Tanzánia - Szafari/Serengeti Nemzeti Park - 4. rész

Január 19. 

Már eléggé kialvatlan vagyok. A ma reggel is úgy zajlik, mint a tegnapi, kávé, tea a sátor elé, majd reggeli és utána egy délelőtti lesre megyünk, csak a közelben, a holmijaink itt hagyhatjuk, mert még visszatérünk ide ebédre és utána autózunk majd visszafelé, a Ngorongoro Kráterhez. Előbb egy csomó zsiráfot látunk a kiszáradt folyómeder mellett, a tó közelében.

Hamarosan utána felfedezünk egy mezőben magányosan álló fa alatt, három, halál lusta, telezabált, pukkadásig feszülő hasú gepárdot. Ezek nyugtalanok, nem tudnak magukkal mit kezdnei, felkelnek, helyezkednek, lefekszenek, egymásra ülnek…vicces és őket is nagyon közelről láthatjuk.

Utánuk egy mezőre érkezünk, ahol minden szürke a megszámlálhatatlan gnútól. Benne vagyunk a gnú-vándorlás (a Serengetiből a Massai Mara N.P-ba) kellős közepén. A gnúk mindig zebrákkal keverednek. Dzsipünkkkel belehajtunk a gnútömeg közepébe, megállunk, én azonnal kimászok a kocsi tetejére és csak nézek körbe és körbe. Nincs vége! Végeláthatatlan gnúrengeteg, egészen a horizontig. Hihetetlen. Nem akarok innen elmenni, mert az Éden kertben vagyok és tudom, hogy soha többet az életben nem élek át ilyesmit. Nem akarom, hogy véget érjen a pillanat. Videóra is felveszem, de sajnos itthon látom, hogy túl gyorsan forgattam a bezúmolt kamerát és így minden elmosódott. Nagy kár. Próbálom lefotózni a mennyiséget, de lehetetlen, ezt egy kép nem képes visszaadni. Millió állat, ameddig csak a szem ellát, köztük rengeteg gólya is. Sírni tudnék a gyönyörtől.

Aztán lassan visszaindulunk és útközben meglátunk egy dzsiptömörülést, ott kell valami érdekes legyen a nagy fánál. El sem hisszük, amikor odaérünk! Még fel sem eszméltünk a gnúrengetegből, és eszünkbe sem jut, még valami jobbat kívánni, még valami újabbat, már megvolt a teljes extázis, erre három fánál csoportosulva egy több generációs oroszláncsaládra akadunk. Néhány oroszlán a fán, különös pózokban alszik, egy kisebb fa alatt meg nagyok, egy évesek és egész picik nagyobb csoportja lustálkodik, a mező füvében pedig egy évesek szaladgálnak, játszadoznak. Basszus, komolyan mondom, nem hiszem el, hogy ez a valóság. Itt sajnos nagyon sok dzsip vetekedik a jó nézőhelyért és így nem marad sok időnk nézelődni, de rengeteget fotózok. Teljesen elkábít az élmény.

Utána a folyómederben autózunk visszafelé, míg elérjük a tavat, a víznél mindenütt hemzsegnek az állatok, zebrák, gnúk és Thomson-gazellák mennek a vízhez inni, de sajnos elrohannak a dzsip hallatán/láttán – nem tudok ivós fényképet készíteni. Végezetül kapunk még ajándékba egy hatalmas csorda kafferbivalyt. Még eddig csak egyet sikerült látnunk tegnap nagyon messze. Most vagy százan vesznek minket körbe. Hihetetlen. A sors annyira kegyes hozzánk. Mindent megkaptunk a szafarink során, nem távolból, közelről, nem egyet, hanem százával – csak egy valaki hiányzik még, az orrszarvú, de ő kihalófélben van, nagyon kevés az esély rá, hogy láthatunk egyet – de szinte biztosan érzem, hogy a Ngorongoro Kráterben fogjuk őket is látni. A legnagyobb elégedettség, amit csak ember el tud képzelni, uralkodik rajtunk. A fellegekben járunk és ezt már tényleg semmi sem tudja überelni, elértük a csúcsok csúcsát.

