Alpspitz Ferrata

2007. augusztus 6.

…Egyszerűen nem hagy nyugodni a süvegszerű sziklaorom, a Zugspitze kistestvére, a 2628 m magas Alpspitze. Már messziről látni a Garmisch-Partenkirchenbe vezető útról ezt a szép hegyet, mely engem mágnesként vonz.

A képen a bal oldalon az a csupa szikla, kicsit háromszög alakú hegy az Alpspitze (Garmisch-Partenkirchenből fotózva):

2007-ben saját fejünkre kezdtünk el ferratázni, anélkül, hogy fogalmunk lett volna a felszerelésről, óvintézkedésekről, technikai alapfogalmakról. Minden ismeretem az internetes ferratás oldalakról gyűjtöttem össze, ez alapján rendeltük meg egy sportszaküzlettől a felszerelést és vágtunk neki első mini túránknak a Riffelscharténak, amit igazából nem is lehet ferratának nevezni. A Karwendel Klettersteig hozzá képest már izgalmasabb volt, de többnyire az öt hegycsúcsot összekötő gerinceken, vízszintesen haladtunk, míg az Apspitze meredek sziklafalain igazi sziklamászással számolunk. Mivel tapasztalatunk nulla, ezért még nagyobb a kihívás, mint normálisan lenne. Egyetlen szabadnapunk van, amikor reggel autóba ülünk, hogy meghódítsuk magunknak ezt a hegyet.

Többféleképpen is meg lehet oldalni a feljutást, mi hosszas teketória után a következő verziót választjuk: drótpályás kabinos felvonóval megyünk fel Hammersbachból az 1650 méteren fekvő Kreuzeck csúcsra, majd innen gyalog, majd mászva a csúcsra. Másik lehetőség lehetett volna, hogy a párhuzamosan közlekedő másik felvonóval a közeli Osterfelder Kopf 2150 méteres pontjára mehettünk volna fel. A legtöbb ferratás az utóbbi megoldást választja, mi azért maradtunk az előbbinél, mert nincs kondíciónk és úgy gondoltuk, hogy a két hegycsúcs (Kreuzeck és Osterfelder Kopf) közötti 500 méteres szintkülönbség felfelé kaptatásával kellőképpen bemelegítjük izmainkat és nem pedig a kényelmes felvonózás után, minden előtréning nélkül ugrunk neki az előttünk tornyosuló Alpspitze meredek falának. Hogy döntésünk jó vagy rossz-e azt egyelőre nem tudhatjuk meg a másik lehetőség kipróbálásának hiányában.

Az az egy biztos, hogy edzetlen szervezetünk minden erejét kiszívja már az 500 méteres szintkülönbség felettébb gyorsan megtenni kívánt vándorlása. Én félúton rosszul vagyok, ugyanúgy, mint tavaly a Vaiolett-völgy emelkedőjén felfelé menet, a Dolomitokban, egyik pillanatról a másikra reszketni kezd kezem-lábam és szédelegve, tántorova kapkodok levegő után, míg szívem úgy zakatol, hogy majd kiesik helyéről. M. gúnyolódik rajtam, hogy csak túljátszom az egészet, pedig isten bizony legszívesebben összerogynék és hívnám a hegyi mentőket, hogy vigyenek le innen. Neki semmi baja, vidáman kaptat a meredek úton felfelé, én csak vonszolom magam. Az Osterfelder Hütténél csokit, szendvicset eszünk, jó cukros üdítőt iszunk, majd magunkra öltjük a mászófelszerelést és elindulunk az ösvényen a sziklafal alatt addig a pontig, ahol annak idején a könnyebbik utat választottuk felszerelés nélkül. A már ismert bevezető szakasz után, fémlétrákkal indul a ferrata, én továbbra is rosszul vagyok, rettentően szédülök. Nincs tériszonyom, sem más bajom a magassággal, egyszerűen nem bírja a szervezetem a nulláról ezerre felperdült erős fizikai megpróbáltatást. A combizmaim olyan mértékben citeráznak, hogy minden egyes felfelé kapaszkodásnál hatalmas erőt kell kifejtenem, hogy feljebb vonszoljam magam és minden egyes rövidke pihenő során úgy érzem, hogy nem kapok többet levegőt ott helyben fogok meghalni. Sokszor feladom belül, csak nem merem kimondani, hogy arra vágyom, hogy ne kelljen tovább másznom és hogy jöjjön egy helikopter és leszedjen innen a falról. Egyszer csak fellépnek M-nél is a nálam már régóta szűnni nem akaró tünetek, ő is rosszul érzi magát és most hirtelenjében megérti, milyen is nekem.

