Santorini - Naxos 2004/5.

Szeptember 21. Egy borús nap Naxoson

Ezen a napon borús az ég, lehangoló. A reggelinél óriási svédasztalokról szolgálhatjuk ki magunkat, minden van, amit csak kívánunk, bőséges és jó ízű. Citromot itt sem adnak a teámhoz. De már készültem rá, vettem tegnap egyet, és magammal hoztam egy felet. Az étkező terem szépen van berendezve, ez tulajdonképpen egyben a hotel hallja is, és van egy bársarok, meg olvasó sarok is. Mindenhol a kikládokról készült festmények díszítik, és minden sarokban ókori amfórák másolatai ácsorognak. Ízlésesen van megoldva. Mivel szürke az ég, és nem tudhatjuk, meddig marad ez így, nincs kedvünk valami nagy dologba belevágni, elmegyünk hát sétálni.

Bejárjuk Naxos várost töviről-hegyire, de másfél óra múlva már megint a hotelben vagyunk. Kimegyünk a medencéhez. Nincs kimondottan hideg, de vizesen azért fázunk. A medencénél tanyázik pár macska és egy fehér-vörös nagyon szemtelen. Nem szép cica, koszos is és állandóan rátelepszik a nyugágyra, a törülközőnkre. Ennek nem nagyon örülünk, mert ki tudja, milyen betegségeket hordozhat. De nem lehet levakarni. A végén már legyintünk rá.

Koradélután van a találkozó a hallban az idegenvezetővel. Mindenképpen ott akarunk lenni, mert előző napon adott egy tájékoztatót a kikötőben és azt olvasva egy számunkra szörnyű ténybe ütköztünk. Mégpedig abba, hogy mi nem vasárnap, (ami az utazásunk utolsó napja), hanem már szombat reggel, egy nappal korábban vissza kell, hogy utazzunk Santorinire. Ez már tegnap óta egyfolytában annyira idegesít minket, hogy már alig vártuk, hogy jó nagy cirkuszt csapva reklamálhassunk, hogy ezt hogyan is képzelik. Az idegenvezető nem hogy csak nem szimpatikus, de talán nincs is teljesen ki a négy kereke. Állandóan mosolyog, akkor is, amikor nincs miért. Miközben mesél a szigetről és a kirándulásokról, egyfolytában megjegyzéseket tesz arról, hogy mi az a program, ahol ő is ott lesz, és hogy az milyen tökéletes. Jobbra-balra billegeti magát. Kicsit sem beképzelt. Megjátszott kedvességgel, műbájjal mosolyog mindenkire, de ha valaki valami olyat kérdez, ami nem a kedvenc témája, rögtön arrogánssá és undokká változik. Mi kivárjuk a megbeszélés végét és akkor megyünk oda hozzá megkérdezni, hogy mit is akarnak ezzel az egy nappal korábban való elutazással. Tervünk ellenére, hogy majd letámadjuk, abszolút barátságosan kérdezünk meg tőle mindent, a felháborodás minden jele nélkül. Ő mégis felháborodottan és támadóan vágja hozzánk az egyszerű választ, hogy miért nem olvastuk el figyelmesen a katalógust, benne van ez is. Erre én felkapom a vizet, és elkezdek vele emelt hangon vitatkozni, hogy nem volt benne, és mindegy, hogy benne volt vagy nem, most akarjuk tudni, hogy miért van ez így. Elmagyarázza, hogy mivel a komp innen 12:50-kor indul, a gépünk Santoriniről pedig 16:30-kor, így esélyünk sem lenne, hogy elérjük a repülőnket, ezért egy nappal korábbi komppal vissza kell mennünk Santorinire és ott egy kiosztott hotelben eltölteni egy éjszakát. Mondjuk neki, hogy ezer komp jár itt, miért nem foglalnak jegyet egy kora reggelire, milyen alapon rabolnak el egy napot a nyaralásunkból ezen a nagy szigeten, ahol így is úgy is kevés egy hét. Erre elárulja, hogy az ő irodájuknak csak a Blue Star Ferries-zel van szerződése, így nem tudnak másik komppal utaztatni minket. Majd szétrobbanunk a méregtől. M. még csillapít, én meg csak fújom a magamét. Pár ember szintén fel van háborodva, de belenyugodnak sorsukba. Mi csak nehezen. Megnézzük a recepciónál lévő katalógust, és nem találjuk benne, hol van erről bármi is írva. Ezt csak a nyaralás után, itthon - amikor reklamáló levelet akarunk írni az utazási irodának – találjuk meg, pontosan az árlista első oldalaiban, olyan apró betűkkel szedve, hogy nagyítóval kellene elolvasni. Tehát igaza van, nincs helye a reklamálásunknak, csak a felháborodásunknak. Visszamegyünk a medencéhez és egész délután csak zsörtölődünk.

