Lanzarote - 3. rész

2011. november 11. 

A szállásunk a nyüzsgő városmagban van, csak egy házsor választja el a parti sétánytól és ezek az épületek is többnyire bárok, üzletek, éttermek és éppen velünk szemben egy disco. Ez utóbbiban hajnali 3-4-ig szokott menni a dajdajozás, iszonyatos hangerővel. De mi mélyen alszunk a hátsó hálószobában, csak néha halljuk pár percre a dübörgést és visszaalszunk ismét. A nyaralás első hetében minden nap 8-kor kelünk fel. Ma borult ég fogad, de fülledt meleg van. Elindulunk a sziget északi fele felé, hogy megnézzük, ami tegnap kimaradt. 

Szinte minden település bír ilyen "utcai konditeremmel". Ez itt Punta Mujeresben van és minden gépét ki is próbáltam. Nagyon jó ötletnek tartom. 

Elsőként Arrieta faluban és Punta Mujeresben nézünk körül, majd a Cueva de los Verdes barlanghoz megyünk, mert ebben remélem megtalálni a Martianez féle medencét, ami a rögeszmém. (8 Euro belépő/fő)

Ez egy összességében 7 km hosszú földalatti barlangrendszer, melyet a friss lávafolyás alakított. A folyó láva felszíne nagyon hamar megdermed, míg a felszín alatt a forró réteg továbbfolyik és légbuborékokat tol maga előtt. Hogy ebből pontosan hogyan lett egy kanyargós alagút, azt még nem látom tisztán át, de érdekes benne mászkálni. Néhol úgy dermedt meg a láva, mintha csokicseppek lógnának a plafonból. Itt várni kell az idegenvezetésre, mert csak vezetővel lehet bemenni. A férfi előbb spanyolul, majd angolul mond el mindent. A spanyolok képtelenek angolul beszélni! Tudni tudnak, csak éppen ugyanazzal a spanyol kiejtéssel mondják, mintha a saját nyelvüket beszélnék, így az angolnak is teljesen spanyol hangzása van a szájukból. Alig értünk meg valamit. Itt rengeteg ember van, legalább százan vagyunk a csoportban és néhányan hangoskodnak, lökdösődnek és amit végképp nem értek, néhányan kisbabával is jönnek, miközben néhol keskeny vájatokon kell átbújni, a gyerek meg időnként üvölteni kezd és ezt a vísszhangzó barlang persze felerősíti. 

Azért érdekes az egész és az egyik részében van egy kis tavacska is, aminek mozdulatlan vizében úgy tükröződik a fény, mintha lefelé is egy nagy kerek, sárgás fényű alagút lenne. 

8 Eurót viszont ez sem ért meg!

Innen Orzolába megyünk, megnézni a hajók menetrendjét és árát La Graciosára. Maga a falu nem túl érdekes. Meglátunk egy tapas bar feliratot. A tapasról csak annyit tudok, hogy kis adag, különböző előételeket takar e szócska és jó lenne kipróbálni párat, így beülünk, de borzasztóan csalódunk, mert minden tapas egy előételként van megadva és mind 10 Euro körül van, én pedig azt hittem ezért kapunk egy olyan vegyes tányért, mint a görögöknél a meza (? vagy hogy is hívják). De ha már itt ülünk, rendelünk. M. grillezett garnélákat, én pedig bébitintahalakat, amik tényleg annyira kicsik, hogy ilyet még sosem láttam, 1-2 cm-esek csak és nagyon finomak. Ehhez elfogyasztunk még két helyi előállítású, mosogatószerízű üdítőt és én rendesen át is fagyok, mert hevesen tombol a parti szél. 

Felmegyünk a Mirador del Rio irányába a hegyekbe, itt elhaladva ismét jó pár fotót készítek a Graciosa előtti partokról. Majd megállunk Maquez és Haria falvakban. Utóbbi egy pálmaliget közepén fekszik, amiről azt mesélik, hogy több ezer pálmából áll. Sajnos egyre szürkébb az ég, amit nagyon sajnálok, mert a környék valóban csodaszép és hiányoznak az élénk színek belőle. Benézünk a temetőbe is (szintén új építésű, tiszta, rendes wc!). A faluban egy rossz leágazásnál térünk le, és míg azt hisszük, hogy Teguise felé haladunk, egyszer csak meglátjuk a tengert és ismét Arrietában landolunk, onnan pedig már hazamegyünk. 