Az Osterfelder pihenőhelytől a csúcsig 500 méteres szintkülönbséget kell megmásznunk. A sziklafal szó szerint falnak képzelendő el, de annyira kiépítették rajta a ferratát, hogy néhol már idegesítő, hogy nem tud az ember gyakorolni néhány szabad fogást, hanem állandóan kínálkozik a bevert szegek, a fémfokok arzenálja. És a tömeg! Ezek elveszik az egész mászás szépségét. Az Alpspitz-Ferrata az egyik leggyakoribban látogatott német Klettersteig, a mai napon is egyre több ember kerülgeti egymást. Többször is megelőznek minket családok, anyuka – apuka – tíz-tizenkét éves forma gyerek, minden felszerelés nélkül!, teljesen lazán kaptatnak felfelé, anélkül, hogy a megerőltetés bármi jelét is fel tudnám fedezni az arcukon. Szóval miközben majd megpusztulok és pokolba kívánom az egész akciónkat, másrészről semmi pénzért vissza nem fordulnék, ha bele is halok, fel akarok jutni erre a nyamvadt hegyre és akármi is lesz, meg is fogom tenni.

Ez itt alattunk a Höllental és legmagasabb hegy (bal szélen) pedig a Zugspitze:

Még egy jó darabig kínlódunk mindketten, majd lassan elmúlik mind a rosszullét, mind az erőtlenség és felküzdjük magunkat a csúcsra, ami valami kimondhatatlan fergeteges érzés. Ez az első hegycsúcs, mit meghódítottunk magunknak, magunk erejéből. Igaz, nem olyan magas, de mi kezdők vagyunk még! Az is leírhatatlan érzés, hogy az ember szószerint szenved és utálja az egészet, mégis fel akar menni, hatalmas nagy akaratvágy keletkezik az emberben, ami segít mindent leküzdeni. Szerintem a személyiségfejlesztés, akaraterő fejlesztés egyik legjobb módszere a mászás. Jó, igazi mászók, főleg szabad mászók most megmosolyognának, ezért a teljesítményért, de ők is elkezdték valahol. Ráadásul mi magunktól kezdtük, minden tanfolyam, vagy előgyakorlat nélkül!

Alattunk Garmisch-Partenkirchen és az egész hegy, amit már megmásztunk:

A csúcson állva:

A lemászás is gyötrelmes. A hegy másik oldalán gyalogolunk lefelé, ahol végtelen törmelék-görgeteg tengereken vezet át az úttalan út, nagyon nehéz a terep. De itt akartuk lerövidíteni az utat, hogy egyenesen ahhoz a Bernadeinwandhoz jussunk, ahol egy éve már jártunk és onnan egy hasadékban lévő könnyebb ferratán keresztül gyorsabban leérjünk a felvonóig.

Még fél óránk van hátra az utolsó lanofkáig, amikor ismét egy szörnyű görgeteglejtővel küszködünk. Mire onnan leérünk, már majdnem szaladnunk kell, hogy elérjük a Kreuzeckbahnt zárás előtt, különben onnan kb. 700 méteres szintkülönbséget kellene legyalogolnunk Hammersbachig, de őszintén szólva ettől a gondolattól teljesen kikészülök.

Fergeteges élmény volt ezt a hegyet megmászni és a győzelem érzése hamar felbuzdítja az ember újabb célok keresésére.

Teide - gondolatok

Ismét aktuális téma lehetne, hiszen másfél hónap múlva utazunk, de az idén nem merülnek fel – sajnos – a „Teide-gondolatok”….

A 2008-as tenerifei utazásunk előtt hosszú vívódás volt, hogy megmásszuk-e a majdnem 4000 m magas hegyet. Az idén ez szóba sem jöhet, mert párom térde még nem egészen működőképes a tavaszi keresztszalag operáció után. Bevallom őszintén, ha tudna is hegyet mászni, az idén még kevésbé vállalkoznék erre a mászásra, mert két éve nem voltunk a hegyekben és az idén semmit, de semmit sem mozogtunk, még a harmadik emeletre felmenni is nehezemre esik. :-)

Azért bemásolnám a régi blogomból e gondolatok egy részét:

Hegymászó gondolatok - Teide

"2008-ban a túrázásra erősítettünk Tenerifén, gyönyörű túrákat dolgoztam ki könyv és internet segítségével. A legnagyobb kihívás a Teide.