Később elindulunk az Agios Georgios öböl, hosszú félkörív alakú partja mentén sétálni. Messze elmegyünk, ahol már homokdűnék sorakoztak a parton. Majd az országút mentén sétálunk vissza és viszonylag korán (17 óra felé) leülünk a vacsorához. Egész nap nem ettünk semmit. Nagyon kellemetlen az alacsony pincérrel találkozni, de már lehiggadt ő is, megértette, hogy ez csak félreértés volt tegnap, és nem pedig az ő idegesítésére találtuk ki, hogy az étlapból eszünk. Szóval ő jön ma oda hozzánk, nem a magas. Elmagyarázza, hogy aki félpanzión van, az két féle étel közül választhat. Felsorolja e kettőt és mi választunk. Tulajdonképpen ez így jó is. Életem legjobb vacsorái ezek és a legszebb helye, ahol egy vacsorát el lehet képzelni. Előételként minden nap tzatziki és görög saláta közül lehet választani. Így egyikőnk ezt kéri, másikunk amazt, hogy mindketten mindkettőből ehessünk. Igaz a salátát mi mindig megtartjuk a főétel mellé. A tzatziki pedig jó erős fokhagymás, hoyg szinte már csíp, de nem baj, mi így szeretjük. Ezen az estén borjúszelet van sütve, tetején spenóttal kevert fetasajttal. Minden este sült krumpli a köret, de óriási adag. Nem éppen változatos, de a görögöknél annyira tipikus. Az étel nagyon finom és kiadós. Mellé Mythos sört iszunk. De minden nap kihoznak a vacsora után egy snapszot. Megkérdezik, hogy Ouzot, Metaxát, vagy két másfajta snapszot kérünk-e. Általában Ouzot kérünk, amit egy, két decis pohárban hoznak ki, teli jéggel!

A vacsora után a hatalmas adag Ouzotól szédelegve elindulunk a kikötő felé sétálni. A kikötőből nézzük végig a naplementét. A vöröses színekben játszó égen, mintha festőpemzlivel kenték volna szét a narancssárgás felhőket. Különösen szép a kikötőnek abból a részéből, ahol a vitorlásjachtok árbócai szolgálnak előtérként. Valami csobbanásra leszünk figyelmesek a vízben, de nem látunk semmit. Nézzük még egy darabig, és hirtelen vagy egy tucat „repülőhal” ugrál csoportban ki a vízből, mint valami apró delfinek, úgy ugrándoznak. Még sosem láttunk ilyet. Innen már futnunk kell, hogy még elkaphassuk a naplemente utolsó pillanatát az Apollo-kapu gigantikus oszlopainak nyílásán keresztül.

Ezután körbejárjuk még a kis sziget sziklás partját. Majd megint a városban sétálunk, most egy egész másik irányban, mint eddig. Megnézzük a kölcsönzők ajánlatait és kibérelünk egy kis robogót két napra, napi 10 Euróért. Kapásból napi 5 Euróval kevesebbért, mint Santorinin! Csak egyetlen dolog háborít fel minket, hogy fedezetképp kreditkártyát kérnek tőlünk. Az nekünk nincs, és ez majdnem problémát okoz. Ha lenne, akkor itt kellene hagyni azt két napig a kölcsönzőnél. Örülök, hogy nincs, mert biztos nem hagyném itt. Nem is értem ezt, hogyan van joguk ilyet kérni. Maximum a kauciót húzhatnák le róla, amit majd vissza kellene kapnunk. Így elkérik M. jogosítványát és nem adják vissza neki, hanem lefénymásolják, és a fénymásolatot kapjuk meg mi. Nem tudom, hogy röhögő görcsöt kapjak-e, vagy sírjak. Megkérdezzük, ha valami dolgunk lenne a rendőrséggel, elfogadják-e a fénymásolt jogosítványt. Mondják, hogy semmi gond. Én nem tudom, de szerintem ehhez nincs joguk. Este megint a medence melletti teraszunkon ücsörögünk egy sör mellett. Kinézzük a térképen és az útikönyvből, merre is menjünk majd holnap. Túl sok a látnivaló, ez egyértelmű, hogy két nap alatt nem túl sok helyet fogunk látni, a távolságok is nagyok a kis robogónak. A térkép, amit a kölcsönzőben kaptunk, jelzi azt is, hogy hol vannak benzinkutak.   

