Korzika 2003/5.

Szeptember 6.

A következő napon pihi van, strandolni megyünk. Ez a második hét kezdete, fura érzés, hogy M. és B. elmentek, ürességet érzünk. Ma is a Sagone felé eső strandra megyünk, ahol annyira tetszett nekünk pár nappal ezelőtt. Az éjjel vihar lehetett, mert a hullámok egészen átalakították a tengerpartot, valósággal átformázták. Ma nem olyan nyugodt itt sem a víz. Csak este jövünk haza, és amikor a duplaágyra hanyatt vetem magam, édes kis állatkát pillantok meg a plafonon, a „krokodilt”. :-)

Legalábbis mi így nevezzük el ezt a jó 20-25 centis gyíkot, amilyet még egyikőnk sem látott sohasem. A fejének pont olyan formája van, mint egy krokodilénak, a színe is olyasmi, háta közepét és farka két szélét tüskés taraj borítja, de amitől olyan különlegessé válik, hogy lábai karmos ujjacskák helyett kis tapadókorongokban végződnek. Ezek segítségével kapaszkodik a plafonon és meg sem moccan. Nem zavar minket, kifejezetten megtiszteltetések érezzük, hogy meglátogatott minket, de azért, ha majd alszom, nem szeretném, hogy ott üljön a fejem felett és esetleg éjjel rám pottyanjon. Így aztán egy partfissal próbálkozunk leűzni a plafonról és kitessékelni a szobából, de szegény annyira megrémül ettől a hadművelettől, hogy eszeveszett módjára rohangál fel alá mindenütt a szobában. M. egyszer lehessegeti a falról és leesik, pont a combjára és már mászik is befelé a shortnadrágja alá. M. rángatózva ugrándozik, mint egy epilepsziás, majd a kroki kiesik a gatyájából és az üldözés közben végül valahogy a nyitott hűtőtáskában landol. M. kiviszi hűtőtáskástól az erkélyre, azt szeretnénk, ha nem kellene benne kárt okoznunk, magától távozna a ház falán lefelé. De persze nem teszi, így aztán felmászatjuk a szemeteslapátra és M. próbálja lerázni a kertbe, ami nem sokkal lejjebb van. Nem zuhanna nagyot és puha zöld gyepen landolna, de csak  tapad a lapáthoz. Végül egy lendítő mozdulatra, elszakad a lapáttól, szaltózik egyet a levegőben és landol a füvön. Reméljük, hogy nem esett bántódása.

Közben megjöttek az új szállóvendégek is. Köztük magyarok, németek és franciák. Úgy határozunk, hogy ezen a héten édes kettesben akarunk maradni, így aztán nem törekszünk senkivel sem szóba elegyedni.

Szeptember 7. 

6 órakor kelünk, ma megint nagy kirándulásnak nézünk elébe. Át kell hatolnunk Korzika hegyes belsején, hogy eljuthassunk a keleti álom partokhoz. Hogy elkerüljük a legrémesebb szerpentineket, előbb leautózunk Proprianóig és onnan kanyarodunk rá a sziget belseje felé vezető alsóbb rendű útra, Levie és Zonza felé. Csodálatos erdőkön keresztül vezet az út. Még csak most világosodik igazán, a völgyek felett ködfelhő úszik. Zonza után ráfordulunk az Illarata-hágón át vezető útra. Innen láthatjuk egy pillanatra a Bavella-hegység tarajos gerincét.

mint egy dinoszaurusz háta

Az Illarata végtelen fenyőerdei filmekből ismert kanadai tájat idéznek. Végül elérjük a hágónak azt a pontját, ahonnan kisebb túrát tervezünk a Piscia-vízeséshez. Az útikönyv szerint kb. fél órás ez a kirándulás. Igen ám, csak a parkolóban lévő első jelzőtáblát leszámítva nincs is több tábla. Csak abban bízhatunk, hogy követve a kitaposott ösvényt, az a vízeséséhez fog minket vezetni.