Nem tudom, hogy sikerülhet-e, félek is tőle, de iszonyatos nagy a vonzalom, hogy meghódítsak egy majdnem négyezres csúcsot. A régi, szétrobbant vulkán kalderája hasonló ahhoz, mint ami Santorininél van. A különbség annyi, hogy a Las Canadas kaldera 2100-2500 méterrel a tengerszint felett fekszik, míg Santorini kalderáját tengervíz telíti ki. A Canadas 16 km átmérőjű kalderája nemzeti park és nagyon érdekes képződményekkel van teli. A kaldera közepén áll a Pico de Teide 3718 m magas vulkánja, mely Spanyolország legmagasabb hegye.

Az elmúlt évek során nyárról nyárra egyre jobban feljebb merészkedtünk a hegyekben, míg 2007-ben „mezei” vándorokból, hegymászókká lettünk. Nincs sok kondíciónk, mert nem sportolunk semmit sem. Az akkori sziklamászós túrák során időnként szabályosan rosszul voltam, nem volt elég a levegő, szédültem, reszkettek az izmaim, mégis fogaimat összeszorítva küzdöttem felfelé. Nem azért mert kellett, hiszen nem kellett, hanem azért, mert egy belső hang azt mondta, muszáj feljutnom, hódítanom és bizonytanom. A testben felszabaduló endorfin ilyenkor drogként hat. Elnyomja a test „kínjait” és doppingként hajt előre. Nincs annál csodásabb, leírhatatlanabb érzés, amikor feljutok egy 2-3000-es hegycsúcsra. Nem tudom megfogalmazni ezt az érzést, csak jelzőket tudok sorolni: győzelemittasság, büszkeség…ha egy magasság sikerül, legközelebb még magasabbra vágyik az ember. De a túrák végére nem csak a kimerültség és egy kicsavart felmosórongy állapota uralkodik el rajtam, hanem a kínzó-gyötrő migrénes fejfájás is, amit a hegyi betegség okoz, a levegő ritkásabb oxigéntartalma.

Teide, 2008

Vért izzadó mászásom az Alpspitzére, 2007 :-)

A fejfájás már 2000 m körüli magasságban előjön nálam. Borzalmas kínlódás feljutni a csúcsokra, de valami mégis hajt, mintha élvezném az önsanyargatást. Akik megjárták már a Teidét, lebeszélnek az egy nap alatt történő túráról. Mások azt javasolják, menjünk fel a csúcsa alatt 200 méterre fekvő állomásig felvonóval, és csak a maradék 200 métert tegyük meg vándorolva. A hegyi betegség, ha fokozódik, előbb-utóbb hányinger-hányást okoz, súlyosabb esetekben tüdő- illetve agyödémát. Mondjuk ezt nehezen tudom elképzelni 4000 méteren, inkább a Himalája 5-6000 feletti hegyeiben fordul elő.

A Canadas kalderát egy autóút szeli keresztbe. Ennek egyik pontjától indulnánk el felfelé, ez a kiindulópont 2350 m-en fekszik. Szóval innen még 1400 méteres szintkülönbséget kellene leküzdenünk felfelé. Tapasztaltak szerint nem sikerülhet, csak akkor, ha átéjszakázunk a 3260 m-en lévő Alta Vista menedékházban. De én csökönyös vagyok. Fel lehet érni az útról a csúcsra 5 óra alatt, nem az idő a gond, hanem, hogy a szervezetnek kell idő az akklimatizálódásra. Mi nem akarunk erre két napot áldozni, főleg nem egy menedékházban aludni, ahol semmi sincs, nomád minden, miközben lent Puertóban szép „lakosztályunk” van.

2008: „Már egy hete minden gondolatomat ez tölti ki, hogy mi lesz a Teidével? Neki merünk-e vágni? Feljutunk-e? Négy éves álom ez. Egy vérbeli túrázó nem bírja kacérkodás nélkül.