Szeptember 22. Szigettúra robogóval

Korán kelünk és reggeli után, úgy 9 óra tájban el is indulunk a sziget belseje felé. Minél beljebb megyünk a sziget belsejébe, annál zöldebb a táj. Előbb csak dimbes-dombos, aztán hegyes. Eleinte a kopár domboldalakon néhol kis falvakat vagy fehér kápolnákat látunk a semmi közepén. Néhánynak kék kupolája van, de többnyire fehér maga a kupola is.

Először Chalki faluban állunk meg, amelynek határában egy ősrégi bizánci templom található. Ki van táblázva, hogyan lehet megközelíteni. Olívafákkal körbenőtt, omladozó kőházak, amolyan kis gyümölcsös kertek mellett vezet az ösvény és kígyózik a kertek között, hogy alig találjuk meg a helyes irányt. Majd jön egy iskolás kinézetű lány és kérdezi, hogy tud-e segíteni. Mondjuk, hogy a templomot keressük. Jól tud angolul és szemmel láthatólag nagyon élvezi is, hogy tudja angol tudását kecsegtetni. Mondja, hogy ő a templomőr és kinyitja nekünk a templomot. Ez igen nagy szerencse, mert amúgy nem mindig lenne ő itt. Hihetetlen épségben fennmaradt 12-13. századi falfestményeket láthatunk ebben a templomban.

Ezután Filoti faluban állunk meg, mely egy domboldalba épült. Meredek utcáinak lépcsősorainak szegélye fehérre van meszelve, mint azt már sok másik helyen láttam Görögországban. Főterén pár kávéház áll, melyek kinti részében rengeteg idősebb görög férfi ücsörög. Szinte mindnek van botja és kezükben ott pörgetik az elmaradhatatlan láncot, a kombosztinit. Filotinak nagy, kékkupolás temploma van. Innen a sziget északi csücske felé vesszük az irányt. Elérjük a Zá-hegység vonulatát. Az utak szerencsére nagyon jó állapotban vannak, mintha frissen aszfaltozták volna őket. Egy hármas útelágazásban egy hosszúkás formájú, nem kupolás, hanem dongaboltozatos templom áll (Stavros), melynek tetejét és apszisának félkör kupoláját kékre festették.

Eztán néhány jó, és egész rossz, omladozó állapotban lévő szélmalmot látunk ezen a vidéken. Már 13 óra van, mikor odaérünk a sziget északi csücskében fekvő Apollonas faluba. Ennek határában található a nagy Kúrosz-szobor, amely egy antik márványbányában, a hátán fekszik félkészen, és 10 méter hosszú. Ez valószínűleg Dionüszosznak készült, de sosem lett kész.

Apollonoas csendes kis falu, szép strandja van és a strand mentén hangulatos éttermei. Úgy döntünk, itt ebédelünk, és utána strandolunk. Így déltájt eléggé kihalt minden. Az étteremben sincs senki, amelynek asztalait csak egy kőfal választja el a karibi színekben játszó strandtól. Csak mi ülünk itt. Grillezett polipot kívánok enni, de mondja a pincér, hogy az sokáig tart,  mert előbb be kell fűteni a grillt. Így maradunk a kalamárinál mind a ketten. Ami azt illeti, az is nagyon sokára készül el, és rágós is, de azért finom és nagy tál görög salátát rendeltünk hozzá. Nagyon szép ez a hely. Ebéd után lemegyünk a finomhomokos partra és egészen a kőfal aljában lévő keskeny árnyéksávban pakolunk le. A víz nagyon tiszta, de valahogy sokkal hidegebb, mint eddig bárhol. Nemsokára már fázunk is nagyon. Lefekszünk a kb. fél méter széles, fal adta árnyékunkban, és úgy elalszunk, hogy csak egy jó óra múlva ébredünk fel. Akkor elindulunk tovább. Azon az úton megyünk visszafelé is, amelyiken jöttünk.