De ez a nap a csodák napja…Megérkezve a kempingünkbe, megpillantunk egy csodásan díszített asztalt a szabadban, egy ernyőakác alatt. Kábultan, áhítozva bámulunk ki az autóból. Nem, ez nem lehet valóság. Mi történhet még, amitől még tökéletesebb lehet minden? Az asztal nekünk van ott – nem is kétséges. Odaülünk, már régen nem hisszük el, hogy nem álmodunk. A pincér egymás után hozza az ezüstálcákon a rengeteg kaját és csak pakolja, pakolja a mellettünk álló asztalra őket. Királyoknak való menü, és rengeteg és mennyei. Nem térünk magunkhoz. Szeretnénk nagyon átélni ezt a pillanatot, hogy egész életünkben emlékezhessünk rá, de minden olyan gyorsan zajlik. Kihozzák a rengeteg kaját, mi eszünk, degeszre esszük magunkat és még jön a desszert…a vadon kellős közepén uraknak terített asztal. Basszus, nagyon drága volt ez az utazás, de az összes pénzét megérte, minden Eurót! Ilyen boldogságot nem hiszem, hogy még egyszer átélhetek az életemben. Ülünk a Serengeti Nemzeti Parkban, a semmi közepén és királyi ebédet tálalnak elénk, kiszolgálnak…gyönyörű, ezt már semmivel sem lehet feljebb fokozni. Már így régen felülmúlta minden a vágyaimat. Aztán pakolunk, búcsúzunk, mindenki jön, a kulisszák mögötti személyek is, szakácsok is. Közös fotózás, borravaló osztás. Szívünkből adjuk a pénzt, nem is keveset! Nagyon sajnálom, hogy soha az életben nem látom többet ezeket az embereket.

Fél 3-kor indulunk el. El a Paradicsomból. Örökre. Teli gyomorral, kábultan vackolódjuk be magunkat a helyünkre, majd órákig zötykölődünk a forróságban a poros úton. Már alig látunk állatokat. Akik az első napon e kezdeti síkságon voltak, mind eltűntek már, odébb vándoroltak. Minden nap kilométerekkel odébb vannak. Micsoda szerencsénk volt, hogy pont a vándorlás közepében voltunk. Az út a Ngorongoro Kráterhez végtelen hosszúnak tűnik, a fele társaság lógó fejjel szunyókál, csak én és H. állunk rendületlenül a kocsiban és kukucskálunk kifelé. M. csak ülve nézelődik, a másik pár szunyókál. Én mindent látni akarok, még ha csak egy állatot is, de nem akarom elszalasztani ezt a csodát.

Este 6 óra körül érkezünk meg a Rhino Lodge-ba, mely egy maszáj szállás, gumiabroncscipős, piros kendős maszájok cipelik a csomagjainkat. A lodge magasan a kráterperemen fekszik, jóval 2.000 m felett, így az éjszaka itt már hűvös is lehet. A teraszunk előtt az őserdő és valami különös, láma szerű állatok legelésznek a kertben (későbbi nyomozás szerint gyűrűsfarkú viziantilopok). Mondják, hogy este már ne menjünk ki az udvarba, mert elefánt is jöhet.

sajnos csak ez a homályos képem van róluk

A szoba nagyon szép és van forró víz. Annyira jól esik forró vízzel zuhanyozni és végre, több nap pora és hősége után hajat is mosni. 7 óra körül elkezd erősen zuhogni az eső és majd egész éjjel nem is fog elállni. Hűvös van. Az étterem gyönyörű, hatalmas kandalló van benne és svédasztalos a vacsora. Kipróbálhatjuk a maszájok tipikus gyökérkajáját, az ugalit is (semmi íze). Ma egy asztalnál vacsorázunk a guide-unkkal, aki jóval később csatlakozik hozzánk, mivel a dzsipünk lerobbant, pont, mire ideértünk és el kellett vinnie valahova messze, szervizbe. Már alig bírunk enni, úgy tele vagyunk még mindig az ebéddel. Fél 10-ig sörözünk és beszélgetünk, majd aludni megyünk.