A csúcs alatt 2004 telén

Probléma még az engedély. Teleferico felvonó felső állomásától természetvédelmi terület a kráter környéke, oda csak engedéllyel eresztenek be az őrök. Ezt előző nap meg kell igényelni Santa Cruzban, a sziget fővárosában – személyesen! A fórumon egyesek szerint le lehet fizetni az őrt tíz Euróval, ami az egyszerűbben megközelíthető út. De ha nem korrupt az aznapi őr? A felvonó 20 Euróba kerül. Ha azzal mennénk fel, akkor nem mindegy, hogy csak felmegyünk és lemegyünk-e, vagy pedig sikerül még a csúcs meghódítása is. Ezek a gondolatok cikáznak bennem egyfolytában. És a félelem is, hogy vajon mennyire lehet veszélyes az egészségünkre ez a túra? A fórumon azt javasolták, hogy vegyünk be a túra elõtt 2 db Aspirin tablettát. Az Acetilszalicilsav (=Aspirin) „hígítja” a vért, a vörösvértestek több oxigént képesek szállítani a sejtekhez, ezért valamennyit segíthet e mezei gyógyszer beszedése a hegyi betegség ellen.

A döntés

Tegnap éjfélig nézegettem a német teneriffa-fórumot. Előkerült egy nő, aki végre kielégítő választ adott a kérdéseimre. Ő már többször is megmászta a Teidét. Nála 3000 m-nél kezdődnek a hegyi betegség tünetei. Azt írta, hogy neki nagyon jól bevált az Aspirin. Amikor első alkalommal nem vette be, nagyon nehéz volt feljutnia, de akkor is sikerült, Aspirinnel, meg meg sem kottyant :-) Már pénteken bevásároltam egy halom Aspirint. :D Remélem, nem válunk tőle ilyen hamar vérzékennyé! Az Acetilsalicilsav (ASS) antikoaguláns, azaz véralvadásgátló szer. Túlzott szedése esetén egy sérülésnél előfordulhat, hogy nem marad abba a vérzés. Szóval nem kellene megsérülni. Amúgy nem áll szándékomban vagonszámra szedni az Aspirint, csak a Teide-túrához kettőt!!! Szóval mindenképp megyünk. A fórumon megküldték nekem a Teide-mászáshoz szükséges engedély megkérésének szövegét angolul és spanyolul is. Királyság!" (2008)

Végül nem másztuk meg a Teidét, helyette sok más kisebb hegyet Tenerifén.

Egy nap Velencében

2009. április 23. Velence

Még előző év novemberében foglaltuk le a repülőjegyeket, ezt szántuk egymásnak Karácsonyi ajándékképp…

Kelés hajnali 4-kor. Mindegy simán megy, az Air Dolomiti kis propelleres gépével megyünk odafelé. Reggelire kekszet adnak. Alattunk az Alpokat vastagon borítja a hó, és egyre sűrűbb a felhőréteg.

Mestre felett olyan sötétség van reggel 8-kor, amikor landolunk, mint a nagy zivatarok idején. Nagyon érdekes alattunk a mocsaras vidék, ahol a zöld sást ezernyi vékony, kígyóként kanyargó ér szabdalja fel, néha különleges alakokat formázva.

Leszállunk a velencei Marco Polo reptéren, pontosan reggel 8-kor és nagyon hideg van. Az épületben megvesszük a buszjegyet egy automatából és 8:13-kor már indul is velünk a busz Velence felé. A reggeli közlekedési káoszba csöppenünk. Sajnos nagy dugó van. 9 is elmúlik, mire beérünk a Róma térre, ahol a buszok végállomása van. Itt megvesszük az egész napos vaporetto jegyet, de csak a másodikra tudunk felszállni, mert eszméletlen tömeg van. Pont olyan, mint Budapesten a 7-es busz délután 5-kor. Borús az ég és erősen fúj a szél.

Elsőként szállunk fel a következő vaporettora és annak nyitott orrában ülünk le, hogy jól tudjak fényképezni, de nagyon tép minket a hideg szél. Úgy döntünk, hogy inkább kiszállunk és gyalogolunk. Így a Rialtonál szállunk ki és felsétálunk a hídra, majd át a túloldalra, ahol megkeressük a halpiacot. Nagy, nyitott csarnokban van ez, és hihetetlen választékát kínálja a tenger gyümölcseinek, elég kedvező áron. Be tudnánk itt vásárolni.

Vissza sétálunk a híd másik oldalára és elindulunk vakon a San Marco felé. Be kell térnem egy fizetős WC-re, amiről a fórumon sok szó esett. Valóban 1,50 Euro, de csillog-villog. Egy ilyen utazás során egyszerűen le lehet nyelni ezt a kellemetlen pénzkiadást.

A Szent Márk téren már rengeteg turista csoport van. Kétszer jártam már itt, valahogy mégis teljesen idegen. Körbesétáljuk és felmegyünk (8 Euro per fő, lifttel) a Campanilebe. A kilátás szép, de csak a négyzetrácsos drótkerítés tart minket vissza attól, hogy ne repítsen le a vad szél.

