Tanzánia - Meru, a csúcsnap

Január 13.

M. sem sokat alszik és már fél 1-kor felkelünk magunktól. Teázunk, kekszezünk és nem érzem magam kikészülve sem a hasmenéstől, sem a kialvatlanságtól. Úgy érzem, enyhült a hasmenésem és nem lesz itt semmi gond. Sokkal enyhébb az éjszaka, mint ahogy vártuk, egyáltalán nincs hideg, persze tudjuk, hogy a hegyen fentebb, sokkal hidegebb lesz, és nem lesz módunkban nagyon öltözködni, így felveszünk mindent előre, a többiek is ezt csinálják. Így alul egy hosszú pamutalsót (síalsó) és fölé a túranadrágot (az enyém bélelt is), vastag zoknikat, felül pedig egy hosszú ujjú pólót, én kettő thermokardigánt (M. egyet) és rá a széldzsekit,  kendőt a nyakunkba, homolokpántot (fülvédős) és kesztyűt, meg a homloklámpákat. Így indulunk neki a vaksötétben az ösvénynek, ami hamarosan nagyon meredekké válik, és ahogy fizikailag megerőltetem magam, azonnal görcsbe rándul a hasam és azonnal vécéznem kell. A fiúkat pár lépésre előre küldöm és az ösvény kanyarjában leguggolok. Ez a Rhino Pointig négyszer ismétlődik meg. Ott utolérünk pár embert, de a csoportok többsége már jóval előttünk jár.

Szőlőcukrot szopogatok és valamivel a Rhino Point (3.800 m) után, ahol egy poros lávatörmelék gerincen menetelünk, megállunk teát inni. Amint megiszom a pohár forró italt, turbó sebességgel dobom a termoszt M. kezébe, megfordulok és egy méteres sugárban, szőkőkútszerűen kiokádom magamból az egész mostani és korábbi teákat, amik vízesés szerűen zubognak le a hegyoldalon. Utána remekül érzem magam, mintha minden bajom elfújták volna, azt hiszem, véget ért az egész és boldogan, új erőre kapva menetelek egy darabig tovább, míg aztán ismét el nem kap a hasmars és újabb hányások is. Csak is a vacsorát okolom az egészért és nem fogom hagyni magam, igen is megmászom ezt a hegyet. Közben rám jön a szédülés, néha alig bírom magam egyensúlyban taratani és egy olyan iszonyatos fáradtság, hogy menet közben lecsukódnak a szemeim. Ilyenkor megállok. Ledöföm magam elé a földbe a vándorbotjaimat, rátámaszkodom a mellkasommal, a karjaim úgy lógnak mellettem lefelé, mintha nem is az én részeim volnának, szédülök és nem bírok összefüggően beszélni, egyszerűen elalszom a botokon. 

Innentől kezdve kezdenek aggályaim lenni, hogy valóban képes vagyok-e ebben az állapotban felmenni a csúcsra, de akarom és totálisan megszállott módjára mormolom magam elé szünet nélkül: „du schaffst es, du schaffts es” – sikerülni fog, meg tudod csinálni. Közben a fő guide látja, hogy dögrováson vagyok, mindig megáll, mondogatja, hogy „pole, pole” – lassan, lassan és én csak azt veszem észre, hogy veszetten kapkodok levegő után és egyre gyakoribbak és hosszabbak lesznek ezek a megállások, amikor a botjaimon lógva elszunnyadok, végül pedig reszketve keresek egy lapos sziklát, rávetem magam és kész, végem van, nem megy tovább. Belül most már tudom, nem fogok feljutni, de nem akarom M-et visszatartani és ami a legfontosabb, én a táj miatt jöttem ide, vagyis mindenképp látni akartam a Kilit napfelkeltekor és a kráter belsejébe is mindenképp bele akarok látni, így ha a csúcsra nem is jutok fel, addig mindenképp ki kell bírnom, míg el nem kezd pirkadni. A hegy külső lejtőin, csupán csak pár méterrel a kráterperem alatt döcögünk és jeges szél vágtat a meredek lejtőn felfelé, iszonyatosan fázunk, előkapom a kötött sapkám. Sajnos még a Rhino Point előtt szétnyílt a dzsekim cipzárja, a guide segíteni akart és sikeresen le is tépte a húzókát, így a széldszekim csak három tépőzárcsík tartja össze, rendesen behatol alá a hideg. Már nem kell a homloklámpa, dereng valami fény és csillog a hegyoldal a ráfagyott zuzmarától. Ismét megállunk inni. A hátizsákom tetején jégkristályok képződtek. Úgy érzem, halálra fagyok. A teát megint kihányom. Most már úgy menetelünk, hogy körülbelül 10-20 lépést tudok tenni, utána megállunk, két percig lógok a botjaimon és ismét elindulunk. Többet állunk, mint megyünk, már túl késő van, a többi csoport már a csúcson járhat. Végül elérjük a kráter peremét, azaz pontosan rajta állunk annak gerincén, belül a nagy kaldera, az Ashcone vulkánnal, kívül a meredek, sziklás lejtő, lent felhőtakaró és a hegy saját árnyéka, szemközt a Kilimanjaro vörösen izzó fényben.

