Madeira - Az északi part mentén/Santanatól Porto da Cruzig és haza

Ezután elmentünk a Santana közelében lévő kabinos felvonót megnézni. Itt gyönyörű, vadregényes, sziklás partok mellett messze ellátni, egészen a Sao Lourenco nyúlványáig. Az üdezöld hegyoldalban színes virágok és hatalmas kálák nőnek. 

Ezután Porto da Cruzba megyünk, mai utolsó célpontukhoz. Itt is vannak természetes lávamedencék, ezek engem mindig nagyon érdekelnek. De a faluban nehéz parkolót találni és egy igen kétes kinézetű alak kullong az autük körül. A parkolóknál van egy stand, ahol egy árús pizzatészta szerű tésztába teker valami vékony kolbászt és ezt grilllapon sütögetve valami fűszeres vajkrémmel megkenve árulja.

A sziget (útikönyv szerint) már csak egyetlen működő cukornádfeldolgozó ás rumkészítő üzeme előtt parkolunk és mivel látjuk, hogy mindenki bemegy ide, mi is bemegyünk. Érdekes, hogy minden óvintézkedések nélkül, bárki idegen csak úgy mászkálhat a működésben lévő gépek között és fotózhat. De túl sok ember van itt és a munkagépek iszonyú hangosak, mikor kijövünk, percekig zakatol még a fülem, akik meg ott bent dolgoznak, azoknak még egy fülvédő sem volt a fejükön. Elég durva munka. Ahogy innen kijövünk, a lehetőséget keressük, felmászni a kis dombra a szeszfőzde felett, mert az utazás előtt egy drónos felvételben léttam, hogy ott egy épületrom van és fel lehet menni és onnan szép a kilátás. 

Hamar rá is találunk az egyik ösvényre és felkaptatunk. A kis kőépület romjai és a zöld füves, virágos, sziklaormos táj, ismét Írországról látott képekre emlékeztet. A piscina natural-t, azaz a természetes fürdőt nem látjuk fentről és azt feltételezzük, hogy olyan magas a tengervízállás, hogy teljesen ellepte és ezért nem is keressük tovább. Csak most, ahogy a youtube-os videót linkelem, látom, hogy az sajnos a másik oldalon volt, ahova onnan nem láthattunk le, gyalogosan kellett volna odamenni, úgyhogy erről lemaradtunk. Ezután még veszünk egy ilyen tésztás kolbászos akármit (a nevét nem jegyeztem meg), a tészta nagyon finom, de a kolbász annyira kevés benne hogy csak nyomelemekben érezni. 

 Ezután az egyik hegyi úton, amelyik a szigetet keresztülszeli, megyünk Funchal irányában hazafelé. A hegyekben ismét elnyel bennünket a köd, hogy szinte semmit sem látunk a körülöttünk lévő tájból. Ezért fotó sincs innen nagyon.

Még vásárolni is kell hazafelé és 10 óra lesz, mire elkászülünk a garnélákkal és eszünk. 

mobilos képek

Madeira - Az északi part mentén/Santana, becsalogatós néni

Mese Szirén-néniről

Ahogy kifelé hajtunk a faluból egy hosszúkás úton, ami a kabinos felvonó felé vezet, látok egy szépen rendbehozott, modern kinézetű ilyen szalmafedeles házat. Kérem M-et, hogy álljon meg az út szölén, de nekem nem kedvező a szög, így kiszállok, de csak az ajtóban félig kilógva, a kocsi tetejére könyökölve akarom a házat fényképezni, erre beáll a képbe egy néni és integet, menjek közelebb. Megyek közelebb, lefotózom a házat és már mennék is vissza az autóhoz, de invitál, hogy ő kinyitja a házat, nézzünk be. M. utálja az ilyesmit, nem is érdekli, meg ő jobban átlátja a helyzeteket és már előre valami csapdát sejt a dologban. De hát a néni annyira invitál, hogy már nem akarom megbántani azzal, hogy ne menjünk be, pedig a ház belülről engem sem érdekel.