Puerto del Carmenben egy nagy sétára indulunk, most a másik irányban, mint az első napon és ugyanaz fogad: számtalan étterem, bár, disco, kacatárus. Végül totálisan fáradtan érünk haza és ma is csak 10-ig bírunk ébren maradni. 

2011. november 12. 

Ma is borult égre ébredünk. Reggeli után úszom úgy negyed órát és lassan készülődünk, így csak 11 körül indulunk útra. Ma a sziget másik felét vesszük célba, elsőként Uga és Yaiza falvakat, amik szintén hangulatosak, mint a szigeten minden falu.

Elhajtunk a Timanfaya N.P. bejáratánál is, de oda majd napsütésben akarunk ellátogatni, így most, egy kis fényképezkedés után a „Tűzördöggel”, továbbhajtunk el Golfo felé. 

Előbb az itteni falut nézzük meg, ami igazán hangulatos, tele haléttermekkel és kint ücsörgő idős bácsikkal, akárcsak Görögoszágban. A falu végében kimegyünk a lávasziklákra a hullámtörést nézni és fotózni. 

Itt rengeteg turista van. A beomlott vulkánkráterhez buszokkal hordják őket. Sajnos itt is nagyon szürke az ég, a fotók csak egy különleges beállítással lesznek élénk színűek. Ezt most először használom és nagyon tetszik, bár való igaz, nem a valóságot adja vissza és szinte még napfényt is varázsol a képeimbe. Előbb bejárjuk a vulkáni sziklákat, azaz az egykori kráter tenger felé kinyúló peremét, addig is fogyatkoznak a turisták a másik ösvényről, mely a Lago Verde (zöld tó vagy lagúna) kilátójához vezet. 

Itt egy vulkán állt, mely robbanásszerűen omlott be, a tenger felé eső oldalai a vízbe zuhantak és az idők során az erős hullámzás lemarta őket, hogy a vulkáni kráternek csak a szárazföld felőli fél karéja maradt meg. Belsejébe tengervizet hordott az ár, ami elalgásodott, ennek köszönheti különleges méregzöld színét. (Másnap napfénynél nem is zöld, így ennek most jól jött a felhős idő!) A tó lenyűgöző látvány fentről, a fekete és vöröses lávakövek között tündöklik, mint a smaragd. Egy lakója is van, egyetlen egy fehér kócsag, aki a tóból halászik táplálékot, nekem jó fotóalanyt szolgáltatva. 

egy kis torna senkinek sem árt :-)

Felmegyünk a kilátóba, majd utána a krátert kívülről megkerülő úton, annak másik feléhez autózunk és onnan egyenesen a tóhoz gyalogolunk és a tengerpart fekete kavicsában olivint kereseünk. Az olivin egy smaragdszínű féldrágakő, amely a Földön csak ritkán fordul elő. Többek között itt és Dél-Amerikában (Brazíliában és Argentínában). A lanzarotei olivin nem értékes, mert nem szilárd, nem megmunkálható, szétmorzsolódik, ezért szabad belőle gyűjteni is. Mi találunk a strandon kb.10-15 darab 3-5 mm-es kis darabkát és találunk kb. 1-2 cm-es fekete lávakavicsban lévő nagyobb foltokat is. Az üzletekben gyünyörű olivinékszereket lehet kapni, bőrszíjon vagy damilon 9-12 Euro között, és ezüstből persze sokkal drágábban. Nagyon szépek az olivin-fekete lávakő kombinációk, ilyenre nagyon vágyakozom, de nem merem megvenni, mert a lávakövet nem szabad kivinni a szigetről (oké, mi is viszünk, amit a strandon olivinnel együtt gyűjtöttünk be), meg mert e láncok némelyikének lávakőrésze csak utánzatnak (azaz műanyagnak) tűnik. Az egész utazás alatt szemezek velük, de M. persze morog, mint mindig, sosem tudja megérteni, mi a fenének kell egy nőnek huszonixedik ékszer is, így sokszor, amikor ezeket nézegetem valahol, ő galád módón hipp-hopp eltűnik onnan (persze a pénztárcával együtt). Így végül sehol sem veszek, de sajnálom. Nagyon szépek és természetes hatásúak az ezüsttel kombinált lávakőékszerek.

