Madeira - Az északi part mentén/Santana, becsalogatós néni

Mese Szirén-néniről

Ahogy kifelé hajtunk a faluból egy hosszúkás úton, ami a kabinos felvonó felé vezet, látok egy szépen rendbehozott, modern kinézetű ilyen szalmafedeles házat. Kérem M-et, hogy álljon meg az út szölén, de nekem nem kedvező a szög, így kiszállok, de csak az ajtóban félig kilógva, a kocsi tetejére könyökölve akarom a házat fényképezni, erre beáll a képbe egy néni és integet, menjek közelebb. Megyek közelebb, lefotózom a házat és már mennék is vissza az autóhoz, de invitál, hogy ő kinyitja a házat, nézzünk be. M. utálja az ilyesmit, nem is érdekli, meg ő jobban átlátja a helyzeteket és már előre valami csapdát sejt a dologban. De hát a néni annyira invitál, hogy már nem akarom megbántani azzal, hogy ne menjünk be, pedig a ház belülről engem sem érdekel.

A házba lépve, szépen ápolt, múzeumszerűen berendezett belső tér fogad. Mindenütt korabeli díszek, rengeteg baba, porcelán, és sok fekete-fehér kép. Igazából minket ilyen belső terek soha nem nagyon érdekelnek, meg nem tudunk sokat mélázni rajtuk, egy pillantás elég és már mennénk is kifelé. A néni elmeséli saját nyelvén, amit nem értünk, de ki lehet sakkozni, kb. miről beszél, hogy a férje már régen meghalt, ő meg beteges, és milyen rossz neki, el is kezd sírni, mi meg baromira kellemetlenül érezzük magunkat. Az egésznek semmi értelme így a közös kommunikáció hiányában. Utána lenyom minket az egyik ágyra, üljünk le, kivesz ia fényképezőgépet a kezemből, hogy ő csinál fényképet. Visszaveszem és nézőkéről legalább a displayre állítom, hogy valamit lásson, ezen kívül automatára, meg felnyitom a vakut is, de egészen biztos vagyok benne, hogy semmi sem lesz a képből, mert egy központi fókuszponttal fotózok általában és tudom, hogy a kamera ezt autóban közénk, a hátunk mögött valahova fogja tenni, mi pedig homályosak leszünk. Nyomja már le, aztán hadd mehessünk!!! Lassan úgy érezzük magunkat, mint Jancsi és Juliska. 😁 Aztán csak nyomja, nyomja a kioldót, de a gép nem fokuszál, hanem az objektív ki-be erőködik, erőlködik a mortor benne és az istenért sem akar jönni a csippanás, ami a fokuszálás hangja. Látszik a nénin, hogy kezdi unni, ő is szeretne már túl lenni az egészen. Mondjuk 30 centire a szánkban áll, mutogatom neki, hogy kicsit hártébb kéne menni. Aztán egyszer végre nagy kínnal megszületik a fénykép, amin elmosódva, kicsavart szemekkel reklamáljuk éppen, mit kéne csinálni. Tudtam, hogy ez lesz, de mást is tudam már. Abban a pillanatban, amikor jött a fotó ötletével tudtam, hogy Jancsi és Juliska vagyunk Szirén-néninél, mert hogy beleestünk a csapdájába és ha nem leszünk jók, majd hízlalni fog minket és levág, de el nem mehetünk. 😢

Nos, mi már nagyon mennénk. Köszöngetjük a fényképet és hártálni kezdünk kifelé. Néni elkezd zokogni és mutogatja a a mutató- és hüvelykujját összedörzsölgetve a pénz jelet. Francba. Ingyen voltunk bent a múzeumházakban, és akkor becsalogat egy ilyen szirén és hopp, csapdában vagyunk. M. elindulna kifelé, mivel kint van a hátizsák a kocsiban, odasúgom neki, hogy max. 5 Eurót hozzon. A néni meg beparázik, hogy szökni akar és már nyúl a lába elé a botjával. Magyarázzuk, hogy a money a carban van, érdekes módon most már angolul is tud egy kicsit, mert megérti és válaszol is.

M. hozza az 5 Eurót, kezébe nyomja, elfordul és elkezd még jobban sírni, mutat a férje képére és hogy milyen rossz neki, és mondja, hogy „ten euro“, please nélkül.

Hát tudod mit…na azt nem írom le itt. Azért mindennek van határa, a modernkori koldulásnak is. Szépen otthagyjuk, de a kapuig jön utánunk siránkozva, hogy adjunk még pénzt. Ignorálva hagyjuk ott.

Nem arról van szó, hogy ne adnék valakinek szívesen, aki rászorul. Itt a módszerről van szó, hogy becsalizott, na az ilyet meg mi nem szeretjük, ez van.