Korzika 2003/7.

Szeptember 10.

Ezen a napon megint óriási kirándulásnak nézünk elébe. Korahajnali kelés után, még az alkonyban indulunk el a hegyekbe, ahol még köd terjeng és pontosan plusz 4 Celsius fokot mutat az autó hőmérője.  Első célpontunk a Vizzavona-hegységben lévő Anglais-vízesések. Mire odaérünk, már 11 fok van. Jól fel kell öltözni, a lehelet is látszik. Elég magasan járunk, 1200 méteres magasságban, alig múlt reggel 8 óra és felettünk tornyosul a Monte D’Oro hegy 2389 m magas csúcsa. Egy fogadónál parkolunk, innen indul a kitáblázott ösvény. Hamarosan a sűrű erdő mélyén sétálunk. 

Az aljzatot vastagon borítja a sárga falevél, a sziklákat pedig a zöld moha. A moha között ciklámenszerű apró lilás rózsaszín virágokra bukkanunk. Alpesi ciklámen a neve - mint utólag megtudtam - itt még orchideának gondolom. Pár száz méteres séta után elérjük a sziklás patakmedret. Mivel itt már nincs több tábla, vagy piros jelzés, merre is kellene tovább mennünk, ezért elindulunk közvetlenül a patakmeder partján. De az út lassan járhatatlanná válik, sűrűn benőtte a bozót, így a széles meder hatalmas kövein ugrándozunk tovább. Ez nem egy tipikus patakmeder. Inkább egy sziklarengeteg, mely meredeken lejt és a kövek között itt-ott víz csörgedez. Látunk kisebb vízeséseket is.

Minél feljebb megyünk, annál nehezebb lesz a terep és annál több az ilyen kis vízesés. Állandóan várom, hogy mikor látunk már meg egy nagyobb, igazi vízesést, de nem találunk rá – ha van egyáltalán. A sziklák között sok kis természetes medence alakult ki, ahol felgyülemlett a víz és kisebb tavakat képez. Ezeknek smaragdzöld színük van. A víz jéghideg. Már nagyon magasra másztunk fel és közben előbújt a nap is. Szinte hihetetlen, hogy egy óra leforgása alatt mennyire felmelegedett az idő, neki is vetkőzünk. Egyre közelebb jutunk a Monte D’Oro csúcsához, már azon gondolkozunk, hogy ha már úgyis itt vagyunk, miért is ne túráznánk tovább a hegy csúcsa felé. De mi igazából csak egy félórás sétára készültünk, így még innivaló sincs nálunk. Kis pihenő után innen visszafordulunk, de már nem a sziklákon megyünk lefelé, hanem egy pirossal jelölt úton. Viszonylag jó minőségű ösvény ez, de nem tudjuk hova vezet, mindenesetre lefelé, és ez nekünk elég. Mondanom sem kell, hogy eltévedünk. 😃 Csak bolyongunk az erdőben és tehénbőgést hallunk. (?) Egy elágazásban jobbra fordulunk, mert azt gondoljuk, hogy ez az ösvény előbb-utóbb ki kell vezessen az országútra és onnan már az út mentén visszagyalogolhatunk az autóhoz. Így is lesz, de nem rögtön, eltart még egy ideig, míg az erdőben szétszórtan bóklászó tehenek között egy sziklafalhoz érünk, majd azt megkerülve, végre ki az országúthoz. Innen valóban már csak kb. 500 métert kell mennünk, és már az autónál is vagyunk. A tervezett fél órával szemben, eltelt több, mint másfél. Gázt kell adnunk, hiszen a mai napra nagyon sok látnivalót terveztünk még be.

Közben már 20 fok felett jár a hőmérséklet. Tovább autózunk a sziget közepe felé. Egész utunk során hol feltűnik, hol pedig eltűnik újra a szigetet átszelő, minket kísérő vasút vonala. Időnként kisebb-nagyobb viaduktos hidak tűnnek fel, de nincs lehetőség megállni, hogy lefotózhassak legalább egyet. Aztán jó 20 km-rel Corte előtt áthaladunk egy kis hídon, majd csodálatos rálátás nyílik a Ponte du Vecchio névre hallgató társára. Ez egy duplaviaduktos építmény. Alul folyik a csodálatosan smaragdzöld Vecchio folyó, felette egy félköríven nyugszik az autóút hídja, majd efelett, sokkal magasabban, kisebb viadukttal alátámasztva a vasút hídja. Lélegzetelállító látvány.