Kicsit még csellengünk lent a téren, egy pillanatra beugrik, hogy mi lenne, ha bemennénk a San Marcoba, de a kilométeres sort látva (min. 3 órás várakozási idő) hamar el is felejtjük ezt. Eleve nem terveztünk semmiféle épületet sem belülről megnézni. Szándékosan nem készítettünk tervet sem, úgy gondoltuk, minden zajlik majd a maga menete szerint, ahogy esik, úgy pottyan. Elindulunk a könyv szerinti 3-as túrára, a Márk-negyedbe. Ez kacskaringós kis utcákon vezet, száz meg száz hídon át, templomok rengetege között. Minden egyes üvegárus kirakatát megnézem, van már egy pár dolog, amiket kiszemeltem, nehéz lesz dönteni, mit vegyek meg és mit ne. Sok árut és sok éttermi árat egyáltalán nem tartunk drágának, ahhoz képest, amiket mondtak.

Hamarosan találunk egy rendes élelmiszerüzletet is, ahova betérünk üdítőt venni, mert a Róma téren a nagy izgalomtól elfelejtettünk boltba menni és nincsen semmi innivalónk. A Szent Márk téren még egy-egy pillanatra kisütött a nap is, akkor azt hittem, egyre szebb idő lesz, de időközben ismét erősen beborult és most már szemerkél is az eső. Kinyílnak az ernyők és két ernyős ember el sem fér egymás mellett a keskeny utcákban. Hamarosan már szakad az eső. Nekünk csak egy picike ernyőnk van, ami alatt összebújva mászkálunk, míg a hátizsákok teljesen beáznak és az ernyő alól kilógó karjainkon is egy idő után átereszti a széldzseki a nedvességet. A cipőnk már régen beázott, vizes zokniban és térdig szétázott nadrágban fagyoskodunk. Látszik a lehelet is, és mi nagyon vékonyan vagyunk felöltözve. Aggódom magam miatt, hiszen tegnap még jártányi erőm sem volt az influenzától, ma meg 10 órát kell gyalogolnom és 20 órát talpon lennem, miközben ázom-fázom. Végigjárjuk ezt a csodaszép útvonalat, az eső ellenére is rengeteget fényképezek.

Végül ismét a Rialtohoz lyukadunk ki. Elmegyünk megint a halpiac felé, mert ott rémlett ma reggelről egy olcsóbb étterem, de nem találjuk, így a végén egy másikba ülünk be. Reszketek a hidegtől és legszívesebben levenném vizes holmijaimat. A kiszolgálás nagyon lassú és egy kukkot sem beszélnek angolul. Két pizzát rendelünk, de meg kell mutatni a pincérnek az étlapon, melyik az olaszul. M. kólát kér, én pedig teát. Kihoznak egy 7 dl-es üveg iceteát és elém teszik. Én meg magyarázom, hogy nem ezt, hanem „hot tea”-t szeretnék, de nem értik, végül utánzok kézmozdulataimmal egy gőzölgő csészét, mire megértik. Mikor kihozzák, szeretnék hozzá citromot is, de azt sem értik, pedig az angol lemon és az olasz limone között nem nagy különbség van. Odamegyek a pincérrel a bárpulthoz és rámutatok egy citromra. Akkor megérti, hogy limone-t akarok. A pizza egyáltalán nem jó, semmi íze és mindent lespóroltak róla. Ez a második alkalom, hogy Olaszországban vacak pizzát eszünk. Nem tudnak pizzát csinálni, pedig azt hinnéd, ha innen származik, itt lesz a legjobb a világon.

Hiába, hogy a pizzák 7 Euro körül voltak, 30 Euros számla érkezik, de ezt most nincs kedvem már ennyire részletezni, hogy miért.

Úgy egy órát lehettünk az étteremben és egy egész picit sikerült felmelegedni és száradni, az eső is elállt.

Végigjárjuk az étterem és a Rialto közötti összes üvegárust és veszek jó pár apróbb muránoi üveget, amire egész életemben vágytam. A hídnál felszállunk egy vaporettora a San Marco felé és ismét szakadni kezd az eső. Nincs kedvünk ázni és fázni a jeges szélben, így abban maradunk, hogy vaporettozni fogunk mindenfelé a maradék időben. A San Marco állomástól elsétálunk a Zaccariáig és ott felszállunk egy másikra, ami átvisz a San Giorgo Maggiorera, majd a kinti, szélesebbik csatornán hajózik tovább.

