Tanzánia - pihenés és indulás a Merura

Január 10.

8-kor kelünk fel és elmondhatjuk, hogy jól kialudtuk magunk. A reggeli jó és bőven elég, lehet rendelni rántottát (fura, mert a tojás sárgája is fehér, így az egész rántotta igen fakó :D - valami tápanyag nagyon hiányozhat itt). A reggelinél odajön hozzánk egy német utazási iroda kitelepített idegenvezetője és felajánlja, hogy reggeli után felvilágosítást tart nekünk a Meru-túráról. A medence melletti fedett grillezős részhez ülünk be beszélgetni. Sok infót kapunk tőle és sok megválaszolatlan kérdésemre is kapunk választ. Szerez nekünk két hatalmas nagy vízálló vastag zsákot a csomagjaink védelmére (nem csak esőtől, hanem kosztól is), és egy két literes termoszkannát a csúcsmászós napra, hogy legyen meleg teánk. Előbbieket ingyen, a kannát 10 Dollárt bérleti díjért kapjuk meg a lodge-tól. 

Ma borult az ég, de nagyon meleg van és a felhőkön keresztül is éget a nap. A legtöbb időt a medencénél töltjük el pihenéssel, úszással, és a rengeteg különböző, tarka, kismadár megfigyelésével, akik a medencéhez járnak inni és fürdeni. Kolibriket is látunk, amint a virágok nektárját szipkázzák. Késő délután nekiállunk a már összecsoportosított cuccokat a hegyi túrához bepakolni, ami valahogy nem egyszerű és sokáig eltart.  

Megvesszük a palackozott vizeket a túra első két napjához (vicces: az étteremben vesszük a vizet "seven water please", majd vacsoránál visszavisszük a hét áttöltött üres vizesflakont, a csajszi meg kidülledt szemekkel kérdi, hogy megittuk mind a 7 vizet :D) és utána még egy kicsit a medencénél vagyunk és továbbra is a madárvilágot csodáljuk. Sajnos csak kevés példányt sikerül lencsevégre kapnom, és persze pont a legszebbek a leggyorsabbak és elillannak, még mielőtt bármit is tehetnék. Zuhanyozás után már alig bírjuk kivárni a vacsorát, nagyon korog a gyomrunk már. Ma is finom az étel és az ízek engem nagyon a thaiföldi ízekre emlékeztetnek, csak a csípős dolgok nélkül. Jól lakunk és kipróbáljuk az összes helyi sört (Serengeti, Kilimanjaro és Safari), amikből a Serengeti ízlik legjobban. Egy darabig még a teraszon ücsörgünk két sörrel, aztán lefekszünk. Ismét jól alszunk. 

Január 11. 


A reggelinél látjuk az este érkezett pasikat, nagyképűen sztorizgatnak korábbi hegymászásaikról, nem éppen szimpatikusak, reméljük, hogy nem együtt fogunk menni velük. Végül is nem lehet tudni, ők kinél foglalták a túrát. Nekünk azt mondták, hogy 9-kor jönnek értünk, míg a fickókért 10-kor. Reggeli után betesszük a négy bőröndünket egy külön helyiségbe, ahol nagy fapolcokra lehet őket feltenni és a szobát kulcsra zárják. A hotel menedzserének javaslatára minden értékünket is itt hagyjuk, ezeket egy nagy széfbe zárják be, csak annyi Dollárt viszünk magunkkal, amennyit majd szét kell osztani borravalónak. Már ott ücsörög pár fekete a kőpadkán a recepció előtt, akik egyértelműen a mi hordáraink lesznek, mert a konyhai felszerelést cipelik. Amikor bepakolják a cuccainkat a kocsiba, kételkedően kérdik, hogy a hálózsák és minden benne van-e, mert nagyon könnyű. Állítólag mások sokkal több cuccot visznek. Mi a miénket pont elégnek érezzük.
Végül fél 10-kor indulunk. Az Arusha Nemzeti Park bejárata kb. egy kilométerre van csak innen.