két különböző megvilágításan, amiket mi gyűjtöttünk

Rengeteget fotózok itt és közben néha csepereg egy kicsit az eső is. Sajnálom, hogy hiányoznak a nappali fények, de amikor másnap majd neplementekor jövünk imét ide, akkor szebbnek ítélem meg utólag a színeket a mai borús ég alatt. 

Innen a közeli Los Hervideros szikláihoz megyünk, ahol ismét a hullámtörést nézzük egy darabig. 

Ezután pedig a Las Salinas de Janubio következik, azaz Janubio elhagyatott sólepárlótelepei. Ahogy meglátjuk ezeket az útról, azonnal félreállunk fotózni, míg ki nem találom, hogy miért is ne mennénk le oda, és néznénk meg az egészet közelebbről. Úgy tűnik, nincs ott őr féle, lemászunk a domboldalon, át a vízhordó csatornán, le a sókupacokhoz. Nagyon érdekes az egész. Ha lenne egy nejlonzacsink, elhoznék vagy egy kiló sót, hogy halat süssünk sóágyon. De csak az autóban lenne uzsonnás zacsi, oda pedig már nem mászunk fel újra, majd újra le és vissza. 

Ez a sólepárló telep 1920 és 1945 között élte a fénykorát, ekkor a „fehér aranyat” nagy mennyiségben termelték itt ki, de a hűtőszekrények megjelenésével elmaradozott a sóval való konzerválás korszaka és már nem ment olyan jól az üzlet. Ezekben a sikeres években évi 100.000 tonna sót termelt ki a janubioi lepárlótelep. A majdnem 2 négyzetkilométer nagyságú telep ma műemlékvédelem alatt áll. Szétesőfélben lévő szélmalmai és épületei érdekes hangulatot árasztanak. Az útikönyvünk szerint itt a mai napig is 2.000 tonna sót termelnek ki, bár ezt nagyon nehéz elképzelni, mert a széthullott, romos épületeken kívül, semmi modernkori infrastruktúrának nyomára nem akadunk. Tény, hogy a boltokban látunk janubioi sót, egy kilót 7 Euróért. 

Nekem nagyon különleges élmény itt ezt az egészet közelről tanulmányozni. 

Végül még elmegyünk Playa Blancara, ahol már nagyon éhesek vagyunk és egy, az utunkba eső Burger Kingben falatozunk be két életmentő hamburgert. Innen már nem lennének messze a Papagayo-öblök, de kezd esteledni és ezért inkább hazaindulunk. 

Mivel még nincs túl késő, mikor hazaérünk, és rám jön a futhatnék, rábeszélem M-et, menjünk el együtt a parti sétányon futni. El is megyünk és nagyon élvezzük. Igazi élmény pálmafák, csodás naplemente fényei és zöld, szabadonélő papagájok csivitelése közepette futni, ráadásul a sós, tengeri levegő valahogy jót tehet, mert semmiféle légzési problémánk nincs, mint itthon szokott lenni. Nagyon jól bírjuk és elégedetten és büszkén (meg jól kiizzadva) érünk haza és vetjük bele magunkat a jeges úszómedencébe, ahol még egy nagy adagot úszunk is. 

Úgy érezzük, ez egy tökéletes és gyönyörű nap volt. Ma az apró, mélyfagyasztott szardellák (mint a görög gavros) felét sütjük ki vacsorára, és nagy adag salátával jól is lakunk velük. Végezetül az erkélyen ücsörgünk, ahol esténként már elkel a tréningruha, néha még széldzseki és zokni is.