Santorini - Naxos 2004/3.

Szeptember 16. Strandolás Perissában

Reggeli után felmegyünk a kis robogóval a Messa Vouno hegyre, aminek tetejére Kamariból macskakővel lerakott végtelen szerpentin vezet. Kirázkódik belőlünk még a lélek is. Szamaragolni is lehet. Már forróság van, de itt a hegy csúcsán olyan viharos szél fúj, hogy oda kell figyelni, nehogy lerepüljünk a hegy szélén futó ösvényről.  Innen a sziget egész északi partjára és a reptérre remek kilátás nyílik. Az ókori Théra romjait az elviselhetetlen szél miatt nem keressük meg.

Lejövünk a hegyről és elindulunk Perissába. Perissa csupán csak 2-3 km-re fekszik Kamaritól, de a két falut a Messa Vouno markáns, tengerbenyúló monstruma választja el egymástól. Így Kamariból Perissába (nem tengeri úton) egy hatalmas kerülővel jutunk el, aminek során a fél szigetet körbe kell járni. „Sebes” robogónkkal, ami nyög kettőnk alatt, 1-1,5 órába telik eljutni ezen az úton a szomszédos faluba. Perissa nagyon hasonlít Kamarihoz, mintha egymás tükörképei lennének, de Kamari már sokkal jobban ki van épülve. Perissa strandja egy kicsit különbözik azonban Kamariétól.

Itt finomszemű szürke homok borítja a Kamariénál jóval keskenyebb strandsávot. Itt szintén napozóágyak sorakoznak és rögtön a strand mellett futó út túloldalán bárok, tavernák állnak egymás mellett. A víz tükörsima és kristálytiszta, és Kamari vizével szemben csak lassan mélyül. Letelepedünk két nyugágyra, és már jön is a fiú a pénz beszedni értük. Sokat búvárkodunk itt. Látunk kis, kb. 10 centi átmérőjű rájákat a homokos aljzatra simulva. A part menti büfék egyikéből gyrost hozunk ebédre. Itt maradunk egész nap. Hazafelé úton megállunk Vothonas falunál pár képet készíteni. Visszavisszük a motort a kölcsönzőbe és kicsit később, mikor már beesteledik, elmegyünk egy, a tengerparti sétányon, közvetlenül a parton álló éttermek egyikébe vacsorázni. De elég rossz választás ez. Ugyanis kétszer olyan drága árak vannak, mint a később megnézett, kisebb, hátsó utcákban álló tavernákban. Én grillezett pollipcsápokat eszem, M. kalamarit. Utána még sétálunk és apartmanunk erkélyén iszogatunk Ouzot és sört.    

Szeptember 17. Hajókirándulás a kalderában

Ez a santorini-i nyaralásunk legelbűvölőbb napja!

A Neckermann irodája előtt gyülekezünk valahogy 9 és 10 óra között. Onnan busszal visznek el Athinios kikötőjébe, ahol több csodaszép régi (vagy új, de réginek kinéző), hatalmas, árbocos vitorláshajó vár az utasokra. Rengeteg ember jött erre a kirándulásra, alig férünk fel a hajóra. Nekünk már nem jut ülőhely. Az idegenvezető egy görög származású férfi, aki tökéletesen beszél németül és angolul is és nagyon kedves, mindent elmesél, amire csak kíváncsiak lehetünk. A kormányfülke tetejére mászunk fel, először csak mi ketten, később többen is. Milyen jó, hogy nem volt ülőhely, hiszen ez a legelsőosztályúbb páholy. Igaz, kicsit kényelmetlen, de nem kell a többi emberrel nyomorogni és csodás a panorámánk.

A hajó kifut a kikötőből és a kaldera vizét szelve Fira felé tart. Lentről nézve még monumentálisabb látvány a kalderafal és a tetején parányinak tűnő fehér falvak, mint azt a sziget bármelyik részéről is láthatnánk. Egy pillanatra megállunk Fira kikötőjében, és felveszünk még pár utast. Majd egyenesen a Nea Kameni vulkáni sziget felé indulunk. Közben elhajózunk egy irdatlan nagy óceánjáró hajó mellett, ami Nassauból (Bahamák) jött egész idáig. Két nappal ezelőtt, mikor Firában jártunk, akkor érkezett és horgonyzott le itt. A Nea Kamenit nagyon hamar elérjük. Partjaihoz közeledve, egyre jobban kirajzolódnak a fekete vulkáni sziklák. A sziget partjainál behajózunk egy kis, világoszöld színű öbölbe, és kikötünk az ott kiépített miniatűr kikötőben. Az idegenvezetőnk, aki Georgnak nevezi magát, de a hajó görög legénysége csak Jorgosnak szólítja, már a hajón elmondta, hogyan is néz ki a program a szigeten. Eleinte az ő vezetésével indulunk el a vulkáni lávatörmelék között. Megmutatja az összes krátert, a gőzölgő fumerólákat és a túra végén ad még pár perc szabadidőt nézelődni. Az egész lenyűgöző.

Mivel pár éve vulkán őrült vagyok, rettentően érdekel ez a sziget. Most végül is pontosan egy működő vulkán tetején állunk. A kráterek peremén járva, állandóan „A Galeras kitörése” című könyv (Stanley Williams, Fen Montaigne) jár az eszemben, amit nem rég olvastam. A Galeras egy délkolumbiai aktív vulkán, melynek kráterében egy kutatócsoport vizsgálódott, amikor minden előjel nélkül, váratlanul kitört. Mindenkinek nagyon ajánlom ezt a könyvet, akit a vulkánok egy kicsit is érdekelnek. Nem csak izgalmas olvasmány, hanem sok jó információval szolgál a vulkánokról általában, amely témáról a magyar könyvpiacon jóformán semmit sem találni.

De térjünk vissza a Nea Kamenire. Egyik turista megkérdezte, „És mi van, ha most kitör?” Erre Jorgos mondta, nincs miért izgulni, mert akkor nekünk pillanatok alatt annyi. Azaz akkor még izgulni sem lenne időnk.