A sziget belseje felé, hegyoldalba épült fehér házas falvak követik egymást (Koronida, Koronas, Keramoti, Sifones), mindben van kékkupolás templom is. Az út felénél letérünk másik irányba, Moni felé, ahol a sziget leghíresebb bizánci temploma, a Panagia Drossiani található.

Ez a falu határában, egy olívaligetben fekszik. Ebben hasonló freskók láthatók, mint a már korábban látott bizánci templomban. Az idegenvezető mesélt előző nap erről a templomról, mégpedig azt, hogy barátságtalan őre, ki egy idősebb görög asszony, nagy cirkuszt csinál, ha valaki nem ad adományt. Így kifelé menet bedobunk kosárkájába 1 vagy 2 Eurót. Kevésnek bizonyul, mert felháborodottan szitkozódik valamit görögül, majd mondja angolul, hogy vegyünk a több tíz féle képeslapok vagy füzetkék egyikéből, amik aránytalanul sokba kerülnek. Nem akarunk venni. Mondjuk neki, hogy mit akar, már adtunk valamit, de csak szíd minket. Innen egy végtelen, kanyargó hegyi úton megyünk tovább a sziget belsejét keresztülszelve, anélkül, hogy egy árva lélekkel találkoznánk, vagy településbe botlanánk. Ezen a környéken márványfejtők csúfítják el a hegyoldalakat és mindenütt fehér márványtömbök, vagy kisebb darabkák hevernek szerteszét. Az egyik ilyen fejtőben már a fél hegyet elbontották. Kicsit közelebb megyünk hozzá, de magába a bányába nem megyünk fel, mert kóbor kutyák vannak errefelé és félünk tőlük.

A bánya bejáratánál egy kis kunyhó áll. Ennek ajtajához egy kis kutya ücsörög láncra kikötve. Előtte egy vizes edény áll kiszáradva. Szegény olyan kérlelően néz ránk. Ki tudja, mikor jár itt ember és ad neki valamit. Legszívesebben szabadon engednénk, de félünk, hogy gazdája a kunyhóban ücsörög esetleg és semmi kedvünk nincs puskagolyóval a fenekünkben végezni. Már láttunk egy falu határában, egy elkerített kertben, egy gonosz tekintetű embert puskával a vállán sétálni. Talán csak birtokát védte, talán csak vadászni készült. Minket mindenesetre elijesztett, úgyhogy Keramotit meg sem néztük miatta.

Itt észrevesszük, hogy motorunk benzintankja a negyedmutató alatt áll. Mivel nem ismerjük járművünket, nem tudhatjuk, mennyire kell ezt komolyan venni, nekünk elég ok ez az aggodalomra, mert még igen messze van innen az első benzinkút. Minden lejtő tetején leállítjuk a motort, és addig gurulunk vele lefelé, amíg csak magától megy. Majd megint beindítjuk. Belegondolni is szörnyű, hogy így az este közeledtével akár 20 km-t is gyalogolhatunk ezen a kietlen tájon, míg benzinkútra találunk. Letérünk az útról Melanes helyiség felé, ahol egy magánbirtokon kialakított kis botanikus kert mellett fekszik a „kis” Kúrosznak nevezett szobor. Ez, előbbi társánál sokkal kisebb, csak 6,4 méter hosszú. Ez is a hátán fekszik és ennek már keze, lába, arca is ki van faragva, még sincs még teljesen kész. Így pihen ott már két és fél évezrede. Körbejárjuk a kis botanikus kertet is, ami inkább gyümölcsös és zöldséges kert, mint akármi más.

Ezután már hazafelé vesszük az irányt. Már pirosan ég a tank jelzőlámpája, majd villog, de sikerült utolsó csepp benzinünkkel elérni egy benzinkutat. Mikor hazaérünk és kimegyünk a vacsorához, pont a naplementét látni. Visszaszaladok a fényképezőgépért, mert ilyen szépet még életemben nem láttam, muszáj lefényképezni. A napnak nyoma sincs, mert felhős az ég, de minden vöröses, narancssárgás, ciklámen fényárban úszik. Az egész öböl vize piros színű. Álomszép látvány.