A Meru-hegy, a félig nyitott krátere oldaláról

Ott megállunk és hosszú ideig várakozunk, míg kitöltenek nekünk papírokat. Itt csatlakozik a vezetőnk is hozzánk, majd 6-7 km-et autózunk földúton a Momella-kapuig. Útközben látunk egy tisztást, ahol zsiráfok ücsörögnek, zebrák és antilopok legelésznek. Ezek az első állataink és megkérjük a sofőrt, hogy álljon meg. Még nagyon nagy számnak számít állatokat látni, még akkor is, ha ilyen messze vannak, csomót fényképezem őket és ekkor még nem is sejtem, hogy ezek lesznek az utazás leggyengébb állatfotói. :-)

Gyakran futkároznak az úton át majmok. A Momella-kapunál sok autó érkezik be és egy helyen műanyag székek vannak körberakva, ide tessékelnek minket, kezünkbe nyomnak egy nagy kartont, ami az uzsonnás csomagunk és közlik, hogy várni kell. Hogy mire és mennyit, azt nem tudjuk. Itt egy tőlünk fiatalabbnak tűnő frankfurti párral elegyedünk beszélgetésbe, akik előbb szafarin voltak, most megmásszák a Merut és utána ők is Zanzibárra mennek. Közben előkerül néhány majom, akik a kajásboxunkra spekulálnak és ahogy állok egy fa alatt, az egyik majdnem a fejemre ugrik, hogy frászt kapok tőle. Sikerül kihúznia a csomag papírzsepit a zsebemből és felszalad vele a fára, kiszedi és egyenként megkóstolja őket, majd amikor rájön, hogy nem ehető, eldobálja mindet.

Itt úgy ücsörög, mint egy pingvin :-) 

Állanóan a majmoktól kell védeni magunk, így aztán elég jól eltelik a majdnem 3 órás várakozás, ami egyébként nagyon dühít, mert csak a végére mondják el, hogy azért várakozunk, mert sok a csoport, és kevés a ranger. Ranger pedig kötelező, ezért több kis csoportot osztanak be egy rangerhez. Itt kezd bennem összedőlni minden teória, amiket tegnap még a német utazási irodás srác erősítgetett bennem. Azt mondta, hogy mi vagyunk a főnökök, mi diktáljuk a tempót és nagyon fontos a lassan menés (pole, pole), ezért nyugodtan álljunk meg gyakran fotózni, húzzuk az időt, a vezetőnk alkalmazkodni fog hozzánk és a szervezetünknek pedig fontos, hogy lassan szokja a magasságkülönbséget. Mi diktáljuk az iramot és a feketék pedig majd alkalmazkodnak hozzánk. Most viszont kiderül, hogy egy svájci-svéd pár és a három nem éppen szimpatikus idős (már ősz hajú) német pasi is a mi csoportunkba kerül. Ez azt jelenti, hogy végül is minden csoportnak van saját guide-ja, hordárai, meg miegymás, csak a rangerünk közös és ez sajnos mindent megváltoztat, mert hiába vagyunk külön csoportok, a ranger miatt egy csoporttá lettünk, együtt kell maradnunk. Ez lesz ennek a túrának az egyetlen hátulütője, ugyanis a rangerünk türelmetlen és érdektelen. Elvileg ő arra hivatott, hogy megvédjen minket az állatoktól, mert hogy egy nemzeti parkban lennénk és itt találkozhatunk elefánttal és bivallyal is, egészen a második kunyhó magasságáig. Az is a feladata lenne, mint képzett embernek, hogy meséljen nekünk a hegy flórájáról, faunájáról, de ő egy szót sem beszél, csak hajt minket, folyton a csoport elején van, ha mi lemaradunk 2-300 méter, az fel sem tűnik neki, nem is zavarja. Minket már régen felöklelhetne a bivaly, ő észre sem venné. A három idősebb (60 körüli) német férfi úgy vágtázik a menet elején, mint akinek dinamitot dugtak a hátsójába, ettől még unszimpatikusabbá válnak. Szóval, mi hátul menetelünk a több, mint 40 fokban a vezetőnkkel és a svájci párral, akik azonnal szimpatikusak lesznek.