A vulkánról csodálatos panoráma tárul elénk Santorinire. A sziget hátsó feléről közvetlenül a Palea Kameni és Aspronissi szigeteket lehet látni, egész közel, az orrunk előtt. Még nincs dél sem, de itt a meleget sokkal erősebbnek lehet érzékelni, mint máshol. Hiszen lábunk alatt a mélyben izzik a föld. A sötét kőzet meg csak úgy szívja magába a nap melegét. A forróság szinte elviselhetetlen. A Kameni szigetek nemzeti parkot alkotnak. Ezért egy minimális (2 Euro) „belépőt” kell fizetni és „parkőrök” vigyáznak a rendre, tisztaságra. Mindenhol az ösvények mentén szemetesek sorakoznak. Megkértek arra, hogy ne gyűjtsünk köveket, ne vigyünk magunkkal semmit. Mikor már a hajóhoz gyalogolunk vissza, nagy, hangos vitára leszünk figyelmesek. Egy férfi bepakol a hátizsákjába több, maroknyinál is nagyobb követ. Kérik szépen, hogy hagyja itt, de nem akarja. Kérik tőle hát gorombán is, de semmi sem használ. Így nem akarják felengedni a hajóra, amíg ki nem teszi a köveket. A férfi lökdösni kezdi a „parkőröket” és félretaszigálja őket, majd szalad a hajó felé. Azok elkapják, de nem bántalmazzák, kérlelik továbbra is szépen, hogy adja oda a köveket. Végül két követ dühödten kihajít és toporzékol hozzá egyet, majd egy követ megtartva felmenekül a hajóra. Ott már békén hagyják, ő pedig még vagy tíz percen át csak káromkodik és kiabál. Ez az eset mindenkiben felháborodást vált ki. Jorgos elmondja, hogy még a legkisebb kavics elvitele is lopásnak számít és még meg is büntethetnek érte. Ide naponta több ezer turista jön – mondja – képzeljük el, hogy mind csak egy követ visz magával.  Mi maradna egyszer a szigetből? Kb. 30-40 percnyi ittlét után ismét beszállunk a hajóba. Mikor jöttünk, a mi hajónk volt csak a kis kikötőben, most pedig már nyolcan sorakoznak itt. Ez minimum ezer turistát jelent.

Hajónk megkerüli a Nea Kamenit, majd behajózunk a Palea Kameni sziget öblébe, ahol horgonyt vetünk. Itt egészen zöld színű a víz és a part felé közeledve, egyre sárgább, sárgásvöröses. A parton még egy kis, hófehér kápolna is áll és egy ház is, ahol állítólag egy remete életet élő halász lakik. Ez a híres, kénes gyógyvizes öböl, ahol a feltörő forró vizes források 30-40 fokosra melegítik az öböl vízét. A hajóról kell beugrani a vízbe annak, aki oda akar úszni. Mi nem megyünk be, mert félek, hogy nem jön ki a fürdőruhánkból az életben sem ez a rozsdás szín, másrészt utálom, ha a sótól ragacsosan kell eltöltenem a nap hátralévő részét. Aki itt megfürdik, annak éppen csak annyi ideje van, hogy kiússzon a hajótól a partig és visszaússzon. Innen a kis Aspro sziget előtt elhajózva, egészen a Akrotiri partjaiig megyünk. Aspron kormoránok élnek és egyet látunk is!

Majd Aspro és Palea Kameni között elhajózunk Thirassia szigetig, ami Santorini része volt valamikor Oiá felől, csak éppen leszakadt egy földrengés során és így önálló szigetté vált. Ennek kis faluja, egy másik parányi Fira, csak éppen Manolasnak hívják. A hajó kiköt az ezerszínű, kristálytiszta vizű kikötőben és itt másfél óra szabadidő áll rendelkezésünkre. A legtöbb ember beül valamelyik tavernába ebédelni. Mi is erősen gondolkozunk ezen, hiszen már a tavernák előtt ki vannak téve a grillek és azokon polipcsápokat grilleznek, amit imádok. Végül úgy döntünk, majd eszünk később egy gyrost, előbb lássuk, amit itt látni lehet. 150 meredek lépcsőfokból álló, cikkcakkos szerpentinút vezet fel a kis faluba a kikötőből. Természetesen itt is be lehet fizetni öszvérre 4 Euróért, de mi a gyalogutat választjuk. A nap legforróbb pontja ez. Míg felkaptatunk Manolasba, leég a combunk, karunk, mindenünk, ami csak kilóg a kevés ruha alól. És megiszunk felfelé menet egy egész másfél literes üdítőt. Mire felérünk, azt hisszük, ott hegyben összeesünk. Vagy 5 percig kapkodunk levegő után. Persze rögtön az utolsó lépcső után ott áll az első taverna és egyik pincérje erőszakosan csábítgat befelé. Jó lenne ott enni, mert ennek terasza kilóg a szilafalból és csak úgy lebeg a semmi felett. A kilátás leírhatatlan. Még csak nem is nagyonon drága. De a másfél óra kevés. Ha eszünk, nem marad idő másra, mi pedig látni akarjuk ezt a sajátos kis világot, ahol Jorgos szavait idézve megállt az idő az ötvenes években. Itt nincs tévé, rádió, nincsenek autók. Az egész úgy hat, mint egy lassított felvétel.

Rögtön a taverna után egy színesre mázolt ház kis udvarában, idős férfi javítgat valamit, az asztal alatt két macska alszik az árnyék menedékében. Sem a férfi, sem a macskák tudomást sem vesznek arról, hogy a turisták mind megállnak a kapu előtt és kattogtatják gépeiket. Mintha valami álomkórban szenvednének. Itt minden házhoz tartozik minimum két macska. Egy pici kékkupolás templom mellett megyünk el, ami világoskékkel, sárgával, narancssárgával van még festve. Mint a ház is, ahol a bácsi üldögélt. Az uralkodó mészfehér mellett minden tarka ebben a faluban. Olyan vidámságot sugároznak a színek, mintha itt minden ember gond nélkül, boldogságban élne. Egy nagy, több kupolás temploma is van a falunak, aminek kisebb kupoláira lépcsőkön fel lehet menni. Innen látni lehet Thirassia másik, a nyílt tenger felöli partjait is. Szintén, kissé lankásabbak ezek, mint ahogy Santorinin is. A kalderát is csodálatosan be lehet látni, itt lehet igazán megérteni e sziget létét és rálátni egész formájára. Szinte izzunk az elviselhetetlen hőségben.

Úgy döntünk, strandolunk egy kicsit. Lemegyünk a kikötőbe, ahol egész keskeny, kavicsos, sziklás part mentén kis halászkunyhók ácsorognak, többnyire kis betonmólóval. Egy ilyenre pakolunk le és máris megyünk be a vízbe, ami nagyon mély és búvárszemüveggel messze a mélységbe le lehet látni. Kikötött halászbárkák között úszkálunk. A víz kellemesen hűvös és egy isteni áldásként hat, és a negyed órás fürdőzés felüdíti felhevült testünket. Felfrissülve indulunk neki ezután gyrost venni, és már menni is kell a hajóra, így gyrosunkat már a fedélzeten esszük meg. Innen aztán Oia partjaihoz hajózunk.

Útközben kaptunk egy-egy pohár Ouzot. Oia még szebb lentről, mint Fira. Látni lehet a sok kékkupolás templomát és a fehér házak alatt pedig kénes sárga színű sziklafalból, óriási vörös színű sziklatömbök állnak ki. Az egész egy gyönyörű színkombináció. Kikötünk Oiábn egy pillanatra és, aki akar az kiszállhat itt, hogy felkaptasson a számtalan meredek lépcsőn a kis városkába, a naplementét megvárni. Sokan ki is szállnak.  Mi visszahajózunk Athinios kikötőjébe, ahol már vár ránk a busz és hazavisznek minket. 