Úgy tűnik, hogy eláll az eső, így kiszállunk a Zattere nevű megállónál és onnan csak menetelünk a végtelenségig. Nem nézünk a térképbe, nem tudjuk, hogy hova megyünk, de mindegy is, mert csak szeretnénk menni és magunkba szívni e város varázsát. Ebben a negyedben sokkal kevesebb a turista, sokkal kellemesebb errefelé. Nagyon fázunk, mindenünk átfázott, lefagyott már. Rám tör a heves szívverés is, be akarok ülni valahova átmelegedni. Találunk egy kedves kis kávézót, ahol én teát, M. latte macchiátót iszik. Nekem kis kannában hozzák a forró vizet, így jó sok teát tudok készíteni magamnak, ez segít is, sikerült felmelegednem. M. kávéja is sok és finom. A mellettünk lévő gyerekes család olyan forró csokit rendelt, ami nem is folyékony, hanem krémes, minta megolvasztott csokoládé. Egyszer csak meglátom a ragyogó napot és gyorsan elindulunk tovább, hogy élvezhessük még a késői napsugarak melegét. Ismét a Rialto környékén lyukadunk ki, és megint végignézem az összes üvegárust és veszek is megint valamit. :D

Ezután már célzottam indulunk el a Róma tér felé, még jó másfél óránk van.

Mire odaérünk, már ezer ágra süt a nap és nagyon sajnálom, hogy a mi napunk esőbe fulladt. Felülünk a 6 órás reptéri buszra és most, dugó nélkül 20 perc alatt oda is érünk a reptérre. Nem kell bechekkolnunk, megtettük előre online. Csak a hátizsákokat kell átvilágíttatni. Mikor leülünk, akkor érezzük először, hogy mennyire fáradtak vagyunk, hogy sajognak a lábaink, nekem a térdeim is. A gépünk kis késéssel indul Frankfurtba. Muris, hogy a mellettünk lévő váróban ülnek a magyarok és 5 perccel a miénk után indul a gépük Budapestre. A pultos lány elkéri az útleveleket. Egy német, egy magyar. Nem érdekli. Én meg azt hittem, átirányít majd a budapesti járathoz, mert azt hiszi, hogy eltévedtem.

A LH nagy Boeing gépéhez képest a ma reggeli propelleres csak egy játékszer volt.

A gépen leragadnak a szemeim és nagyon várom már, hogy otthon lehessek az ágyikómban.

Frankfurban akkor szállunk le, amikor a müncheni gépünkbe már megkezdődött elvileg a beszállás. Kilometer hosszú, folyósokon kell rohannunk az emberek számára szolgáló futószalagon. 20 perccel később érünk oda a beszálláshoz, de szerencsénkre ez a gép is késik és még ott ülnek az emberek a váróban. A rohanás nem tett jót nekem, rám jön a fulladásos köhögés. Nagyon rosszul leszek. Majd a gépen megint félálomban vagyok, míg 23 h-kor leszállunk Münchenben. Éjfélre érünk haza és zuhanyzás után máris zuhanok be az ágyba. 20 órát meneteltünk ma!! Csodálatos nap volt. Egy szerelmes, andalgós nap. Egy nagyon boldog nap, amit még az eső sem tudott elrontani. Örök emlék marad. Nagyon jól éreztük magunkat.

A "zsákmány":

Végezetül pár kép még Velencéről, ahova állandóan visszavágyom:

8 érv Tenerife mellett

Miért pont 8?

Mert ennyi jut eszembe. :-)

1. Mert bármely hónapban kellemes az időjárása.

2004. Február: érkezés, a reptér előtt

2. Mert mindig olcsón oda lehet jutni (Németországból).

Appartamentos Casablanca:

3. Mert egyszerűen varázslatos, ahogy szinte az összes kontinens éghajlata és ezáltal növényzete egy nyúlfarknyi szigeten megtalálható.

Teide februárban:

Jarden Botanico, októberben:

4. Mert ott trónol rajta a Teide, ami egyszerűen hipnózisba ejt.

5. Mert mindig van friss hal, mindeféle és oltári olcsón. :D

6. Mert egyediek a fekete lávahomokos strandok.

De a Szaharából importált homokkal sem rosszak:

7. Mert gyalogtúrás paradicsom.

Masca-szurdok:

Teide Caldera:

Teno-hegység:

A Pico Viejo lábánál:

8. Mert sajátos hangulata van.