Előbb bozótok között megyünk, így az ösvényen kívül mást nem látunk a tájból, majd hamar esőerdőbe érünk, ahol páfrányok és mohák lógnak le a hatalmas fákról, majmok ugrándoznak fáról fára és madarak csivitelnek. Az út enyhén meredek, nem megerőltető, de a hőség önmagában már megerőltet. A hosszabbik úton megyünk felfelé, ami egy nagy hurkot ír le a hegy krátere alatt és kevésbé lejtős, mint a rövidebb út, ami szinte egyenesen visz fel az első menedékházakig.

A túra felső részét nem tudtam a fenti képen ábrázolni, mert az a kráter külső peremén fut, ehhez a repülőből készült kép még egyszer: 

Csodálatosan szép az erdő és egyszer látunk nagyon különös majmokat, amik fekete-fehérek és hatalmas nagy, lompos fehér farkuk van. Egyszer elérjük a nagy fojtófügéket. Ezekről olvastam valamelyik magyar vadász könyvében, hogy ezek a liános fák fojtógyökerekkel tekerednek a másik fa köré, azon élősködnek, míg teljesen megfojtják. Itt két ilyen füge nőtt össze az út két oldala fölött, amik egyetlen nagy, lyukas törzsű fának hatnak, mintha annak törzsében egy alagutat vágtak volna ki. Itt megállunk piknikezni.

A kartonunkban sült csirke comb és gyümölcsök, kekszek vannak. Ezután meredekebb lesz az út és valamikor elérjük a krátert és itt egy síkabb területen megyünk tovább, míg összesen kb. 4,5 órányi túra után, 17:20-kor elérjük a Miriakamba kunyhókat (2.500 m).

Itt érnek az első igazán pozitív meglepetések, mert minden sokkal jobb annál, mint ahogy elképzeltük, vagy amennyi infót szerezhettünk volna az egészről. Ezért is írok most nagyon részletes beszámolót, mert amikor én kerestem a neten ilyeneket, nagyon keveset találtam, de azok nem írtak részleteket.
Több, hosszúkás barakkszerű ház sorakozik itt, egy hosszú folyósóról nyílnak kis kabinszerű szobácskák, mindegyikben két emeletes ágy van. Minden csoportocska ilyen szobát kap, így mi ketten M-mel, csak magunknak egyet, ami kulcsra zárható.

Éppen, hogy csak megérkezünk, máris elénk tesznek egy lavór forralt vizet, a kint, a szabadban álló mosdósorhoz, hogy mosakodjunk. A tempó egy kicsit gyors nekünk, mert előbb ki kellene bányászni a tisztálkodási szereinket, de addig meg kihűl a víz. Férfiak mosakodnak már a mosdók előtt meztelen felsőtesttel, én pedig fogom a lavórt és beviszem a szobánkba. Itt teljesen levetkőzök és az egyszerhasználatos papírmosdókendők segítségével tetőtől talpig le tudok mosakodni, hogy utána valóban tisztának és frissnek érzem magam. M. is így tesz. A mosdók mögött van zuhanyzókabin is, de ott csak hideg víz folyik, valamint rendes angol-wc-k. Elrendezzük a holmijainkat a két emeletes ágyon felül és alul pedig kiterítjük a hálózsákokat. A matrachuzat eszméletlen koszos. Átmegyünk az étkezőházba, ahol már sokan ülnek és esznek. Ennek hátsó oldalán lépcsők visznek fel egy kilátóteraszra, ahonnan belátni az egész Momella-síkságot, a tavakkal és Kilimanjáróval együtt. Csodálatos a panoráma.

