Szlovénia/2. nap

2011. június 6, hétfő

Borult égre ébredünk és mivel az időjáráselőrejelzések csütörtökig rossz időt jósoltak, a hegyi túrákat inkább az utolsó napokra akarjuk hagyni, ezért ma úgy döntünk, a lehető legtávolabbra utazunk innen, ahol talán jobb idő lehet, mint itt. 

Kicsivel 8 után az utazási irodába megyünk, hogy kifizessük a szállást és meghosszabbítsuk az ittlétünket egy nappal, gondolva, hogy majd a végén, ha jön a szép idő, még bepótolhassunk a plusz egy nappal valamit, ami elmarad. 

Fél 9 körül indulunk el Bleden keresztül Ljubljana felé az autópályán. Közben már rendesen szakad az eső. Ma egész nap ilyen idő lesz, hogy hol szakad fél órán át iszonyatosan az eső, hol fél órára kisüt a nap és egész nap ez váltakozik. Hamar és könnyen odatalálunk a Predjama várhoz, amit félig egy sziklaüregbe építettek. Nagyon jól néz ki. A belépő iszonyú drága és ugyanígy a közeli cseppkőbarlangokba is. Mivel mindkettőt meg szeretnénk nézni, rögtön egy kombijegyet veszünk, ami összességében csak kb. 2-3 Euro spórolást jelent a külön megvehető jegyekhez képest. Így fejenként 27,90-et fizetünk a jegyért.

Azt el kell mondjam, hogy minden nagyon rendezett és karbantartott ebben az országban, nagyon nagy a tisztaság, és még sehol sem nyaraltam, ahol mindenütt lettek volna tiszta wc-k a turistáknak, de itt a benzinkúttól kezdve, a parkolóházon át, a parkolóban, ahonnan hegyi túrára lehet menni....mindenhol van és mindig nagyon tiszta. Összességében az egész országról egy olyan pozitív benyomásunk alakult ki, hogy semmihez sem tudjuk hasonlítani. Mindenhol vannak boltok, bevásárlókézpontok, az élelmiszer és a benzin olcsóbb, mint nálunk Németországban (utóbiban jelenleg 1,64 Euro/Liter, Szlovéniában 1,29!).

A várba pont velünk egyszerre érkezik egy busznyi olasz csoport, de mi előre megyünk, így még nyugodtan meg tudunk nézni mindent. Nagyon színvonalasan meg van csinálva belül is minden:

Mikor bementünk a várba sütött a nap, mikor kijövünk esik az eső. Innen a 9 km-re fekvő Postojna cseppkőbarlanghoz megyünk, melynek a belsejét a Pivka folyó alakította és teljes hossza 21 km. Itt megint süt a nap. Óránként van vezetés, 20 percet kell várnunk. Egy vicces kisvonattal megyünk 2 km-t a hegy gyomrában, már a kezdettől cseppkövek között. Nagyon tetszik az egész. Fényképezni, videózni nem szabad. Egy nagy terembe érkezünk meg a vonattal és itt táblák jelzik, hogy hol csoportosuljanak a különböző nyelvek szerint az emberek. Elég nagy számú csoportban indulunk el a németül beszélő vezetőnkkel. A barlang lenyűgöző! Eleinte mindenki próbál titokban fényképezgetni, vaku nélkül stb., de egy idő után észrevesszük, hogy kutyát nem érdekli, hogy ki mennyit fotóz, és innentől kezdve mindenki vadul fényképezget. Így lett nekem is egy pár használható képem, de mégsem a legjobb minőségű. Az én vakum szinte csak dísznek van, annyira gyenge, így inkább vaku nélkül, a fényeket begyűjtő funkcióval fotóztam, de mivel nagyon nehéz volt ehhez mozgás nélkül tartani a gépet, a képek többsége elmosódott lett.