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Megérkezünk Cortéba, a sziget egykori fővárosába, mely mértanilag pontosan a sziget közepén fekszik. Nagyon nehéz parkolóhelyet találni. Rövid sétára indulunk a déli tűző napban, de megéri, mert igazán szép a város.

Corténél kezdődik a Restonica-völgyébe vezető országút. A völgy állt a második helyen a mai napi programunkban. Több, mint 20 km-es utat kell meg tenni ezen a katasztrófális minőségű úton, hogy eljussunk a Monte Rotondo-hegy 2222 m csúcsa alá, ahol egy hosszabb sétával azúrszínű tengerszem tavakhoz lehet kirándulni. Hogy miért is katasztrófális az út? Mert az út egy gépjármű szélességű, de nem átallották a közepére felfesteni az elválasztóvonalat. Két oldalt meredek sziklás, kőomlásoktól veszélyes hegyoldal, illetve korlát nélküli mély szakadékok veszik körül. Egy útszéli kiöblösödésnél megállunk ebédelni. Leterítünk egy türülközőt egy sima felszínű, lapos sziklára és előkapjuk a csomagtartóból a hűtőtáskát.

Az ebédünk baguette-kenyér, májkrém, tonhal konzerv, paradicsom, paprika és sajt. Eddig a helyig még elment az út minősége, de innentől már az is romlik, helyenként gödrök éktelenkednek rajta. Eljutunk az út legvégén lévő nagy parkolóba, ahol (már nem emlékszem, hogy óránkénti vagy alkalmi, de) nagyon magas parkolódíjat szednek. Meggondoljuk magunkat. Nem maradunk itt, mert fogalmunk sincs róla, hogy mennyit kell még gyalogolni innen a tavakhoz. Visszafordulunk.

Kár, hogy ezt tettük, Döméék felmentek, íme pár kép tőle, (képeit engedélyével mutatom):

Útközben két tehénnel találkozunk, akik az út kellős közepén ballagnak. Félre is kell állnunk. Életem legkedvesebb állatos története ez: Sötétbarna tehénmama és szájában fűszálat lógató világosbarna, egész kicsiny borja, jönnek az út bal oldali sávjában szemközt velünk, rendesen menetirány szerint. Mama és borja szorosan egymás mellett, egy ütemben. Pontosan olyan ez a kép, mint egy rajzfilmben, amikor az anyaállat első hosszabb útjára magával viszi fiát és út közben neveli, oktatja az élet nehézségeiről. Nagy mázlimra sikerül is lencsevégre kapnom ezt a jelenetet. Amit még itt meg kell jegyeznem. Nem csak az utat szabták el, hanem a tehenek is sokkal kisebbek, mint alpesi társaik. Mintha egy miniatürizált világba csöppentünk volna. A borjú alig nagyobb egy közepes termetű kutyánál, a tehén meg maximum póniló méretű.

Cortétól tovább autózunk észak felé. Az út autópályához hasonlóan van megépítve, de csak a stílusát nézve, mert amúgy meg csak egy-egy sávos. Nem hajtunk gyorsan, csak kicsivel 100 felett. Nincs forgalom, teljesen nyugodtak az utak. Egyszer csak feltűnik velünk szemben a mi sávunkban egy kék autó, ami nagy sebességgel repeszt mifelénk. Jó 200 méterre lehet tőlünk, de nem lassít, nem is megy vissza a saját sávjába. Megijedünk, ezért inkább mi lassítunk és máris azt nézzük, merre lenne kifelé menekülési lehetőség az útról. De nincs. Éppen egy rövidebb, felül befedett részhez közeledünk, az út egy betonteknő alja itt, két oldalt több méter magas, ferde betonfal öleli körül. Tovább lassítunk. Az autós még mindig a mi sávunkban jön, nyomja neki rendesen, és egyre közeledik. Én már tiszta görcs vagyok. Nem marad más, a végén nekünk kell átmenni az ő sávjába, ha másképp nem lesz. Az utolsó pillanatban, pár méterrel előttünk rántja csak vissza a kormányt és száguld tovább a saját sávjában. Még egyszer elmondanám, nincs forgalom. Az illető nem előzött, csak jókedvében autókázott ezerrel a téves sávban. Valószínűleg hobbyból csinálta, szerintem szándékosan játszott. Hú, hát nekünk jól felpörgött a pulzusunk. A teknőszerű részt elhagyva, rögtön megállunk a leállósávban, kiszállunk és kapkodunk levegő után. A sors harmadjára kímélt meg e szigeten. De valamiért nagyon játszik az életünkkel. Első esetben a saját hibámból, mikor a vízesésnél kimerészkedtem a szikla peremére; másodjára tegnap a strandon; és végül ez a mostani eset. Szóval kerget a halál minket? Vagy mi a csuda van? Háromszor megúsztuk, mostantól vigyáznunk kell, nincs több esély – mondják az ösztöneim. Egész nap ezen az eseten morfondírozunk.