A táj nagyon érdekes, sziklás fennsík, fenyőerdőkkel. Mindenütt nagy, viszonylag kerekded szikladarabok fekszenek szerteszét. Mintha csak egy óriás játszadozott volna velük itt valamikor. Ami feltűnik, hogy rengeteg ingókő van. Mindenfelé kúp alakú sziklakupacok álldogálnak és azok tetején egy-egy óriási, több tonnás kerek kő ücsörög, vagy egy csúcsos végződésen támaszkodva inog a többi szikla tetején. Tényleg olyan ez a vidék, mintha csak egy óriásgyerek szórta volna szét játékszereit.

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Az ösvény először széles és sűrű erdőn át vezet, majd kiérünk egy bozótos, sziklás fennsíkra, ahol hallani lehet a patak hangját, de nem lehet látni, hol folyik. De ha itt a patak, itt kell legyen valahol a vízesés is! A fensíkot völgy szeli keresztbe, ennek széléhez érve, látni, hogy odalent folyik a kis folyó, de vajon merre lehet a vízesés, ami több, mint 50 méter magasból zuhan alá. Sehol sem látni szakadékot. Előbb követjük a vízfolyást lefelé. Közben magunk is elhaladunk egy teherautó méretű ingókő mellett. Ezt jól meg is szemléljük, körbefényképezzük és lassan feladjuk a reményt, hogy a vízesést egykönnyen megtaláljuk valaha. Ekkor feltűnik, hogy több ember is a patak túloldalán mássza a sziklákat. Mivel nincs túratérképünk és jelzőtábla sem, a legjobb ötletnek az tűnik, hogyha követjük a többi embert.

Lemegyünk a patakmederhez, átugrándozunk köveken rajta, a másik oldalon felkapaszkodunk sziklákon egészen a sziklaképződmény legtetejére. Erősen hallani, hogy zubog a víz, de nem látni, hol. A szikláról, ahol állunk, le lehet látni a mélybe, ugyanis annak másik oldalán szög egyenes, meredek fal zuhan a mélybe. Ki kell merészkedjek veszélyes mértékig a szélére, hogy valamit lássak. Ott van a vízesés, pontosan alattunk. Erről az oldalról sosem fogjuk tudni megközelíteni. Még egyszer ki kell álljak a szikla peremére, hogy lássam, hogy tudnánk a másik oldal felől kerülve odajutni. Nincs tériszonyom, nem is szédülök, nem zavar a mélység, de azért pár másodpercre felszökik az adrenalin szintem, hiszen egy széllökés is elég lehetne, hogy kb. 100 métert zuhanjak. Lemászunk a szikláról, ott, ahol felmásztunk rá. Mondanom sem kell, hogy lefelé nehezebb megtalálni a lépést, mint felfelé volt. Átszökdécselünk a patakon, vissza egészen az ingókőig, majd egy keskeny ösvényt követve, mely a tüskés bozót között vezet, eljutunk végül egy helyre, ahonnan iszonyatos földút vezet lefelé. Útnak éppen vétek is lenne ezt nevezni. Egy középkorú pár kapaszkodik éppen felfelé. Na, ha ők megjárták ezt az utat, nekünk sem okozhat gondot! Az „út” ugyanis egy egyszerű hegyoldal, mely kb. 60 fokos szögben lejt lefelé, vöröses föld borítja a talajt és keresztbe-kasul szövik a mellette és rajta álló fák gyökerei. Ezek a gyökerek néhol lépcsőként szolgálnak, de leginkább kapaszkodóként. Itt kb. 80-100 métert kell lefelé menni, hogy elérjük a vízesés tavának felső részét. Eleinte a fáktól semmit sem lehet látni, majd végre egy ponton ritkább a növényzet és elénk tárul a vízesés képe. A sziklafalban, melynek tetején előzőleg álltunk, van egy repedés, azon keresztül ömlik ki a patak vize a mélybe, fehéren tajtékozva zúdul alá, majd lent egy sziklára zuhan és onnan egy kisebb vízesés formájában folyik tovább, bele egy smaragdzöld színű tavacskába. Afrikáról szóló természetfilmekben láttam eddig hasonlókat. Csuda vadregényes az egész táj! Innen már nem kellene tovább mennünk lefelé, hiszen jól lehet látni mindent, fényképezni is tudtam, de engem hajt az ismerni akarás, le akarok menni egészen a tavacskáig. Talán még meg is fürdünk benne, mint a romantikus filmekben.