A barlangban 1 km-t menetelünk egy órán keresztül 8 fokoban és a végén már kicsit unjuk az egészet, mert már minden cseppkő egyformának tűnik és a vezetőnk annyit bír beszélni, hogy már az agyunkra megy. Innen is mikor kijövünk szakad az eső. Elég durva, hogy a magas belépő mellett még 3,50-et a parkolóért is fizetni kell.
Innen elindulunk az autópályán a tenger felé. Lassan laposodik el az alpesi táj és mikor elérjük Kopert, hirtelen a semmiből teremnek elénk a délszaki növények, píneák, pálmák, leanderek. Rögtön elkezd zakatolni a szívem, nagyon elöntenek az érzelmek a mediterrán táj érzésétől, mert annyira szeretem az ilyen vidéket. Egészen idáig annyira ömlött az eső, hogy az ablaktörlő nem is bírt el vele, és mindenütt szürke az ég. Az egyetlen folt, ahol kék az ég és süt a nap, Piran felett van. Mert így akartam.

Megérkezünk Piranba és a városka feletti első mélygarázsos parkolóban hagyjuk az autót, majd szűk, kanyargós utcácskákon gyalogolunk le a városba. Rögtön megcsap a fenyőgyanta, fűszernövények és leanderek illatkeveréke. Teljesen odáig vagyok a gyönyörtől, amit ez a mediterrán hangulat nekem adni képes.

Leérünk a kikötőbe és érzem a tenger illatát, hatalmas virágzó leander bokrok és még hatalmasabb viaszos virágú fikuszfák fogadnak. Máris imádok itt lenni és szeretnék maradni, ha nem is örökre, de még napokra vagy legalábbis órákra. Végigsétálunk a hosszúkás külső kikötő mentén a városka központi tere felé. Nagyon izgatott vagyok, félve várom a pillanatot, amikor bekanyarodunk majd és megpillantom a teret, amit egész életem minden napján órákig bámulhattam a szobánk falán. Vajon olyan lesz-e a valóságban, mint amilyen a régen fesett képen volt a város?

Olyan? Nem egészen. Sokkal erősebbek a színek és sokkal jobban kiépített az egész, nem beszélve a nagy autóforgalomról, aminek a régi képen még nyoma sem volt. Próbálom, a lefotózott otthoni festmény képét magam előtt tartva ugyanazt a szöget megtalálni, ahonnan anno az a kép készült. De nem lehet, mert ahhoz ki kellene mozdulnom a moló síkjából balra és felfelé, és egy picit lehet is, de ott egy nagy hajó elállja a látóképem és ebből rá is jövök, hogy az eredeti képet egy hajóról lőtték, így nincs esélyem most ugyanazt elkattintani. Sajnos nem sikerül pontosan ugyanazt a képet elkészítenem, amit 1972-ben festett egy diaképről az apám, aki már nem él. Sosem tudom meg, hogy ő maga járt-e itt, vagy csak valakinek a fotója ihlette meg. Mindenesetre anyukám emlékszik rá, hogy apám egy diakép alapján festette ezt az olajfestményt a nagyszüleim nappalijában: 

Rengeteg szögből fotózom a várost és pár percig elmerengek a gondolataimban. Valami ideköt. Valószínűleg csak az, hogy együtt éltem egész életemben ezzel a képpel és most a valóságban láthatom.

Felmegyünk szűk utcák lépcsőin a nagy templomhoz, körbejárjuk a környéket, a sok kis sikátoros utcát, a nap égeti az arcom, amit szinte el sem hiszek a mai nap sötét zivatarai után. 3 órát töltönk el a kedves kis városban és végezetül beülünk egy tengerparti kávézóba, ahol fagylaltkelyhet eszem és jeges kávét iszom. Pont olyan, mint a frappé, repes a szívem az örömtől, hogy ez a pár óra az enyém az imádott Földközi-tengernél. Jól magamba kell szívjam a hangulatát, mert az idén nyárra csak ennyi jut belőle.

Lassan hazaindulunk és hazafelé is végig iszonyatosan ömlik az égből az eső és villámlik, dörög. Az estéinket mindig nagyon kellemesen, otthonosan töltjük el a jéghideg lakásunkban, pokróc alá bebújva, borozgatva, tévézgetve.