A képek készítése után leülünk vacsorázni és még pár percig gyönyörködhetünk e látványban. Igazán meseszép élmény ilyen körülmények mellett étkezni. Meg is maradnak bennem a naxosi vacsorák mély emlékként. A magas pincérrel nagyon jól kijövünk, minden vacsoránál beszélgetünk vele pár szót. Elmeséli, hogy ő pár éve minden nyáron ebbe a hotelbe jön dolgozni Athénból, egész szezonra. A másik pincérrel is elsimultak az első napon kialakult félreértések és az utolsó napokra ő is beszédesebb lesz. Ő egy észak-görög faluból jár ide nyaranta dolgozni. Az egész szezon alatt nincs egyetlen egy szabadnapjuk sem, minden áldott napon dolgoznak!

Szeptember 23. Kirándulás robogóval a sziget legszebb strandjaira

Ezen a napon nem kelünk fel olyan korán. Nem szándékozunk túl messzire menni, csak egy pár szép strandot szeretnénk megnézni a közelben és néhány helyen pár órát fürdeni. Chorától dél felé távolodva, először elhagyjuk az Agios Georgios öblöt, majd átmegyünk Agia Prokopis falun. Itt kezdődik el a több, mint húsz km hosszú homokdűnés partszakasz. Agios Prokopis, és az utána következő Agios Anna települések üdülőfaluk. Szinte csak apartmanházakból állnak, de körülöttük semmi nincs, csak magas nádas és tőlük már csak földút vezet tovább a többi strandokhoz. Egy több kilométer hosszú strandot Plakának hívnak. Itt a poros földút mellett sorakoznak több méter magas homokdűnék, és azokon átmászva jutunk le a széles, finomszemcsés, világoshomokos partra, ami végeláthatatlan. Itt hébe-hóba előfordulnak bérelhető napágyak is. A strand olyan hosszú, hogy az ide látogató emberek elvésznek rajta, így szinte mindenhol találhatunk egy nyugalmas, homokdűne lábánál fekvő zugot, ahol magunk lehetünk.

Mi úgy döntünk, hogy előbb nem állunk meg sehol sem, hanem megyünk tovább, és minden partszakaszt megnézünk, majd később oda megyünk vissza, ahol a legjobban tetszett. A Plaka után véget ér a tengerparti út és egy szörnyen rossz állapotú, kátyús úton haladunk tovább, egy kicsit a sziget belseje, Mikro Vigli település felé. Ez a környék kihalt és elhagyatott, barátságtalan. A dombos tájat elsárgult, kiszáradt fű borítja, néhol omladozó szélmalmok állnak magányosan. Egy kisebb falun megyünk keresztül, ahol a házak kertjeiben kecskék, baromfik, nagy fekete bikák legelésznek. Halmokban áll a bűzölgő trágya. Több ház udvarában is áll saját szélmalom, de a falu határában egy sor romos szélmalom áll sorfalat. Nem éppen egy tipikus falu ez, házai szerteszét állnak a dombokon, nincsenek köztük utcák, minden olyan kaotikus. Igazából még falu jellege sincs. Inkább úgy hat, mintha kis tanyák lennének csak egymás mellett. A következő falu megint olyan, mint a többi. Főutcáján két málhás öszvérrel is találkozunk, mindkettőt lefényképezem. Ezután megérkezünk lassan Aliko partjához, ahonnan már csak pár kilométert tart a földút, majd Pirgaki után véget ér az út. Pirgakinál csak pár apartman áll a széles, homokdűnés part mögött. Mint egy sivatagban, olyan itt. A több méter magas, világos krémszínű, finomszemcsés homokból álló dűnéken csomókban áll az elsárgult fű. Néhol a dűnék közt köves a talaj és csavart törzsű, alacsony tamariszkuszfák nőnek szétszórtan. Pirgaki és Aliko között az egész tájat ez a kép uralja. Csak a homokon nőtt növényzet létezik itt, de ennek fajtája szinte minden 500 méter után valami más. Hol szúrós, száraz bozót, hol ember magasságú, fényes levelű cserjék, hol pedig tüskés gazok alkotják. El sem tudjuk dönteni, melyik partszakasz volt szebb, hol álljunk meg strandolni. Végül Alikót választjuk. A kis falutól kissé délebbre állunk meg, egy poros parkolóban, ahol egyetlen egy taverna áll. Innen előbb a bozótoson keresztülvezető ösvényen, majd kb. 2-300 méter széles dűnés részen kell átvágni, míg a partra érünk. Maga ez a partrész két részre tagolt. Egyik része hosszú, világoshomokos strand, mely egészen az 1-2 km-re fekvő Alikóig nyúlik el.

