Szardínia - Délnyugat, Costa Verde

2013. július 1. 

Éppen csak hogy tegnap megjöttünk délre, az első itteni napunkra egy nagy kirándulást terveztünk, hiszen délen is rengeteg látnivaló van. 

Aludni nem tudtunk, mert rengeteg béka van itt és ordítanak egész éjjel az ablakunk alatt kórusban. Iszonyú kábán ébredünk 8-órakor. A térképen egyszerűnek és nem is túl hosszúnak megítélt út a Costa Verdéig, gyötrelmesen hosszú, kanyargós, hegyes. Fél 1 lesz, mire a dűnékhez érkezünk. 

A Costa Verde egy védett partszakasz, hatalmas nagy homokdűnékkel és csak két oldalról megközelíthető. Eredetileg innen még Oristanoba, majd fel Bosába akartunk menni, de egyértelmű, hogy ezekre nem jut idő, túl messze vannak. 

Pula: szinte minden faluban van ilyen dekoráció, ami valami ünnepről maradhatott meg (gondolom): 

Hatalmas magnolia grandiflora viaszos virága:

Arbus falu templomja

Costa Verde

Felnéztünk a napba és szivárványos karika volt körülötte: 

A dűnéknél nem töltünk sok időt és mára ennyi elég is volt, visszajött az az érzés, hogy a fenének sincs kedve 4 órákat autózgatni a hőségben hánytató szerpentineken azért, hogy egy helyet fél óráig nézegessen, úgyis minden hely már tök hasonlónak tűnik a másikhoz, úgyhogy itt helyben el is döntjük, hogy ennyi volt, nem megyünk már sehova sem kirándulni, nem hecceljük magunkat azért, hogy lássuk az egész szigetet, holnaptól kezdve nyaralni fogunk itt és amit nem láttunk, az nem is fogjuk már. :-) 

Ezen a részen rengeteg ércbánya volt régen és mindehol ezeknek romos épületeibe, gyártelepeibe lehet botlani. 

A visszaúton megnézzük Iglesias várost, de csak ugyanolyannak találjuk, mint az összes többit, ahol már jártunk. Inkább strandolni lenne kedvünk a hőségben, így elindulunk a délinyugati partok felé.

Iglesias

Következőként egy kihalt, elnéptelenedett faluban, Trataliasban állunk meg, ahol egy középkori bazilíka áll. Az összes ház üres, kihalt, rég volt éttermek, boltok helyén csak üres épületek állnak, mint egy szellemfalu. Csodálkozom, hogy a téren a kútból jön egyáltalán víz. 

Porto Pino az első tengerparti falucsaka, ahol lenézünk a strandhoz és egy hófehér homokos nagyon hosszú ívben elnyúló, iszonyú szeles strandot találunk. Itt akarunk maradni, de az öböl másik végében, ahol hatalmas nagy fehér dűnéket látunk. Próbáljuk megtalálni az utat oda, és irdatlan földutakon megyünk disznókkal, baromfival és traktoros bácsikkal teli kertek aljában, míg végül egy szögesdrótos kerítés zárja el az utunkat, katonai terület, nincs tovább. Nem találunk odautat a dűnékhez, így továbbmegyünk észak felé. 

Porto Pino

Már nincs kedvünk semmihez, a nemalvástól nyúzottak vagyunk, ragadnak le a szemeink, inkább hazamegyünk, innen már csak 30 km-re lakunk. 

Futni megyek, jól esik, de halálra rémülök, mert egy kis bulldog szerű kutya megtámad, nekem rohan és rám akarja vetni magát. Halálfélelmemben hatalmasat sikítok és megállok, belenézek a kutya szemébe és taszítólagosan felé tartva a tenyerem, határozottan mondogatom neki "no". Közben majd összesz...rom magam a félelemtől. A kutya vicsorít, morog rám úgy egy méterre a lábaim előtt, én pedig lassan elkezdek hátrálni, majd úgy 20 méter után ismét futni, de akkor már nem esik jól, mert szinte rosszul vagyok, úgy ver a szívem. Folyton arra gondolok, mi lett volna, ha belémharap, a csupasz lábamba...Totálisan sokklova térek haza. Pedig annyira jó futóterep van itt, hosszú nyugis, forgalomnélküli utcák, eukaliptuszfák árnyékában. Csak rengeteg a nyitott telek, mind kutyával szinte.

Vacsorára sült krumplit, sült karajt és salátát eszünk. Nagyon finom itt ez a papírvékony karaj. Aztán azt erkélyen ücsörgünk, Itt sokkal melegebbek az esték, mint északon voltak, nem kell tréningruhában fagyoskodni. Ismerkedünk az erkélyünk lakóival.