reprezentatív több emeletes, klasszicista stílusú házaikat. A dongaboltozat viszonylag földrengésbiztos. Az 1956-os földrengésnél rengeteg ház és villa összeomlott. Az újjáépítésnél már túlnyomó részben a beton vette át a vezető építőanyag szerepét. Az új stílust a fehérre meszelt, lapos tetejű, kikládi stílusú házak jelentették. Néhány ház megőrizte a dongaboltozatos tetőt.  
Nyáron az északi szél, a Meltémi uralkodik a szigeten. Ez már kora reggel egész gyengéden fújdogál, majd délig egyre erősödik, késő délutánra elcsitul, el is hallgat, hogy este még egyszer erősen fújhasson. Néha pár pillanat alatt kialakulhat egy enyhe szellőből egy erős, viharos szél, ami csónakokat röpít a parthoz és horzsakőport keringet a földek felett. A nyaralók számára a Meltémi egy kellemes,a forróságot enyhító jelenség.

Az evés után tovább indulunk Oiába (ejtsd: Ijá). Még csak 4 óra van. Kereshetnénk még egy-két órára strandolási lehetőséget, de nem igen látunk alkalmasnak látszó partot. Oiában már ebben az időpontban alig lehet parkolóhelyet találni, pedig a mi járművünkkel ez igazán nem okozhatna gondot. Már fél 5-kor ellepik Oiát a „naplementevadászok”. Tömeg hömpölyög a szűk kis utcákban. A falu egy mesevilág. Hófehér házai élénk kontrasztot alkotnak a sötét sziklával, amibe félig belenőve állnak. Mindnek kék fakapuja van és aprócska előkertjeikben milliónyi színes cserepes virág virít. Az utak és a kőkerítések kövei közötti fúgákat hófehérre meszelték, így egy véget nem érő puzzle játékként hatnak. Az ég és a tenger is egyforma mélykék, mintha csak megfestették volna.

A kalderát innen most egy új szögből látjuk be. Fira és a vele egybenőtt Imerovigli és Firostefani a kaldera sötét sziklájára hintett porcukorként hatnak. A főutcáról már nincs bennünk erő lejjebb menni a kanyargós utcácskákba, és a várromhoz. Lemenni még csak rendben lenne, de akkor fel is kell jönni! Csak megyünk, megyünk a vég nélküli főutcán, míg elérjük a falu szélét, ami Thirassia szigetével néz szembe és jobbra pedig a nyílt tenger és Ios sziget távoli, homályos képe tárul elénk. Itt van az a felújított régi szélmalom is, amit olyan sok képeslapon látni, és amelyben kávéház üzemel. Az erről (1995-ben Korfun) vásárolt képeslap fogott meg annyira, hogy muszáj volt 1996—ban Krétáról átruccannom ide, de az egynapos (jobban mondva 3 órás) ittlét semmire semvolt elég. Sosem maradt bennem kérdéses, hogy ide vissza kell térnem.

 pár kép Döme fotóiból (képeit engedélyével mutatom)

Ennek teraszán már minden hely foglalt, csakúgy a környék minden ülő eshetőségén. Nagy nehezen találunk még egy kőfalat, ahova leülünk másik 8-10 ember társaságában. Itt aztán minden nemzetiség előfordul. A naplementéig még jó másfél óra lehet hátra. Ülünk és várunk. Éhesek vagyunk, csak chipsünk van még. Ahogy a nap lefelé araszol az égen, egyre hidegebb szél támad és nekünk még egy kardigánunk sincs. Elhalkul az ameberek duruszolása is, mindenki várja a beígért, híres, kivételes naplementét. Valahogy színházi a jelenet hangulata, drámai a várakozás izgalma, mintha csak egy ritkán látható természeti csodára várnánk, egy napfogyatkozásra vagy hasonlóra. Itt fagyoskodunk strandtörülközőnkbe bugyolálva és az égre meredve várjuk a csodát.

A nap szépen nyugodtan lekúszik az ég aljára, narancssárga golyóként tűnik el lassan a tengerbe merülve. Nincs sem hatalmas vörös labda, sem különös fények a tengeren, nincsenek a vörösnek, ibolyának ezernyi árnyalatai szétkenődva az égen, semmi extra, egy átlagos naplemente. Ezért nem volt érdemes itt órákat várnunk. A beígért kivételes szépségű naplementéhez képest csalódás volt a mostani. Egyik kedvenc fotótémám a naplemente, de ennél már sok szebbet láttam. Számomra az igazi naplementéhez felhős ég tartozik, amikor nem maga a nap a szépség, hanem az általa befestett felhők. Na mindegy. Ezt is láttuk.

Máris sötét lett. Oiá utcáin embertömegek kavalkádja viharoz végig. Szinte eltapossák egymást. Mintha egy koncertről áradna kifelé a stadionnyi nép. Mindenki rohan a nagy esemény lezajlása után a járművéhez, mint mi is. Jégcsappá fagyunk, mire hazamotorozunk sortnadrágban és széldzsekiben Kamariba. A combunkon szabályosan jeges a bőrünk. Persze, hogy másnapra ismét beteg leszek.
Azt nem értem, hogy itthon egész évben maximum 1-2-szer fázom meg, szóval miért kell nekem minden egyes görög nyaralás alatt a leghülyébb betegségeket kifognom, mikor tényleg abszolút nem vagyok egy beteges típus.