A házba lépve, szépen ápolt, múzeumszerűen berendezett belső tér fogad. Mindenütt korabeli díszek, rengeteg baba, porcelán, és sok fekete-fehér kép. Igazából minket ilyen belső terek soha nem nagyon érdekelnek, meg nem tudunk sokat mélázni rajtuk, egy pillantás elég és már mennénk is kifelé. A néni elmeséli saját nyelvén, amit nem értünk, de ki lehet sakkozni, kb. miről beszél, hogy a férje már régen meghalt, ő meg beteges, és milyen rossz neki, el is kezd sírni, mi meg baromira kellemetlenül érezzük magunkat. Az egésznek semmi értelme így a közös kommunikáció hiányában. Utána lenyom minket az egyik ágyra, üljünk le, kivesz ia fényképezőgépet a kezemből, hogy ő csinál fényképet. Visszaveszem és nézőkéről legalább a displayre állítom, hogy valamit lásson, ezen kívül automatára, meg felnyitom a vakut is, de egészen biztos vagyok benne, hogy semmi sem lesz a képből, mert egy központi fókuszponttal fotózok általában és tudom, hogy a kamera ezt autóban közénk, a hátunk mögött valahova fogja tenni, mi pedig homályosak leszünk. Nyomja már le, aztán hadd mehessünk!!! Lassan úgy érezzük magunkat, mint Jancsi és Juliska. 😁 Aztán csak nyomja, nyomja a kioldót, de a gép nem fokuszál, hanem az objektív ki-be erőködik, erőlködik a mortor benne és az istenért sem akar jönni a csippanás, ami a fokuszálás hangja. Látszik a nénin, hogy kezdi unni, ő is szeretne már túl lenni az egészen. Mondjuk 30 centire a szánkban áll, mutogatom neki, hogy kicsit hártébb kéne menni. Aztán egyszer végre nagy kínnal megszületik a fénykép, amin elmosódva, kicsavart szemekkel reklamáljuk éppen, mit kéne csinálni. Tudtam, hogy ez lesz, de mást is tudam már. Abban a pillanatban, amikor jött a fotó ötletével tudtam, hogy Jancsi és Juliska vagyunk Szirén-néninél, mert hogy beleestünk a csapdájába és ha nem leszünk jók, majd hízlalni fog minket és levág, de el nem mehetünk. 😢

Nos, mi már nagyon mennénk. Köszöngetjük a fényképet és hártálni kezdünk kifelé. Néni elkezd zokogni és mutogatja a a mutató- és hüvelykujját összedörzsölgetve a pénz jelet. Francba. Ingyen voltunk bent a múzeumházakban, és akkor becsalogat egy ilyen szirén és hopp, csapdában vagyunk. M. elindulna kifelé, mivel kint van a hátizsák a kocsiban, odasúgom neki, hogy max. 5 Eurót hozzon. A néni meg beparázik, hogy szökni akar és már nyúl a lába elé a botjával. Magyarázzuk, hogy a money a carban van, érdekes módon most már angolul is tud egy kicsit, mert megérti és válaszol is.

M. hozza az 5 Eurót, kezébe nyomja, elfordul és elkezd még jobban sírni, mutat a férje képére és hogy milyen rossz neki, és mondja, hogy „ten euro“, please nélkül.

Hát tudod mit…na azt nem írom le itt. Azért mindennek van határa, a modernkori koldulásnak is. Szépen otthagyjuk, de a kapuig jön utánunk siránkozva, hogy adjunk még pénzt. Ignorálva hagyjuk ott.

Nem arról van szó, hogy ne adnék valakinek szívesen, aki rászorul. Itt a módszerről van szó, hogy becsalizott, na az ilyet meg mi nem szeretjük, ez van.