25 km-rel Corte után lekanyarodunk az Asco folyó völgyébe. Sajnos ez a völgy is egyirányú, azaz a benne vezető út, mert vissza kell a végéből jönnünk megint a főútra és ez rengeteg időt elvesz. Az Asco völgye több, mint 30 km hosszú. Csak addig a pontig megyünk, ahol a régi genovai kőhíd áll. Szép, jó épségben maradt, szamárhátas híd ez. Csak odébb tudunk parkolni, egy kicsit még sétálni kell a hídig. Az Asco folyó itt már elég mély és széles, vize ennek is smaragdzöld, mint társaié is volt. Körbejárjuk a híd környékét, szép fotókat készítek, majd a túlsó parton letelepedünk egy szikla tövébe, és fürdeni készülünk. Fogalmam sincs, hogy hány fokos lehet a víz, de ha saccolnék, biztosan azt mondanám, hogy maximum tíz. Csak egyszer vagyunk képesek bemenni, és pár másodpercig úszni, majd kimászunk a patak közepén álló két sziklára. Az enyém egy nagy csúcsos. Annak tetején szárítkozom, de hosszú időbe telik, míg felmelegszem. M. egy nagyon érdekes sziklára talált. Az egy lapos hosszúkás szikla, aminek a közepében pont egy fürdőkádszerű vájat van és abban víz. Ő oda telepszik be, a kádba.

Aztán a partra mászva még egyszer bele kell menni a jeges vízbe. Lassan indulni kell hazafelé. Vissza fordulunk Corte felé és az első leágazásnál rá kanyarodunk a Porto felé vezető útra, amelyen eddig még nem jártunk. Ez is egy patakkal párhuzamosan halad. Meredek sziklafal alatt igen keskeny út kanyarog. Sokszor félre kell egyik autósnak húzódnia, hogy a szembejövő elférjen mellette. De mi meg kifogunk egyszercsak egy nagy, farönköket szállító kamiont. Nincs, hova lehúzódni a szikla tövében, így egy szakaszon vissza kell tolatnunk nekünk is és az összes mögöttünk lévőnek, míg találunk egy kis bemélyedést a szikla oldalában, ahova beállhatunk. A kamion csak milliméterekre halad el mellettünk. Majd elérjük a Calacuccia-víztározót, átautózunk a gátján.

Na, innentől aztán nagyon rossz az út minősége. Itt is elhaladunk aprócska falvak mellett, majd  sűrű erdőn át vezet at út, ahol vaddisznók szaladgálnak az úton keresztül. Elég félelmetes a környezet. Végre elérjük azt az elágazást, ahol Vico falun keresztül eljuthatunk a Sagone-öbölbe – haza. Olyan végtelen az út. Közben esteledik rendesen. Az erdőben már tök sötét volt, a tengerpartra érve viszont csak most van naplemente. A lehető legszebb pillanatban érkezünk Liamone-öblébe, megállunk és végigfotózom a naplemente fázisait.

Hulla fáradtan és éhesen érkezünk haza, mégsem nyughatunk. Még két napot vagyunk a szigeten. Az utolsó napon pihenni szeretnénk. Ha valamit még csinálunk, akkor arra már csak a holnapi nap felel meg. De van-e még erőnk még egyszer hajnali fél 5-kor felkelni? Van-e kitartás bennünk ezeregy kanyart végigautózni a szigeten, míg eljutunk annak északi csücskébe, a „Korzika Ujjára”? Van. Azaz, muszáj, hogy legyen, mert az elveim szerint egy helyre kétszer nem térek vissza, így most vagyunk utoljára Korzikán ebben az életben. Ha nem most, mikor máskor néznénk meg mindent?

Szeptember 11.