Itt látszik a Kilimajaro és a Momella-tavak

Előbb teát és pattogatott kukuricát kapunk. Találkozunk H-val és J-vel, a frankfurti párral, tapasztalatokat cserélünk, majd jön a vezetőnk és bemutat nekünk még egy fekete srácot, mint egy második vezetőt. Nem tetszik a dolog, mert erről eddig nem volt szó és itt minden a borravaló körül forog. Erről mindenképp kell, hogy bővebben írjak, mert már otthon kaptunk egy listát, amin fel van sorolva, hogy kinek mennyi borravalót kell adni. Így pl. a guide-nak csoportonként napi 10-15 USD-t, és ugyanígy fel vannak sorolva a listában a hordárok, szakács, felszolgáló és ranger is. Ha valóban annyi pénzt adnék, mint ahogy a listában áll, összesen 170 USD-t kell majd kiadnunk, amitől totálisan ki vagyunk akadva. Maga a túra fejenként 800 USD-ba került, aminek a nagy részét, nagy valószínűséggel a nemzeti park vezetősége teszi el. Tudomásunk szerint a guide-oknak van fizetésük, de a hordárok szinte semmit sem kapnak, így ezek valóban a borravalóból élnek és ezeknek nagyon szívesen adok is, hiszen ővéké a munka legnehezebb része. Hihetetlen gyorsasággal szaladnak fel a hegyre, fejükön cipelve a nehéz csomagokat, néhánynak még rendes ruházata sincs. Szóval, én úgy gondolom, nekik szívesen adnék, több pénzt is, de az nem tetszik, hogy elő van írva, mennyit kell adnom mindenkinek. Mert hogy ez a borravaló dolog kötelező és nem fakultatív! Elmeséli H., hogy a szafarin nekik 11-25 USD volt a papíron a guide-nak, és ők 7 napig voltak, és a legalacsonyabb összeget akarták adni, így 77 USD-t adtak az utolsó estén a vezetőjüknek, aki annyira meg volt sértődve, hogy az utolsó napon többet rájuk sem nézett és nem is szólt hozzájuk már.

A vacsoránk brokkolikrémleves, ami nagyon finom, krumpli, zöldségek és hal, ezek is finomak. Nagyon meglepődünk, hogy ennyi sok mindent és ilyen jól főznek a hegyen, ettől mi sokkal nomádabb ételekre számítottunk. Azt sem tudtuk, kapunk-e majd edényt, evőeszközt, így mindent hoztunk otthonról, és eleve a két kis bögrénkkel jöttünk a vacsorához, amin a feketék vérig sértődtek, hogy nem az ő bögréjükből iszunk. Annyi ételt tesznek elénk, hogy a felét sem bírjuk megenni és a vezetőnk folyton jön és tukmálja, együnk csak még.
Vacsora után felmegyünk ismét a kilátóteraszra, vaksötét van és annyira csillagos az ég, hogy hihetetlen, szinte megfogható távolságban tűnnek lebegni felettünk az erős fényű csillagok. Egy percre leülünk a fapadlóra és csak bámuljuk az eget, mintha valami mesébe cseppentem volna, ez nem lehet a mi Földünk ege, ilyen gyönyörűnek talán még sosem láttam. Egyáltalán nincs hideg. Minden annyira tökéletes és semmi rossz nincs, amiken előre aggódtan, teljesen nyugodt és boldog vagyok. 9-kor lefekszünk. A matrac kemény, jó minőségű, kényelmes és a kunyhóban nincs hideg, de iszonyat zaj van, mert mellettünk van a hordárok háza és azok még éjfélig ordibálnak, dajdajoznak, nekem pedig hőhullámaim vannak, hogy szinte főlök a hálózsákban. Ezt megfigyeltem már, hogy általában harmadik napon a Lariam beszedése után, ilyen forróság önt el éjszaka és álmatlan is vagyok. Mindennek ellenére sikerül összesen 5 óra hosszát aludnom, ami elégnek tűnik. Nappal igyekeztünk nagyon sokat inni, fejenként 4 litert és így egész éjjel kijárkálok a mellékhelységre.