Szeptember 18. Strandolás Kamariban. Egy este Firában

Ez a nap a strandé. Kibérelünk Kamari strandján egész napra két napágyat és egy ernyőt. Nagyon erős a szél, a tenger is erősen hullámzik ma. Már nem olyan kellemes bemenni a mély vízbe, mint az első napon. Osztrák ismerőseink minden nap csak a strandon ülnek, reggeltől estig. Nem tudom, hogyan bírják, mert szinte be sem mennek a vízbe, csak a napon aszalódnak, fel sem tűnik nekik hogy, hogy le vannak már égve. Mesélik, hogy ők már többször is voltak Santorinin, így már látták, amit látni kell, most csak pihennek. Amúgy ők két hétre jöttek. Szintén Görögország rajongók és rengeteget mesélnek egy Karpathos nevű szigetről, ahol már szintén többször jártak. Délben felmegyünk valami ebédet csinálni, majd visszajövünk. Késő délután zuhanyozunk, és elmegyünk egy helyi buszjárattal Firába. A busz negyedóránként jár, mégis úgy tele van, hogy még állva is alig akad rajta hely. Az út Firába talán 20 percig tart.

Végigsétálunk a kráterperem mentén, előbb keresztül Firán, majd Firostefanin, egészen át Imeroviglibe. Ez kb. 2-3 km-es út. Firostefani és Imerovigli sokkal falusiasabb, mint Fira, de éppen ettől még sokkal szebbek is. Le akarunk menni a Skaros várromhoz, de már alkonyodik és a várhoz egy nagyon keskeny, meredek, köves ösvény vezet le. Nincs kedvünk ezen kitörni a bokánkat, ha már sötét lesz. Így leülünk egy kis kápolna teraszán, ahol még padok is vannak és innan nézzük végig amint a nap Thirassia mögött letűnik.

A mai naplemente sokkal szebb, mint az oiai volt. A kaldera közepén elterülő lapos, szaggatott szélű Nea Kameni sziget teszi sokkal egzotikusabbá, mint Oiánál a szimpla tengeri háttér. Ezután visszasétálunk Firába, amit most először látok esti fényekben. A szinte össze útikönyv címoldalán, ezer képeslapon és festményen szereplő jellegzetes templomot sehol sem találjuk. Miért nem? Mert folyton az utakról lefelé nézve keressük a látvány, ahogy a templom alatt látható a kaldera. Csak visszafelé, a sötétben nézek egyszer véletlenül a Fira és Firostefani közötti úton felfelé és ott áll a templomka, de nincs felette út, ahonnan le lehetene fényképezni, csak ha felmászunk másik kockaházak tetejére, amit meg is teszünk, de hamarosan ugató kóbor kutyák jönnek és elmenekülünk.

A kabinos felvonó mellett elhaladva, ott, ahol a kikötőbe vezető lépcsősor végződik, több tíz öszvér lohol felfelé és vágtatnak végig Santorini utcáin. Nekik most ért véget a munkanap.

Nem tudjuk, meddig járnak a buszok, ezért legkésőbb fél 11 körül a buszmegállóban akarunk lenni. Addig még van idő egy gyrost enni. Ezt a pillanatot már nagyon vártuk, mert itt van szerintünk a sziget, sőt nekem Görögország legjobb gyrososa, amiről már írtam egyszer. Két gyrost kérünk és mellé még két szuvlakit, extra sültkrumplival. A büfé tulajdonosa nagyon jókedvű. Megkérdezi, honnan jöttünk, és mikor mondom, hogy én magyar vagyok, rögtön elkezdi dicsérni a magyarokat, és elmeséli, hogy neki magyar barátnője van, akit itt ismert meg, és már járt Budapesten is. Ettől kezdve csak mesél és mesél, pörög a nyelve, kicsit be van rúgva. Kihoz hátultól valami házi pálinkát, mondja, hogy ebből innunk kell. Tölt egy jó nagy pohárral. Nem Ouzo, hanem valami más, de méreg erős. Meg kell innunk. Mikor már menni akarunk, megadja az e-mail címét és mondja, hogy küldjünk majd neki a fényképből, amit hármunkról készítettünk. Az italért nem kell fizetnünk és a szuvlakira is meghívott, csak a gyrost fizetjük ki. Nagyon jól éreztük magunkat. A buszra várni kell majdnem fél órát. Valamikor fél 12 felé érünk haza.

Santorini - Naxos 2004/2.

2004. szeptember 15. Kirándulás a szigeten kismotorral

Reggeli után nekivágunk a robogóval a szigetet megismerni. Kötelező a bukósisak, de azt hiszem, ezt csak mi, turisták vesszük komolyan, mert csak hozzánk hasonló, többnyire citromsárga robogón ülő párok hordanak ehhez hasonlót, a „szigetlakók” nem. Ez amolyan fejre fordított bili, alul övvel lehet az állunk alatt rögzíteni. Pontosan úgy érzem benne magam, mint „Atom Anti, a bátor, az erős” rajzfilm-hangyarendőr. Ahányszor meglátom magam a visszapillantó tükrben, elkap a nevetés.
Úgy látszik, előző este a jeges medencében vagy az esti hideg szélben megfáztam, mindenestre megállás nélkül folyik az orrom és tüsszögök.

Előbb Messa Gonia faluba megyünk, ami szinte Kamari határában, a hegyoldalban fekszik, és egybe van nőve Exo Gonia településsel. Itt megnézünk egy pár kék kupolás templomot. Innen rá lehet látni Kamarira és a reptére. E két falunak rengeteg temploma van. De nem időztünk itt sokat. Utunk Messariába vezet tovább. Igazából nincs tervezett program, mindig ott állunk meg, ahol éppen valami szépet látunk meg.

Messaria a sziget fő útkereszteződése körül fekszik. Itt ágazik le az út a reptér/Kamari, illetve Pirgos és Akrotiri felé. Ez a kereszteződés a falu főterévé vált, ahol kávéházak, tavernák és üzletek sorakoznak. Itt állunk meg és besétálunk pár száz métert a falu egyik utcájába, mindig a kék kupolás templomokat követve. Itt is készül pár fénykép, és már megyünk is tovább a kráterperemen vezető úton Pirgos felé. Innen lélegzetelállító a kilátás a kalderára.

Pirgosban már jártam 8 évvel azelőtt, erősen éltek bennem az emlékek, és pontosan emlékszem még arra, hogyan is néz ki ez a bűbájos falu.