A legbrutálisabb kelésünk az egész nyaralás során, fél 5. Aki ezt hallja, nem tart minket normálisnak. De magam is azt hiszem, nem is lehetünk azok. Szeretnénk napkeltére már a sziget északi részén járni.

Eddigi tapasztalataink alapján a lehető leggyorsabban járható utat választjuk, akárcsak tegnap, a Vizzavona-hágón át, Corte felé. Egy Ponte Leccia nevű település után van az Asco-völgybe vezető leágazás, és itt ágazik le a mi mai utunk is, mely Ile Rousse ill. St. Florent felé vezet.

Lehet kapni egy képeslapot, melyen hófehér homokos strand látható, ahol ferdén nőnek, csavart törzsű, szúrós bozótok. Plage de Saleccia. Oda szeretnék eljutni, de azzal tisztában vagyunk, hogy nem vezet oda út, hanem kilométereken át kellene egy kősivatagon, a Desert des Agriates-en gyalogosan átkelni. Ezt azt hiszem, mégsem vállaljuk be. St. Florentből is oda lehet jutni csónakkal, de hol marad nekünk arra még időnk?

Nos, ezen a számunkra ismeretlen új úton és vidéken haladunk az északi partok felé. Itt kevésbé hegyes a táj. Inkább valamilyen amerikai westernfilmre emlékezet. Az egyik pillanatban brutális kép tárul elénk. Az út jobb oldalán húzódó árokban döglött ló hever. A szó szoros értelmében feldobta a lábát. Égnek álló négy patával, a hátán fekve, felpuffadt hassal hever ott az árokban, legyek lepik be. Sok elcsapott, elhullott állatot láttam már életemben, de azért egy ekkora nagy testű állat ilyesfajta látványa...brrrrr…beleborzongunk.

Ile Roussera már nem marad idő, túl kiesőben van a Captól. St. Florent felé fordulunk. Jó négy órás autózás után érkezünk meg e szép városba, melyre több időt szeretnénk szánni. Előbb a kicsit kijjebb eső Nebbio felé megyünk, hogy megnézzük a híres katedrálisát, majd körbejárjuk St. Florent bűbájos utcáit. Szeretnénk még a közeli Muratoba is eljutni, ahol a híres pisai stílusú templom van, de erre már nem marad idő. Ezután irány a Cap Corse!

Murato, Döme fotója (képét engedélyével mutatom)

Az első hely, ahol megállunk Nonza. Itt egy bájos kis falu feletti magaslaton egy régi, de épségben fennmaradt őrtorony áll, rajta Korzika jelképével, a kőből kifaragott Korzika-térképpel, melynek közepében ott van a mór fej. Az őrtorony mellett egy pala-plató nyúlik ki a tenger fölé. Szerintem olyan száz méter magasan. Ez egy több méter széles lapos kőzet, közepén pedig egy „egérrágta” lyukon át lehet lelátni a fekete (azbeszt-homokos) partra, ahol hihetetlen világoskék víz nyaldossa a partot. Nem tudom lefotózni a kilátóból úgy, hogy a lyukon keresztül látszódjon a tenger, így kimászok a sziklanyelvre és közvetlen a lyuk felett állva fényképezem. A széles fekete partszakaszon rengeteg fehér kőből kirakott szó olvasható. Főleg szerelmes párok nevei. Szeretnék lejutni erre a strandra, de nem találjuk meg az utat, csak egy másik köves partszakaszhoz jutunk le egy szörnyű úton. 

Döme képe ugyaninnen (képét engedélyével mutatom)

Korzika jelképe

Következő állomásunk Centuri Port halászfalu. Szintén bűbájos, de beborul az ég és már délután 3 óra felé járunk. Hova lett megint az idő?

Elérjük a Capot, Korzika csücskét, amely körül veszélyes tengeri áramlatok uralkodnak. Megkerülve a fokot, már a keleti parton haladunk délnek, Bastia felé. Szerettünk volna útközben még sokkal több falvat megnézni, de nem maradt idő, Bastiát semmiképpen nem akarjuk kihagyni.

4 óra után érkezünk Bastiába. Túl késő! Míg megnéznénk, az minimum két óra lenne, innen hazajutni pedig 2,5-3 óra. Próbálkozunk, de nincs esély parkolóhelyet találni. Csalódottan, lógó orral indulunk el hazafelé. 

Szeptember 12. 

