Lanzarote - 6. rész

2011. november 16.

Hol kék az ég, hol felhős és hideg szél fúj. Szerettük volna az utolsó két napot strandon tölteni, de ez ki van zárva, a szigetet pedig már bejártuk, csak egy része maradt ki, a közepén, ahol az első kirándulásnál rossz úton lekeveredtünk a hegyekből, ott a Los Valles szakasz kimaradt. Ma ide indulunk és útközben érintünk még falvakat, ahol még szintén nem jártunk. Így elsőként San Bartoloméban állunk meg, és ennek központjában betérünk a Néprajzi Múzeumba. A jegyszedő bódéban nem ül senki, és nincs is kiírva az ár, de ilyen kis múzeumra nem igen szoktak elkérni 3-4 Eurónál többet, így bemegyünk. Igazából nem tartjuk nagyon érdekesnek a kiállítást, minden féle kacat, használati tárgy van kiállítva és éppen csak fordulunk, mennénk is már ki, amikor belebotlunk a jegyszedőbe és lefejnek fejenként 6 Euroval. Ezt roppantul zokon is vesszük, mert már csak kevés kp-nk maradt és nem akarunk az utolsó napon bankautomatából leemelni.

Los Valles és Haria között fenségesen gyönyörű a táj, itt a legzöldebb a sziget és tele van pálmákkal, meg lépcsőzetesen megmunkált oldalú hasadékokkal. Sok helyen megállunk fotózni és erősen elgondolkozunk, hogy ha holnap sem lesz strandidő, akkor idejövünk túrázni (a nehéz túrabakancsok is velünk utaztak, eddig csak dísznek).

Végezetül a Jameos de Aqua lávabarlangoz megyünk, amit nem akartunk megnézni, mert a könyvünk azt írta róla, hogy hasonló, mint a másik, ahol már voltunk, csak itt még koncerttermek is vannak, amik aztán végképp nem érdekelnek. De mivel az egész szigeten nem sikerült megtalálni azt a nevezetes Manrique-medencét és egy képeslap hátáról beazonosítottam, hogy az pont itt van, muszáj volt ide is eljutnom. A belépő persze itt is 8 Euro, ami egy medencéért igen sok (mert hogy más innen nem érdekelt). Viszont érdekes a barlangban a tó az apró albínó rákocskákkal és van egy kiállítás is a vulkáni működésről, ami szintén érdekes, de ebből a szigeten már másik kettőt is láttunk, ezért nem ad újat.

Szerencsétlenségünkre velünk egy időben érkezik egy tursitabusz, teli oroszokkal, akik megszállják a „medencém” környékét és nem mozdulna onnan, így rengeteget kell várnom, hogy fotózni tudjak, addigra meg hol előjön, hol elbújik a nap. Nagyon szeretnék belemenni ebbe a csodás kék vízbe és úszkálni. 

Hazafelé elnézünk Costa Teguisébe, a sziget legnagyobb és legrondább üdülőhelyére. Ennek szélénél egy sólepárlót keresünk, de nem találjuk meg, a hazaúton viszont megtaláljuk azt az ipari telepet, ahol olcsóbban lehet bevásárolni. Meg is vesszük a szükségeseket és hazamegyünk.

Ma vacsorázni megyünk, mert pár napja kiszúrtunk már egy mexikói éttermet, és Mexikóban istenieket kajáltunk, így már nagyon vágyunk rá. Hideg van és nincs kedvem a fényképezőgépet is cipelni, így elzárom a széfbe. Persze nagyon megbánom, mert ma van a leges legszebb naplemente, amióta csak itt vagyunk, apró vattaszerű felhőfoszlányokkal van teli az ég és előbb arany, majd piros, majd lilás színűek a csodálatos parti sétány pálmáival az előtérben. Minden ember itt fényképezget, én meg hoppon maradtam.

A mexikói étterem egy álom. Egy kellemes teraszra ülünk ki, a part fölött, ahonnan még továbbra is láthatjuk a neplemetét. Csupa iszonyú helyes spanyol fiú szolgál fel és valami hihetetlen, mennyire udvariasak, kedvesek, nagyon szívélyes a hangulat. M. egy nagy serpenyő fajitas-t eszik (hús, mindenféle zöldség fűszerezve, ráolvasztott sajttal és az egész grillezve van, hozzá pedig hatalmas torillák), én pedig quesadillast, ami végeredményében ugyanaz, csak nekem ugyanezek a dolgok már készre bele vannak töltve tortillákba. Ismét nagyon bánom, hogy nem tudom lefényképezni ezeket. Minden isteni finom, és hatalmas adagok, de mindent nyom nélkül elpusztítunk. Utána joghurtos, gyümölcsös fagyit eszünk és kapunk búcsúzóul valami mexikói likőrt. Csodálatos vacsora és este volt.

2011. november 17.

Borús, hűvös idő van, sokáig itthon ücsörgünk és mivel nincs sok ötletünk, mit is lehetne ma csinálni, úgy döntünk, egyszerűen csak egy lustálkodós nap lesz. 11 körül elmegyünk Arrecifébe bevásárolni az utolsó két vacsorához. Ismét halat és garnélákat veszünk. Aztán otthon olvasunk, az erkélyen kockázunk és 2 körül elmegyünk egy hatalmas nagyot sétálni, egészen a kikötőig, ami messze van és ott kisüt a nap is.

4-re érünk haza és rögtön el is megyünk jó fél órát futni, majd utána úszunk és nekiállunk vacsorát csinálni. Ma egy óriási Sama van kettőnknek, amit a helybéli tengeri sóra fektetve sütök meg (készen csomagolva vettünk egy olcsóbbat, mint a janubioi). A hal isteni finom és mint mindig, kevés rizs és saláta van hozzá. Tulajdonképpen egy ekkora hal egymagában, köret nélkül is elég. Utána még sokáig ülünk az erkélyen, kockázunk és sörözünk.