Felkapaszkodunk a meredek, kanyargós, szűk utcácskákon egészen a domb tetejéig, ahonnan az egész szigetet be lehet látni, minden irányban. Innen elindulunk tovább Akrotiri felé. Nem sokkal Pirgos után az út megint a kráterperemen halad és be lehet látni az egész kalderát és a peremén kapaszkodó hófehér falvakat. Innen vezet le az út Athinios kikötőjébe is, ahova a Santorinire érkező hajók befutnak. Aztán Megalochori falut érintjük, ahol nem állunk meg (utólag bánom ezt, szép templomai miatt). Az út szélén ácsorgó csacsit látunk. Szegény egy alacsony kőfal mögött áll, első és hátsó lábai is össze vannak kötözve, majd a két kötözés között egy átívelő kötéllel mind a négy lába. Alig bír csak bukdácsolni. Ilyet már máshol is láttam Görögországban. Nem hiszem, hogy nincs más módja azt az állatot ott tartani egy helyben. Ez olyan kegyetlen.

Emporio faluba érünk. Ennek főterén parkolunk le, ahol egy idős ember a platós autójáról apró halakat árul. Innen indulunk el a faluba felfelé kapaszkodó úton. Emporio olyan, mint egy labirintus. Az ókori erődfalu házai közt szűk utcák kanyarognak, mint a kígyó, néha egy-egy templom haranglába íveli át az utcát. Minden egyes ház hófehér, és egyforma kékre van festve ajtajuk, zsalugáterük illetve a külső házfalra felszerelt villanyórájuk. Némelyik kapuja mellett hatalmas bougainvillea van felfuttatva. Egy egyedi világ ez.

Élmény itt lenni. Egyetlen emberrel sem találkozunk a sikátoros utcákban, mintha kihalt lenne ez a falu. Csak távozásunkkor kaptat felfelé egy csacsin ülő öregember. Féloldalasan ül a szamáron, hosszú fukos bottal ütögeti annak fenekét, hogy gyorsabban menjen. Annyira tipikus görög életkép ez, még sikerült is gyorsan lefotóznom. A falu három színból áll: hófehér, kék, ciklámen. Házak, kék ajtók, kék ablakok, kék ég, bougainvilleák. A meghamisíthatatlan görög védjegy. Emporio közelében omladozó szélmalmok állak egy domb oldalán. Sajnos már nincs számomra fényképértékük.

Innen még lemegyünk Perissat megnézni, hogy érdemes-e oda menni strandolni. Nem sokkal  különb Kamaritól.

Ezután a kalderaperemen vezető úton motorozunk tovább, ahonnan végig mesés kilátásban lehet részünk. Hamarosan Akrotiri faluba érünk. Itt elmegyünk az ásatási területhez. Mikor meglátjuk, milyen nagy és mennyi a belépő, elmegy tőle a kedvünk. A náthám tetőzik, és úgy érzem, hogy napszúrást is kaptam. Alig ittunk még valamit. Itt már látható a tábla: Red Beach. Ezt mindenképp meg akarjuk nézni, és gondoljuk, talán fürdünk is egyet, felfrissülünk majd ott.
Az autóút a sziklafalban végződik, egy parkolóban, ahol egy hófehér kápolna is áll. Innen indul a gyalogos ösvény. Kb. 10 percet kell sétálni a rekkenő melegben, a vörös poros úton, majd egyszer csak elénk tárul a „vörös strand”, amely több mint festői. A vörös több féle árnyalatában játszó magas, meredek sziklafal alatt, keskeny, köves, sziklás öböl húzódik. Vize zöld és tökéletesen átlátszó. Minden szikla látszik a víz alatt. Arra, gondolunk, hogy itt maradunk 1-2 órát búvárkodni. De aztán mégis elmegyünk, mert az öbölben egy talpalatnyi hely sincs már szabadon. Nyugágyak sorakoznak egymás hegyén-hátán, és az emberek, mint egy szardíniás dobozban, úgy nyomorognak minden négyzetméternyi helyen. Ehhez nekünk nem sok kedvünk van.

Meg nincs már mit innunk sem. Visszafordulunk Akrotiribe, ahol egy kereszteződésben egy hangulatos kávéház áll, ide térünk be. A sárga épület tele van futtatva virágokkal és kinti részében kék asztalok sorakoznak a kedvenc székeimmel, amik kékek és ülőrészük fonott kötélből van. Elég sokáig várunk, amíg jön a felszolgáló, aki nem éppen hétköznapi jelenség. Ő ugyanis egy hatalmas nagydarab, vagy 160 kilós, fekete szerzetes ruhába öltözött, hosszú szakállas, szemüveges, fekete sapkás, lassított felvételként mozgó figura.

Rendelünk két frappét. Nagyon sokáig tart, míg kihozza. Addig nézelődünk és lefényképezem a szemközti boltíves épületet, melynek udvarában ezer féle virág pompázik. A mi szerzetesünk frappéja nekem majdnem ihatatlan. Óriási adag, erős feketekávé, némi tejszínnel a tetején és kiló jéggel, meg kiló cukorral az alján. Ez nem is az általunk ismert frappé, hanem egy erős fekete, sok cukorral és jéggel. Én sosem iszom kávét, nagyon utálom, azt hiszem, hogy fejre állok tőle, olyan keserű és erős. Azt hiszem, mi rontottuk el a rendelést, mert jeges kávét mondzunk és nem frappét, de mi azt gondoltuk, ez a kettő ugyanat. Utána veszünk a szemközti bazárban két üveg vizet, és itt helyben meg is iszunk vagy egy litert fejenként.

Elindulunk Firába. Az út oda sem tart soká. Firában is jártam már 8 évvel azelőtt. Jó érzés most újra látni, és eleget tenni a fogadalmamnak, hogy ide még visszajövök. Bejárjuk Firát töviről-hegyire. Itt éri el a hőség a csúcspontját, csak szédelgek és lassan már éhesek is vagyunk. Firát nem lehet leírni, őt látni kell!

A sziget fővárosa a kaldera szédítően meredek falú peremén úgy csüng, mintha bármelyik pillanatban a tengerbe akarna csúszni. Hófehér házai szinte egymás tetején szoronganak. A kaldera mélykék vize, és a vulkanikus szigetek annak közepén, azt az érzést keltik bennünk, hogy egy mesevilágba csöppentünk. A kikötőbe vezető széles, meredek lépcsősoron öszvérek szállítják a turistákat fel vagy le, majd mintha be lennének programozva, eszelősen vágtatnak visszafelé kiindulási pontjukra. Ha gyalog járjuk be ezt az utat (amit én 1996-ban tettem meg lefelé menet), akkor könnyen megeshet, hogy váratlanul félre kell ugranunk és belesimulnunk a kőfalba, hogy fel ne borítsanak ezek az öszvérek minket, és egy ilyen nem betervezett lépés során bokáig a szamárkakiban találjuk magunkat. Ez utóbbit szerencsére mi elkerültük. A hatalmas ortodox katedrális uralja a városképet. A legszebb kilátás a kabinos felvonó végállomásától nyílik. Innen látni egész Firát, a Profitis Ilias hegyet, a sziget egyik oldalán Kamarit, másik oldalán a kalderát. A kalderában horgonyzó hatalmas óceánjáró hajókat, amik Kubából vagy a Karib-szigetekről érkeznek. A kaldera vize eléri a 400 méteres mélységet is, ezért ezek a hajók itt nem tudnak horgonyozni, hanem a vulkáni sziget partjainál kötnek ki, és ott állnak egy-két napot. Utasaik kisebb motoros hajókkal jutnak el Firába.