Az utolsó napot a kedvenc strandukon töltjük el. Bár már abbamaradt a nagy hullámzás, e a part átalakult, olyan idegennek érezzük itt magunkat. Azért kellemesen telik a nap. Este pakolás, másnap korán kelés megint. 

Szeptember 13.

A komp csak 13 órakor indul, de be kell pakolni az autóba, el kell jutni két órával korábban Bastiába. 8-kor el kell indulnunk Tiucciából. Bastiába érve már most hatalmas tömeg gyűlt össze a kikötőben. Nincs sok időnk a várost megnézni és túl idegesek is vagyunk ahhoz, hogy parkolót keressünk, messze elkullogjunk az autótól. Így az első parkolóhelyre beállunk és csak annak közvetlen közelét nézzük meg. Pedig nagyon tetszik nekem ez a város. Beérkezik a komp, a kiszállás-beszállás kész agyrém.

Ez nem a miénk, egy másik társaság.

Kajánk már csak kiszáradt baguettből készült szendvics maradt, de azt az autóban hagytuk. A hajó fedélzetén csak csokis croiassant és chips a mindenünk. Az út végtelen hosszúnak tűnik és korog a gyomrunk. Amin pedig felháborodok, hogy nincs sehol sem egy ülőhely. A beszállók között az autóval igazán elől álltunk, de a beszállás során csoportosították a járműveket és a végén szinte utolsóként engedtek be minket. Addigra már sehol sem volt egyetlen ülőhely sem. Rajtunk kívül még sok másik ember is a fedélzet szeles lépcsőin gubbaszt, vagy belül a padlószőnyegen. Rettenetesen felháborít, hogy miért nincs annyi embernek ülőhely egy ekkora hajóban - amivel az ember 4 órát utazik - mint amennyi ember elfér rajta?

Na, nagy keservesen 6 óra tájban, késéssel meg is érkezünk Livornóba. Innen Pisa az irány. Én már jártam ott, M. még nem, a ferde tornyot mindenképpen látni akarja, mielőtt Budapestnek vesszük az irányt. Pisa csak pár km-re van Livornótól. Mégis, mire a belvárosba érünk már szürkül. Térkép és olasz nyelvtudás nélkül elsőre, minden eltévedés nélkül sikerül megtalálnunk a Dóm-teret, de a toronyba már nincs belépés, az utolsó turistákat terelgetik belőle kifelé.

Azért örülönk, hogy itt is jártunk. Együtt! Pisa belvárosában megállunk egy pizzéria előtt. Rendelünk egy hatalmas pizzát elvitelre. Jó sokáig kell várni rá, aggódunk közben az autó miatt. Ott helyben – ahol parkolunk – esszük meg (pillanatok alatt) a mennyei, igazi olasz pizzát, útnak indulunk. Kizárólag csak autópályán utazunk. Éjfél és 1 között lépjük át Tarvisiónál a határt. A határ után én vezetek. M. elalszik. Másfél óra múlva nekem is ragadnak lefelé a szemeim. Félreálok egy parkolóba. Marha hideg van. Fagyoskodunk az autóban. Annyira ki vagyok ütve, hogy a hideg ellenére is tudok másfél órát aludni. Utána összeszedem magam és továbbvezetek, M. alszik még. Reggel 5 és 6 között megállunk egy útszéli kantinnál, rendesen reggelizünk, kávézunk, teázunk. Aztán M. vezet. Csak délelőtt 11-re érünk haza Budapestre. Még egy hétig maradunk. Ez alatt találkozunk Korzikán megismert újdonsült jóbarátainkkal, akikkel a mai napig is tartjuk a kapcsolatot. 

Annyi minden maradt még a fejünkben, amit szerettünk volna Korzikán megnézni. Egy hónap sem lett volna elég. 

Korzika ezerarcú és gyönyörű, de sosem feledem el barátságtalan atmoszféráját. A kis tengerparti üdülőhelyen, ahol laktunk, 15 km-re Ajacciotól, a sziget fővárosától, nem volt semmi más az apartmanokon kívül. Minden ember mogorva és barátságtalan volt. A szigeten töltött két hét alatt rengeteg szépségét megnéztük, bejártuk, de vissza mégsem vonz, az ember nem érzi ott jól magát, ahol nem kívánatos, és ezt még érzékeltetik is vele. Szóval, ennyit a szépséges, és titokzatos Korzikáról.