 

Madeira - Az északi part mentén/Seixaltól Santanaig

A néni a kocsiban azt mondta "Szejchell"-be megy. Hát nem igazán érettük, hogy most mi van, mit akar a Seychelle-szigetekkel, csak a térképet nézegetve jöttem rá, hogy valószínűleg így ejtik ki Seixalt. Nem áll szándékomba senkit sem kihozni a sodrából, mert biztosan lesz, aki felháboodik azon, amit most írok, de nekünk a portugál beszéd hangzása sokszor olyan volt, mintha oroszt hallanánk. Biztosan semmi köze nincs hozzá, de fura volt. Ezt a nyelvet én soha nem tudnám megtanulni. Maradok spanyolrajongó. 

Annyira szakad az eső, hogy semmi értelme nem lenne kiszállni, így Seixalon csak átautózunk és Sao Vicente felé vesszük az irányt. Ahol lehetséges, ott megpróbálunk nem az alagutakban menni, hanem kinti utakon, de erre alig adódik lehetőség. Kicsivel Seixal után van egy parkoló, ahonnan egy vízesésre lehet rálátni. Szakad az eső és a szél kifordítja az ernyőt. Izlandi állapotok : -) És akkor az ernyőt a nyakamhoz csípve próbálkozzak a fényképezéssel, amihez ugye két kezemre van szükségem.

Majd megérkezünk Sao Vicentébe. Itt a közelben meg lehetne nézni egy lávabarlangot, de ilyet már annyit láttunk és 8 Euro belépőt nincs kedvünk kiadni érte. Így sétálunk egy kört Sao Vicentében, aminek van egy szép főtere, templommal, temetővel, kis kávézóval, ahol magyar beszédet hallunk.

Sao Vicente és Ponta Delgada között lehet menni a régi parti úton is alagút helyett, mi ezt tesszük. Még mindig hol esik, hol nem, az eső és igen kedvtelenk vagyunk, elhatározzuk, hogy Ponta Delgadaban iszunk egy kávét valahol. Ott előbb a medence (piscina) jelzéshez (a térképen) autózunk és ott egy idősek otthona előtt találjuk magunkat és egy kávézó is van pont ott. Ennek teraszán hosszasan elücsörgünk és a kávé nagyon finom és olcsó (1,20), mert ismét rákapott az eső.
Mi még azok az emberek vagyunk, akik ha van rá lehetőség, papírtérképből tájékozódnak. Én nagyon szeretem ezt és így van fogalmam minden környező dologról is, nem csak egy hang mondja meg, hova menjek. Az autóban lévő navit csak akkor használjuk, ha már végső kétségbeesésünkben nem találunk sehogyan sem meg valamit.
Ponta Delgada és Sao Jorge között párszor igen szép kilátás kínálkozik elénk. Nagy kár, hogy ez a szürkeség lepi el a tájat. 

A következő kép annyira emlékeztet egy réunioni fotómra, hogy muszáj volt előkeresnem és ide betennem összehasonlításnak. A második kép La Réunion szigetén a Cap Noir-nál készült.

Santanaba érünk, mely az északi part legnagyobb települése és a történelmi, szalmatetős faházairól ismert. Az útikönyvünk szerint jó 100 ilyen ház található a falu környékén. A falu központjában lévő pár ház, melyek nyílt és ingyenes múzeumként látogathatóak könnyen megközelíthetőek. Pont szemközt van egy félig nyitott parkolóház, ami meglepetésünkre szintén ingyenes.

A házakhoz jönnek a turistabuszok, így turisták hada lepi el őket, szinte lehetetlen vagy hosszú vrakozás után, egy másodperce szerencsén múlik olyan képet készíteni, amibe nem gyalogol bele sok idegen ember.

Kicsit mesebeli törpeházakra emlékeztetnek ezek. Ez az első hely, aholigazán zavarni kezd a tömeg és miután megnézzük ezeket, már a faluban nincs kedvünk sétafikálni, elindulunk tovább a parthoz, a santanai kabinos felvonót megnézni.