A vulkán története

Egy gigantikus vulkán kráterperemén állunk. Az alattunk elterülő mélykék, csillogó tenger pedig maga a kráter, azaz a kaldera. Kalderának a hatalmas nagy méretű vulkáni krátereket nevezik. Amikor a tengerben tör ki egy vulkán, a vulkáni kúp beszakadását követően tengervíz türemkedik a katlanba és telíti meg azt. Az is elöfordulhat, hogy a vulkáni kúp teljesen szétrobban és csak széleiből kisebb cafatok maradnak meg, amelyek emlékeztetnek a valamikori vulkáni kráter peremére. Santorininél ez nagyon jól megfigyelhető.
Az első vulkán, amivel életem során személyesen találkoztam, a Vezúv volt. 1995-ben autós-sátras olasz körutazást tettünk, közvetlenül a korfui nyaralásom után, és ennek során töltöttünk el négy napot egy sorrentói kempingben, ahonnan ellátogattunk a Vezúvhoz és híres romvárosaihoz Pompeihez és Herculaneumhoz. Akkor még nem érdekeltek különösebben a vulkánok. Most, ha visszagondolok, összehasonlíthatatlana két vulkán. A Vezúv egy valós hegy, kráterrel a tetején, Santorini pedig maga a vízalatti vulkáni szigetnek, a víz fölé magasodó része, közepén a hihetetlen méretű kráterével. Nagy képzelőerő kell ahhoz, hogy magunk előtt láthassuk, hogy ha a mostani kaldera peremének sziklafalait egy képzeletbeli vonallal felfelé addig magasítanánk, míg azok középen összeérnének, egy kúpban, akkor egy több ezer méter magas vulkáni hegycsúcs állna a mai kaldera közepében.
A vulkán általában egy kúp alakú hegy, amely tulajdonképpen a kitöréskor lerakott törmelékből illetve lávából növekszik az évszázadok-milliók során. Az aktív vulkánoknál a kráterből magmacsatorna vezet a mélybe. Alapvetően két vulkáni típust lehet megkülönböztetni: a homorú lejtőjű rétegvulkánokat, és az egyenes, illetve tetejükön domború lejtőjű pajzsvulkánokat. A tenger alatti kitörések során a lávarétegek egymásra rakódnak és így növekszik a vulkáni hegy, míg egy napon a tengerből kiemelkedik a sziget.
Ilyen módon alakulhatott ki évezredek, évmilliók alatt az egykori Santorini szigetét képező óriási vulkán is.
Képzeljük el, hogy ez hirtelen, robbanásszerűen kitörik, mint pl. a Krakatau. Azért hozakodok elő ezzel a vulkánnal, mert Santorinit a kitörése típusa szerint a Krakatau-típusú vulkánok csoportjába sorolják. Ennél a típusnál a vulkáni kürtőt nem dugaszolja el egy ún. lávadóm, hanem vastag törmelékréteg fedi. Ahogy a magma gázai erős nyomást keltenek és egyre jobban feszítik alulról ezt a törmelékréteget, a vulkán egyszercsak egy nagy robbanással kitörik. Horzsakő és hamu lövell az ég felé, a vulkán oldalán pedig tűzforró törmelékfelhő (piroklasztát) száguld le az utasszállító repülőgépek sebességével. Az ilyen kitörésekkor a törmelék akár 30-40 kilométeres magásságba is lövellhet a Föld légkörébe. A könnyű horzsakő több száz km-re is elrepülhet a kitörés helyszínétől. A mega-robbanást pedig akár 3-5000 ezer kilométeres távolságban is hallani lehet. A lezúduló törmelék illetve a vulkáni hegy beomlása szökőár kialakulásához vezet, mely több ezer km-es távolságban is pusztíthat. Sokan itt feltételezik Atlantisz egykori létét, illetve tudósok a Santorni vulkán kitörése következtében kialakult szökárat hibáztatják a krétai (minoszi) birodalom hirtelen eltünésével kapcsolatban. Napjainban, a kaldera varázslatos településeiből a mélybe pillantva az eredeti vulkáni hegy, tengervízzel telítődött belseje tárul elénk. A vulkáni tevékenység általában nem fejeződik be a kaldera kialakulásával. Néhány év után az óriáskatlanban újabb vulkáni kúp tornyosulhat.
Ez Santorini esetében egyéretelműen meg is figyelhető. A Palea és Nea Kameni szigetecskék a mai is aktív vulkáni tevékenység szülöttei. Ezek szélessége és magassága egyre növekszik és valószínűleg évezredek múlva ezeknek is ugyanaz lesz a sorsuk, mint „szülőanyjuknak”.
A Kameni-szigetek belsejének mélyén napjainkban is aktív vulkáni tevékenység folyik. Ennek tanúi lehetünk, ha áthajózunk a Nea Kamenire és körbejárjuk a kráterek peremét. Ott találkozunk néhány fumerolával, amelyek olyan hasadékok, melyek a lávával vannak összeköttetésben. Nyílásaikból 100-500 fokos hőmérsékletű kénes gőzök áramlanak ki.
A vulkáni működés már régebben is érdekelt, de különösen erősen foglalkoztat az idei – 2004 tavaszi – tenerifei nyaralásunk óta. Azon a szigeten Santorinihez hasonlóan egy gigantikus méretű kaldera létezik, csak éppen szárazföldi kaldera.

Ha elhagyjuk a kaldera peremét és a katedrális utcája és a főút közt párhuzamosan fekvő utcában sétálunk, ott egy szélesebb, majdnem tér szerű, trafikokkal, éttermekkel és kávézókkal teli utcát találunk. Itt veszünk megint két liter vizet, és megint nyomban ki is isszuk majdnem az egészet. Az utca utolsó gyrosárusa tűnik a legszimpatikusabbnak. Egy kis gyorsbüfé ez, ahol csak pár, a pult mellett álló magas bárszék szolgál ülőhelyként. Amíg elkészül a gyrosunk, majd megfőlünk a sütők hőjében. Itt esszük életünk legjobb gyrosát! A hús abszolút tiszta, semmi rágós rész nincs benne és szinte ropogós barnára sült, és mennyeien fűszerezték. 1,50-be kerül.