Ahova mi kilyukadtunk, ott kezdődik el, az előző partrészt lezáró sziklás part. A sziklák teteje összefolyik a dűnékkel. Itt keresünk egy szúrós cserje árnyékában, egy szikla tetején, egy dűne lábánál egy eldugott kis zugot. A tenger karibi színekben játszik. Sekély a víz, a sziklákról könnyen be lehet mászni. Senki sincs itt rajtunk kívül, csak a pár méterrel odébb kezdődő széles homokos sávban vannak emberek, de ott sem sokan. A többség nudista. Így mi sem zavartatjuk magunkat, nekivetkőzünk. Életünkben először. Fura érzés, folyton azt lesem, nem bámul-e valaki. Másrészt viszont nincs annál szebb érzés, mikor a tenger vize testünk minden táját megérinti. Ideális hely pipával búvárkodni. A víz hihetetlenül tiszta. Itt maradunk vagy 2-3 órát. Maradnánk még estig is, csak egy problémánk van, hogy elfogyott az innivalónk és a kínzó, sivatagi hőségben, majd szomjan halunk. Rengeteg gyík szaladgál mindenütt. Amikor kijöttünk a vízből, ott voltak mindenhol: a törülközőn, a hátizsákban és mikor lefekszünk, rajtunk is mászkálnak. Egy belemászik az oldalára fektetett, üres üdítősüvegbe, de elengedjük. Fél 3 felé már nem bírjuk tovább étel, ital nélkül, így összepakolunk és bemegyünk a parkolónál lévő tavernába. Valószínűleg a strandról mindenki ide jön, mert úgy tele van, hogy alig találunk ülőhelyet. Ezt a rengeteg embert csak két pincér szolgálja ki, de azok sem sietnek. Minket legalábbis sehogy sem akarnak észre venni. Fél óra eltelik már, mire odajön egyik és lerámolja az ott hagyott szennyes edényt és terít nekünk friss abroszt. Gondolom, mindjárt visszajön és megkérdi, mit iszunk. Legszívesebben lenyúlnék már az egyik szomszédos asztalról egy kancsó vizet. Azt hiszem, menten szomjan halok. De nem jön vissza többet. Néha már hangosan káromkodok egyet (persze magyarul), hogy többen is odanéznek ránk. Egyszerűen besokalltam. Majdnem egy órája ülünk itt, és még inni sem kaptunk. Nyaggatom M-t, menjünk már el innen, mert míg itt kiszolgálnak, elmegy az egész nap. De ő mondja, ha már ennyit vártunk, várjunk még. Végül csak elmegyünk. Nagyon fel háborodtam. Felülünk a robogóra és csak megyünk, a végtelen sivatagi tájon, és sehol sem találunk, egy faluban sem, sem egy tavernát, sem egy gyrossütőt, sem pedig egy kis boltot, ahol innivalót vehetnénk. Megyünk csak egyre visszafelé a főváros felé. Egy ember fiával sem találkozunk, kihalt minden, a falvakban minden zárva van. Már Agia Annába érünk, mikor végre egy kis boltban kapunk üdítőt. Ott vannak büfék is, de mind zárva vannak ebben az időben. Már elegem van, éhes vagyok. Így végül visszamegyünk Chorába, ahol legalább 20 gyrosárust találunk, amiből csak egy van nyitva. Ott helyben leülünk az utca kövére és megesszük késői ebédünket. Mert már sajnos 4 óra is elmúlt. Elbaltáztuk az egész délutánt kaja kereséssel. Ettől mindketten kedvtelenek leszünk. Nagy huzavona után elindulunk, már 5 óra körül visszafelé, hogy legalább a Plaka Beachig eljussunk és ott még egy órácskát strandolhassunk.

A Plakán több kilométer hosszú, egyenes a part. Ez a nudisták paradicsoma. Itt minden korosztály anyaszült meztelenül strandol. Ami még szembetűnőbb, a sok pár pucér férfi pár, akik kézen fogva sétálnak a dűnék között. Úgy egy órát maradunk, mert már megy a nap lefelé. Visszatérve Chorába visszavisszük a motort a kölcsönzőbe és M. visszakapja a jogosítványát.