A távolban a Kili

Boldog vagyok, ezt akartam látni és látom, inenntől már minden mindegy. Pihenőt tartunk. Azt hiszem, új erőre kaptam. A guide-nak van magasságmérő órája, ő mondja, hogy már csak kb. 150 m van a csúcsig, majd felmutat egy előttünk tornyosuló hatalmas sziklahegyre és ekkor tudom ismét, hogy oda én nem jutok fel. M. is kételkedik, zakatol a szíve, alig kap levegőt, de bírja még, menni akar. Azt mondom, hogy induljunk, én előre megyek, de alig teszek meg 10 lépést, majdnem összeesek, nincs már jártányi erőm sem, feladom. Feladom értük, hogy ők mehessenek, M. és az első guide felmennek, én pedig itt akarok várni, de nem engedik, mert rohadt hideg van és két órába telik, míg visszajönnének. Rám parancsolnak, hogy nekem le kell mennem a második guide-dal. Beleszakad a szívem, hiszen ez a hegy az én álmom volt, M. csak hagyta magát rábeszélni és ő biztos volt benne, hogy ő lesz az, aki nem tudja megmászni, nem pedig én. Nem maradunk semmiben sem, mire rádöbbenek, hogy szétváltunk, M. már a sziklákon kapaszkodik fel, még egy sziát sem intettünk. Féltem őt. Könnybe lábad a szemem és elindulok Ewaldival lefelé. A kettes guide nagyon fiatal, csendes, türelmes. Én csak vonszolom magam, de a felkelő nap fényében csodákat látok és rendszeresen megállok fotózni. Iszonyatosan szomjas vagyok és már nem érzem rosszul magam, pihenőt tartunk és iszom egy bögre teát. Éppen hogy csak elteszem a termoszt, ismét hatalmas, méteres sugárban kiokádom az egészet. Szégyellem magam, biztosan tök undorítónak talál a guide. Nyomorultul megalázottnak érzem magam. Rájövök, hogy nem ihatok többet a teából, ki kell bírnom a házig, mert minden hányás gyengít, pedig taplógombának érzem a nyelvem és szédelgek a szomjúságtól, de megfogadom, nem iszom többet. A házban majd iszom az egyetlen egy üveg félretett palackozott original vizünkből, a hegyről forralt vizet nem merem többet meginni. Sokáig szótlanul menetelünk, aztán elkezdünk beszélgetni. Ő sokkal jobban beszél angolul, mint én, emiatt is tök hülyén érzem magam, hogy csak mekegek ott, de körbe tudom írni, mit akarok és végül egész sok dologról beszélgetünk. Nagyon szimpi srác.

Pár fotó a lefelé útról:

A nagy Meru kráter és benne az Ashcone

Az alsó zöld karikáig jutottam én, a felső a csúcs

Félholtan érkezünk meg fél 10-kor a kunyhóhoz. Ki vagyok száradva, azonnal bemászok a hálózsákomba, iszonyatosan reszketek, szeretnék aludni, de annyira ráz a hideg, hogy nem bírok és közben lassan megérkeznek az elsők, akik fent voltak a csúcson, hangoskodnak, csapkodják az ajtókat. Magányos vagyok, aggódom M-ért, aggódom magamért, otthon szeretnék lenni, anyuval szeretnék beszélni. Sírásban fakadok ki. Majd meghallom H. és J. hangját, akik most értek le a hegyről, azonnal kirohanok és elmondom, mi van velem, és hogy találkoztak-e a csúcson M-mel? Mondják, hogy igen, vele minden rendben volt és adnak nekem két tasak elektrolit visszaállító szert és egy másfél literes palackozott vizet. Öleléssel, puszilkodással búcsúzunk, ők ugyanis már most elindulnak, mert egy menetben legyalogolnak ma teljesen a hegyről. Én ismét aludni próbálok, lassan kortyolgatom a vizem és végül annyira reszketek a hidegtől, hogy inkább kiülök a ház elé a napra melegedni. Ott ücsörög a svájci férfi is, akinek már tegnap délután óta hasmenése és gyomorgörcse van és ő itt maradt, csak a felesége ment fel a csúcsra. Beszélgetünk és kezdek jobban lenni. Aztán 1 óra körül végre megjön M. és egymás nyakába ugrunk, könnyekben fakadunk ki. Mindketten aggódtunk a másikért. Ő is nagyon kikészült, le akar feküdni, még másfél órát vagyunk itt, addig pihenhetünk. Ebédet akarnak nekünk csinálni, de nem akarunk semmit sem enni. Én csak sós pattogatott kukoricát kérek, farkas éhes vagyok, mind megeszem és nagyon jót tesz, de utána erőszakosan rám erőltetnek egy hatalmas tál sült krumplit. Hiába magyarázom, hogy gyomorrontással nem szabad ilyet enni, és én sós vízben főtt krumplit kértem, nem értik. Szerintük, a betegnek enni kell, hogy erőre kapjon és ott ülnek mellettem és tömik belém a sült krumplit, amitől azonnal rosszul leszek, ismét elkap a hasmars. Rohadtul mérges vagyok rájuk. Azután bejön a guide a szobába és elkezdi a szemem alját nézegetni, a körmeim, meg kérdezget. Nagyon felhúz, már dühösen mondom neki, hogy nem vagyok hegyi beteg, nincs oxigénhiányom, nem cianotikusak a körmeim, hanem a rohadt kajájuktól vagyok beteg és nővér vagyok és magamnak is van fogalmam és nem kértem, hogy itt vizsgálgassanak. Oké, hogy felelősek értem, de tökre félre akarnak gyógyítani. Már az egész tábor tudja, hogy beteg vagyok, még a ranger is jön kérdezősködni. Mindenki azt hajtogatja, hogy ez a hegyi betegség, én meg azt, hogy a kaja volt.

M. a csúcson

2 óra után indulunk el lefelé és egy örökkévalóságnak tűnik az út. Mindenünk fáj csípőtől lefelé, az összes lábujjunk alja, a talpunk, a térdeink sajognak, a combizmaink…Viszonylag az út elején elkap egy erős, jeges záporeső, előkapjuk, amink csak van, ami megvéd és elég jól átvészeljük elázás nélkül. Az eső viszont nehezít a meneten, mert rögtön sár lesz és a meredek út csúszik. Jól jönnek a botok.

Nagyon várjuk már, hogy megérkezzünk a Miriakamba kunyhókhoz. Az utolsó fél órában már mindenki jajgat és nyavalyog. Azonnal kérjük a két lavór vizünket, lemosakszunk, beáztatjuk a lábunkat és kérek még egy lavór vizet, amit M. ölébe teszek és bögrével locsolva megmosom a szétizzad fejét. Ekkor már ő is nagyon rosszul van. Azonnal bele is bújik a hálózsákba, erős hasi görcsökről, hányingerről, fejfájásról és hidegrázásról panaszkodik ő is. Nem akar enni. Lemondjuk a vacsorát, de most is erőltetik, betegnek enni kell. Na, jó, csak a levest kérjük. Az enyém megeszem az étkezőben, M-nek bögrében behozom a szobába, nem bír felkelni sem. Ő is a tegnapi vacsorára gyanakszik, de a guide szerint ez a megerőltetéstől, kimerültségtől van. Aztán jobban lesz M. is és kint éppen zajlik a borravaló osztási ceremónia. Az összes fekete kint csoportosul és a turisták pedig osztják a lóvét. Így mi is megadjuk magunk a sorsnak, bár nagyon fáj kiadni ezt a pénzt. A guide-nak 60, a másodguid-nak 25, a két hordárnak (egyik a felszolgáló, másik a szakács) 20-20 Dollárt adunk, így összesen csak 125-öt. A hordárok keveslik, de ez van, nem tudunk többet adni, mert nincs kis bankónk, csak nagy. Aztán a másik két társcsoportunkkal megbeszéljük, hogy a ranger lóvéját közösen dobjuk össze, hiszen egy ranger volt 7 emberre, a 7 ember az egy csoport és a lista szerint csoportonként napi 10 Dollárt szokás adni neki. Így összedobunk 30-at és majd másnap akarjuk csak neki odaadni. Amúgy sem vagyunk elégedettek vele.

A team

Minden tiltakozásunk ellen ismét elénk tesznek vacsorára rizst, krumplit, szószokat, de nem eszünk, csak a levest, az jól esik. Még fél 9-ig beszélgetünk, majd lefekszünk és végig is alusszuk az éjszakát.