Santorini (mai hivatalos nevén: Thira, ókori nevén: Théra) Kréta után az Égei-tenger leglátogatottabb szigete. Lakóinak túlnyomó része az idegenforgalomból él. A szigeten nem sok más iparág működik. Pénzkereseti forrás még a bortermelés és a vulkánikus horzsakő ipari kitermelése építőanyagként.
A sziget különleges vonzereje nem csak a rá oly jellemző építkezési stílusban, a kék kupolás templomokban rejlik, melyek a sziget jelképévé váltak, hanem az összképben, mellyel az utazó a kráter peremén állva szembesül. A sziget egyedi, természet adta varázslatos fekvése, és építészeti sítlusának különleges egyvelege teszik a világon egyedülállóvá. A magas, meredek falu kaldera vulkanikus rétegeinek tisztán kivehető színes sávjai, hol sötétbarna, hol sárga, hol vöröses színekben váltakoznak, a tenger indigókék színe és az ég egészen sötétkék színe, a sziklafalakon megkapaszkodó települések hófehérre meszelt házai erős kontrasztot keltenek, és különös hangulatot árasztanak.
A néphiedelem szerint vámpírok lakta szigetből az idegenforgalom fejlődését tekintve nagyon gyorsan egy rendkívül felkapott, divatos üdülőhely lett. A kalderaperem mentén álló szállodák, éttermek árai jócskán meghaladják a sziget másik településein érvényes árakat. Firát minden nap elárasztják a Krétáról idejövő egynapos kirándulók, illetve a világ minden részéről érkező luxushajók utasai, akik pénzüket szívesen hagyják itt a szépséges és jó minőségéről ismert, görög motívumokkal díszített arany- és ezüstékszerekért, de ugyanúgy a bazárok hamísított „világmárkás” bóvlijaiért.
A szigeten mindenfelé találkozhatunk a régi szigetlakók barlanglakásaival, melyeket a horzsakőfalakban véstek ki. Korábban ezek a barlangok adtak menedéket, nem csak a hidegtől és széltől védtek, hanem viszonylag földrengés biztosak is voltak. A habkő kiváló szigetelőanyag tulajdonságokkal bír, így viszonylagos állandó hőmérsékletet biztosít mind a nyári hőségben, mind a téli hidegben. A jómódúak a középkorban importált fából és kőből építették házaikat. A falvakat egy-egy dombra építették, és városfallal vették körbe, de ez a fal nem a megszokott városfal volt, hanem a házak, ablaktalan külső fala szolgált védőfalként.
Ez az építkezési mód még felismerhető Pirgos és Emporio falvakban. Amikor már nem kellett többé a kalóztámadásoktól tartani, egyre inkább a kráterperem felé húzódtak az emberek. Itt előbb a természetes barlangokat alakították ki lakásokká, majd ezek fölé építették reprezentatív több emeletes, klasszicista stílusú házaikat. A dongaboltozat viszonylag földrengésbiztos. Az 1956-os földrengésnél rengeteg ház és villa összeomlott. Az újjáépítésnél már túlnyomó részben a beton vette át a vezető építőanyag szerepét. Az új stílust a fehérre meszelt, lapos tetejű, kikládi stílusú házak jelentették. Néhány ház megőrizte a dongaboltozatos tetőt.  
Nyáron az északi szél, a Meltémi uralkodik a szigeten. Ez már kora reggel egész gyengéden fújdogál, majd délig egyre erősödik, késő délutánra elcsitul, el is hallgat, hogy este még egyszer erősen fújhasson. Néha pár pillanat alatt kialakulhat egy enyhe szellőből egy erős, viharos szél, ami csónakokat röpít a parthoz és horzsakőport keringet a földek felett. A nyaralók számára a Meltémi egy kellemes,a forróságot enyhító jelenség.

Az evés után tovább indulunk Oiába (ejtsd: Ijá). Még csak 4 óra van. Kereshetnénk még egy-két órára strandolási lehetőséget, de nem igen látunk alkalmasnak látszó partot. Oiában már ebben az időpontban alig lehet parkolóhelyet találni, pedig a mi járművünkkel ez igazán nem okozhatna gondot. Már fél 5-kor ellepik Oiát a „naplementevadászok”. Tömeg hömpölyög a szűk kis utcákban. A falu egy mesevilág. Hófehér házai élénk kontrasztot alkotnak a sötét sziklával, amibe félig belenőve állnak. Mindnek kék fakapuja van és aprócska előkertjeikben milliónyi színes cserepes virág virít. Az utak és a kőkerítések kövei közötti fúgákat hófehérre meszelték, így egy véget nem érő puzzle játékként hatnak. Az ég és a tenger is egyforma mélykék, mintha csak megfestették volna.

A kalderát innen most egy új szögből látjuk be. Fira és a vele egybenőtt Imerovigli és Firostefani a kaldera sötét sziklájára hintett porcukorként hatnak. A főutcáról már nincs bennünk erő lejjebb menni a kanyargós utcácskákba, és a várromhoz. Lemenni még csak rendben lenne, de akkor fel is kell jönni! Csak megyünk, megyünk a vég nélküli főutcán, míg elérjük a falu szélét, ami Thirassia szigetével néz szembe és jobbra pedig a nyílt tenger és Ios sziget távoli, homályos képe tárul elénk. Itt van az a felújított régi szélmalom is, amit olyan sok képeslapon látni, és amelyben kávéház üzemel. Az erről (1995-ben Korfun) vásárolt képeslap fogott meg annyira, hogy muszáj volt 1996—ban Krétáról átruccannom ide, de az egynapos (jobban mondva 3 órás) ittlét semmire semvolt elég. Sosem maradt bennem kérdéses, hogy ide vissza kell térnem.

 pár kép Döme fotóiból (képeit engedélyével mutatom)

Ennek teraszán már minden hely foglalt, csakúgy a környék minden ülő eshetőségén. Nagy nehezen találunk még egy kőfalat, ahova leülünk másik 8-10 ember társaságában. Itt aztán minden nemzetiség előfordul. A naplementéig még jó másfél óra lehet hátra. Ülünk és várunk. Éhesek vagyunk, csak chipsünk van még. Ahogy a nap lefelé araszol az égen, egyre hidegebb szél támad és nekünk még egy kardigánunk sincs. Elhalkul az ameberek duruszolása is, mindenki várja a beígért, híres, kivételes naplementét. Valahogy színházi a jelenet hangulata, drámai a várakozás izgalma, mintha csak egy ritkán látható természeti csodára várnánk, egy napfogyatkozásra vagy hasonlóra. Itt fagyoskodunk strandtörülközőnkbe bugyolálva és az égre meredve várjuk a csodát.