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Elindulunk hát tovább, lefelé. Rettenetesen idegesít a fotóstáska, mely az oldalamon lóg és minden lépésnél a hasam elé esik. Leérünk a lejtő aljára, de ott akkora sziklák állják utunkat, hogy nem tudjuk a zöld tavat megközelíteni. Amúgy is iszonyúan mocskos, békanyálas, bele nem mennék. Pár méterre mellettünk ér földet 50 m magasból a vízesés. Hangos és vízpermettel locsol meg minket. Ideje visszaindulni, hiszen a fél órásnak ígérkező kirándulás már eddig is tovább tartott 45 percnél. Nagyon szűk az időnk, hiszen ez csak egy kis kitérő volt a vízeséshez. Még nagyon hosszú út áll előttünk.

Felfelé nagyon sokáig tart az út, azt hiszem, sosem érünk már a végére, aztán egyszer el is tévedünk. Így majdnem két óránkba került ez a kis kaland. A Korzikai Dolomitoknak nevezett hegyekben haladunk tovább a keleti part felé. Állandóan kanadai filmekre emlékeztet a táj. A hegyek szerelmesei vagyunk, így aztán nagyon tetszik itt nekünk. A keleti part a legszebb strandokkal kecsegtet. Porto Vecchionál érünk ki a partra, de magát a várost nem nézzük meg, csak átautózunk rajta. Már dél is elmúlik, mire rátalálunk a híres Palombaggia strandra.

Igazából ez egy hosszabb partszakasz, és én nagyon szeretném megtalálni azt a részét, ami az utazási katalógusunk címlapján szerepel, ahol olyan karibi színekben játszik a tenger és olyan kerekded sziklák állnak ki a vízből, mint a Seychelle-szigetekről látható képeken. Mi előbb egy píneaerdőn keresztülvezető földúton érünk el egy nagy parkolót és innen lehet kimenni a strandra. Az öböl íve messzire elnyúlik. A homok egész világos, a víz színe pedig leírhatatlan, olyan igazi karibi. Helyenként tűzvörös sziklák állnak csoportokban a parton. Olyan két km hosszú lehet a strand, egy igazi álom. Elég zsúfolt viszont, mi meg nem akarjuk az időt azzal múlatni, hogy távolabbra sétáljunk, ahol esetleg kevesebb ember van, mert mára még más is tervben van. Egy bő órát szánunk az itteni strandolásra. A búvárszemüvegen át messzire el lehet látni a kristálytiszta, hihetetlen kék színű vízben.  Később még csodásabb álompartok mellet autózunk el, de nem állhatunk meg minden 100 méteren.
A következő állomás a Santa Giulia-öböl. A parti sáv mögött nagy sós vízű tó, egy beltenger található. Maga az öböl még a Palombaggiánál is szebb. Azóta sem láttam életemben sehol ilyen strandot, mint itt. A víz lassan mélyül, leírhatatlan színekben játszik, nagyon tiszta és a part menti sekély vizekben lekerekedett kőtömbök állnak csoportokban. Abszolút Seychelle! Nem tudok beteleni vele, jobban mondva, nem vagyok képes feldolgozni a látottakat.

Döme fotója

Itt is jó órát, másfelet maradunk, majd irány a Rondinara-öböl, amit légi felvételeken láttam. Annak meg szabályosan, körzővel meghúzott félkörív alakja van, vagy inkább patkó. Na ide viszont nagyon rossz minőségű mellékút vezet a leégett erdőn át. Mire leérünk a strandra, már alacsonyan jár a nap, így nem fürdünk már itt. Csak végigsétálunk a part mentén, alkalmas fotózási helyet keresve. A homokban tehéncsorda fekszik, néhány tarka tehén a tengerparton ácsorog, a vizet nézi. Az egyiknek a lábai előtt kék békalábak hevernek gazdátlanul a homokban. Az egész úgy hat, mintha tehénkénk egy búvárkodásból tért volna éppen vissza és gondtalanul a homokba dobta volna uszonyait.

Itt már utolér minket az esti szürkület. A hegyeken átkelve nagyon sokáig tartana a hazaút, így inkább Bonifacio felé indulunk el, ami viszonylag közel van, és onnan pedig már ismerjük az út hátralevő részét.