A nap szépen nyugodtan lekúszik az ég aljára, narancssárga golyóként tűnik el lassan a tengerbe merülve. Nincs sem hatalmas vörös labda, sem különös fények a tengeren, nincsenek a vörösnek, ibolyának ezernyi árnyalatai szétkenődva az égen, semmi extra, egy átlagos naplemente. Ezért nem volt érdemes itt órákat várnunk. A beígért kivételes szépségű naplementéhez képest csalódás volt a mostani. Egyik kedvenc fotótémám a naplemente, de ennél már sok szebbet láttam. Számomra az igazi naplementéhez felhős ég tartozik, amikor nem maga a nap a szépség, hanem az általa befestett felhők. Na mindegy. Ezt is láttuk.

Máris sötét lett. Oiá utcáin embertömegek kavalkádja viharoz végig. Szinte eltapossák egymást. Mintha egy koncertről áradna kifelé a stadionnyi nép. Mindenki rohan a nagy esemény lezajlása után a járművéhez, mint mi is. Jégcsappá fagyunk, mire hazamotorozunk sortnadrágban és széldzsekiben Kamariba. A combunkon szabályosan jeges a bőrünk. Persze, hogy másnapra ismét beteg leszek.
Azt nem értem, hogy itthon egész évben maximum 1-2-szer fázom meg, szóval miért kell nekem minden egyes görög nyaralás alatt a leghülyébb betegségeket kifognom, mikor tényleg abszolút nem vagyok egy beteges típus.

Santorini - Naxos 2004/1.

Santorini – Naxos nyaralás, 2004. Szeptember

Santorni szinte kiáltott utánam, annyira hívogatott vissza, amióta csak rövidke időre megvetettem rajta lábamat, Krétáról áthajózva. Attól a pillanattól fogva tudtam, hogy vissza kell térnem őhozzá. 

Santorini nem csak szépsége és különös bája miatt vonzott annyira, hanem számomra valami felfoghatatlan az a természeti folyamat, aminek során kialakult, amitől olyan lett, amilyen. Ez a sziget egy csoda. Mivel különlegesen érdeklődöm a vulkánok iránt, és érdekel minden mítoszszerű történet – mint az Atlantiszról szólóak is – így Santorini elsősorban e mitikus múltja miatt érdekelt. Mikor először jártam ott, elmesélte ugyan idegenvezetőnk, hogyan is történt a kataklizma, de hogyan képzelje el egy laikus ezt az egész természeti színjátékot a földtani háttér ismerete nélkül? 

Erre viszont később térnék vissza, most belevágnék az tazásaink történetébe.

2004. szeptember 13. Érkezés Santorinire

Kép forrása: www.vulkan.li

Délután száll fel a gépünk, sajnos késéssel. Így már 18 óra is elmúlik, mikor landolunk Santorini kis repterén. Hűvös esti szél borzolja hajkoronámat. A reptér előtt várakozó buszok előtt ácsorog kedves idegenvezetőnk és szétoszt minket a buszokba. Mi Kamariba megyünk. Azt hiszem, Kamari a legésszerűbb választás e szigeten. A kráterperem városaiban méregdrágák a hotelek és csak medencében fürödhetünk. Mi a tenger mellett akarunk lenni, és Kamariból nagyon hamar beérni Firába busszal. 

Bejárjuk egész Kamarit a busszal, míg mindenkit kitesznek a szállodájánál, minket utolsóként, pontosan este 8 órakor. A Hotel Blue Sea a szállásunk, ami két épületből áll. Mindkét épület hófehér, boltíves erkélyekkel. Ez az építészeti stílus nekem különösen tetszik. Mind a kettő hotel részhez külön medence tartozik. Ezután következik utazásunk első kellemetlensége. Bemegyünk a recepcióra, de egy lélek sincs ott. Csengetünk a pulton lévő kis csengettyűvel, és előbújik egy nagy darab sportosan öltözött fiatal féri. Odaadjuk neki a vouchert és csak gondolkozik, de nem történik semmi. Majd bemegy a pult mögötti helyiségbe és két kis pohár itallal tér vissza. Ezekben valami kellemetlenül benzines ízű, olajosan folyó borféleség van. Helyi jellegzetesség lehet, ha ezzel fogadnak. Meglep minket ez a kedves gesztus.

A fickó azt mondja, hogy várjunk egy kicsit és el is tűnik egy hátsó helyiségben. Alig tud pár szót angolul. Pár perc múlva visszajön, és annyit mond, hogy menjünk utána. Megmutatja rögtön a bejárat mellett lévő szobánkat, ami pontosan akkora, hogy csak egy ágy fér el benne és se ablaka, se terasza, se konyhája nincs. Na nem! Mi stúdiót foglaltunk, konyhával, terasszal, légkondival! Mondjuk neki, hogy azonnal adjon másik szobát. Próbál rábeszélni, hogy fogadjuk el a szobát, holnap reggel lesz sok üres szoba, akkor átköltözhetünk másikba. Ezt nem gondolhatja komolyan! – gondoljuk. Pakoljunk ki, aztán holnap meg újból be, és költözködjünk? Határozottan nemet mondunk. Leültet minket a recepciónál és ismét eltűnik jó 5 percre. Majd jön és mondja, hogy menjünk utána. Másodszorra vonszoljuk magunkkal összes csomagunkat, mikor egy szuterén szobához kísér, ami ugyan kicsit nagyobb, mint az előbbi, de a föld alá van sűllyesztve és konyha ebben sincs. Ekkor már kezd felmenni bennünk a pumpa és mondjuk neki, hogy nekünk az ételeket be kell tennünk a hűtőbe, és ha nem adja azonnal azt a szobát nekünk, amit lefoglaltunk, akkor beszélni akarunk most rögtön az utazási iroda képviselőjével. Erre mondja, hogy megint várjunk egy kicsit, megoldja. Látjuk a recepció ablakából, amint átszáguld a másik hotelrészbe, majd eltűnik, majd meglátom őt az egyik emeleti szoba nyitott teraszajtaja mögött, ahol két ember pakolászik, és a mi emberünk is segít a két másik vendég holmijait a bőröndökbe gyömöszölni. Na, gondoljuk, ez lesz a következő szobaajánlat! Azt is gondoljuk magunkban, hogy jó lenne, ha előbb nem dobná ki onnan azokat a szegény embereket, mert ha az a szoba sem felel meg a foglalásunknak, akkor azt sem fogadjuk el. A középkorú pár, emberünkkel az élen, eltűnik a hotel innenső épületében. Pár perc múlva visszajön emberünk, patakzó verejtékkel a homlokán és lelekesen mondja, hogy menjünk utána. Tapasztalataink alapján, most már nem akarjuk magunkkal vinni a csomagokat, de ő felkapja a két nagy bőröndöt és előre száguld velük. A szoba szuper, pontosan az, amit lefoglaltunk - és ne feledjük, ki is fizettünk. Ezután kipakolunk (kicsit rossz érzésünk van, mert az ágynemű össze van gyűrve, nem tudjuk, hogy az előző emberek már aludtak-e benne, de ezért már nem akarunk szólni) és lemegyünk a közeli sétányra, ami a tengerparton fut. Végigsétálunk ott, és ennyi elég is ebből a napból.  

2004. szeptember 14. Az első nap Kamariban

Az éjszaka rémesen telik. A szobánk az első emeleten van és feszített víztükrű medencére néz. Valami őrült ember, hajnali 2 és 3 óra között a kutyáját ugráltatja a medencébe, a kutya csahol, ugat, a víz csobban minden ugrálásnál. Mikor végre elmennek, azután is még jó félórán át hullámzik a medence vize, azaz túltelítődik és hullámszerű lökésekben lecsobban széleiről a víz a lefolyóba. Minden nyaralásom első éjszakása alvás nélkül telik el. Túl izgatott vagyok az egész új helyzettől, és meg is kell szokni a sokszor kényelmetlen körülményt. Sajnos, én az a típusú ember vagyok, aki csak otthon, a saját ágyában tud aludni, és sehol máshol. Bezzeg a párom, pár perc alatt elalszik és végighorkolja az éjszakát. Mit sem tud ő holmi vízbe ugráló kutyákról vagy másokról. 

Annak ellenére, hogy mi önellátóak vagyunk, a reggelit nem lehetett lemondani, benne volt az árban, így reggelente a fő épület kis reggeliző szobájába megyünk enni. Ezen az első reggelen, amint elmegyünk a recepció előtt, idősebb asszony ül ott, és tudja, hogy mi vagyunk a „problémás” új vendégek. Nagyon kedvesen elnézést kér a kellemetlenségekért és elmagyarázza, hogy tegnap a faluban templomi ünnep volt, oda ment mindenki, meg kellett kérni azt a fickót, hogy helyettesítsen, így persze mindent a szerencsétlen rovására írtak fel. Megkérdezi a nő azt is, hogy elégedettek vagyunk-e a szobával, és ha nem lennénk azok, van lehetőség másikat kapni. Nekünk elég a bocsánatkérés is, másra nincs szükségünk. Kikérjük a széfkulcsot, a szoba ruhásszekrényébe beépített „atombiztos” páncélszekrényhez, majd reggelizünk. Egy keskeny asztalon sorakoznak az ételek, a szokásos dolgok. A főtt tojás darabjáért extra 50 Eurocentet kérnek! A teához nincs citrom. Számomra pedig citrom nélkül ihatatlan. Kérek citromot, és hoznak is egy pár milliméter széles karikát egy tányéron. Hát ezek sem tudják, mihez kérhettem, mert ha tudnák, akkor azzal is tisztában lennének, hogy ez a karika jól illik egy martinis pohár karimájára, de alig pár csepp levet tudok belőle kikínlódni a teába. Ettől kezdve minden reggel, külön kérés nélkül, mosolyogva hozza a pincérlány a citromkarikámat. Ezt kedves gesztusnak tartom. Így az utolsó napon adunk is neki borravalót. 

A hotel főépülete egy kis utcácska egyik oldalán áll, a mi épületünk a másik oldalon. A főépület három szintes, a miénk kettő. Előbbi belső udvarában jó nagy medence van és körülötte botra felfuttatott buganvilleák. A mi házunk az út szintjétől pár méterrel lejjebb áll, így az utcáról egy lépcsősoron lehet lemenni a medencéhez és onnan fel a szobákhoz. Olyan csalogatóan kék színe van a (kutyás) víznek, hogy ki kell próbáljuk. Mivel a medencét egyik oldalról a hotel, és másik három oldaláról fal veszi körül, így csak keskeny sávban süt be hozzá a nap. A víz szinte elviselhetetlenül hideg és bűzlik a klórtól. Később látjuk, amint a takarítónők vödörszámra borítják bele a klórt reggelenként, és ezután a víz sokáig még fehér is marad. Fél óra elég is belőle. Azért is választottuk a tenger helyett a medencét, mert 11 órakor egy közeli taverna kertjében találkozó van az idegenvezetővel. Nagyon kedves fiatal lány. Csak azért megyünk el erre a megbeszélésre, mert fogalmunk sincs arról, hogyan jutunk majd el Naxosra, mert arról otthon nem kaptunk semmi extra információt. Ha már elmegyünk, akkor befizetünk nála egy hajókirándulásra a kalderában (Pegazus, 40 Euro). Ezután lemegyünk a házunktól kb. 50 méterre lévő, széles szürkésfekete lávahomokos strandra. Egymás hegyén-hátán állnak a napozóágyak, így nem terítjük le polifoamjainkat, hanem kiveszünk két ágyat és egy ernyőt 5 Euróért. Mindenhol ennyi amúgy. 

A tegnap este, szobánkból kipenderített társaink pont mellénk telepednek le. Gondoljuk, hogy utálnak minket, de nem így van, és hamarosan beszélgetésbe elegyedtünk. Egy osztrák pár, akik elárulják nekünk, hogy fizettek a „pótrecepciósnak”, hogy ha van még konyhás szoba, akkor ők inkább azt kapják meg. Mivel mi olyan későn jöttünk meg, azt gondolta a fickó, hogy már nem is jövünk, így odaadta nekik a mi szobánkat. Egy hetes tartózkodásunk során, minden strandnapunkon mellettünk vannak az osztrákok és a hét végére már össze is barátkozunk.

A strandot a Mesa Vouno hegy hatalmas sziklafala zárja le. A víz azúr színű, kristálytiszta, tükörsima és iszonyatosan hamar mélyül. Csak három lépést kell tenni a víz szélétől, és máris vállig ér. Pár méterrel beljebb, ha lenézünk a búvárszemüveggel, akkor látjuk, hogy már vagy 6-8-10 méter mély is lehet. A strand végében, a sziklafalba egy kis barlangkápolnát alakítottak ki. A part mentén végig kávézók, éttermek, boltok sorakoznak. Mikor már nem bírjuk a meleget, felmegyünk a szobánkba valami ebédet összeütni és utána, a késődélutáni órákban, elindulunk körbejárni Kamarit. Hotel a hotel hátán, vagy bár, kávézó, vagy tavern - más nincs is itt. De minden egyes épület, mindegy hogy milyen célt szolgál, csodaszép kikládi stílusban van megépítve és mindnek előterében dzsungelszerűen nőnek a színpompás virágok. Találunk pár kékkupolás templomot is, amiket persze rögtön lefényképezek. El is telt a nap. Megnézünk jó pár autókölcsönzőt, és végül este kibérelünk egy kis robogót két napra, napi 15 Euróért. Este az erkélyünkön ücsörgünk, de erős, hideg, viharos szél támad és nem hagy békét nekünk, így viszonylag hamar nyugovóra térünk. 

Vicces, ezen a fotón rajta vagyok én is, csak kifestettem  magam fehérre :-)