Tanzánia - Hazautazás

Január 28. 

Én persze nem alszom semmit, M. egy fél órát. Összepakolunk, háromnegyed 2-kor már kint ácsorognak a hordárok, akiket megrendeltünk még este. Elcuccolunk a recepcióhoz, Aisha férje kicsit késik, de felhívja a hotelt és azok szólnak nekünk. Tök korrekt minden. Még este rendeztük az összes számlánkat és dobtunk be jó pár Dollárt a „tipbox”-ba. Babu (Aisha férje) nagyon jól beszél magyarul, eleinte sokat beszélgetünk, de lassan elfog az álmosság. Ahogy közeledünk a reptér felé, úgy érzem, hasmenésem lesz. Az is lesz, rohannom kell. Aztán becheckolunk, ami nagyon érdekes, mert kézzel írják az összes átszállásunkról a cetlit, amit aztán a bőröndre kötöznek. Itt nincs gond a bőröndök súlyával, összesen 92 kilónk lehet, de csak 60 van! :D Aztán ahogy átvilágítják a bőröndöket, egyet fel kell nyitni, elfátyolozott nő ellenőrzi a tartalmát és erős célzásokat tesz rá, hogy tetszik neki a műanyag kemping tányérkészletünk valamit M. bőröve. Szinte már erőszakosan célozgat arra, hogy ezeket szeretné megkapni ajándékba (de így nyíltan nem mondja ki, csak egyértelmű, hogy ezt akarja). Kap egy USD-t és utána megnyugszik. A fél literes vizespalackunkat is félreteszi magának. Aztán a kézipoggyász és a magunk átvilágításánál kezdődik az újabb cirkusz. A hivatalnok már kezdetben odasúg nekünk valamit, amit én nem értek, M. érti („give me tip, no problem”), de nem reagál rá. Hiba volt. A fickó kinyittatja az egyik hátizsákot, amiben úgy nagyjából minden van, ami fontos nekünk. Előbb kibontja a szuvenírokat, de visszaadja, majd rátalál a két elemlámpára és be akarja beszélni, hogy ezeket nem szabad a kézipoggyászban vinni és egyértelmű, hogy el akarja venni őket, mert tetszenek neki. Aztán rátalál a  kagylókra és bejelenti, hogy innen nem szabad kagylókat kivinni. Én már kezdek pánikolni, hogy mindent elvesz és még most sem kapcsolok, de M. odacsúsztat neki 2 USD-t és az meg mosolyogva pakolássza vissza az összes cuccot a hátizsákban. No comment!

Itt légkondicionált a váró, de mivel éjszaka van, semmi sincs nyitva. Három alkalommal látogatom meg a mellékhelyiséget és végül úgy érzem, hogy rendben vagyok, elmúlik…

Pontosan szállunk fel az Ethiopian Airlines propelleres Dash 8-as gépével. Nagyon fáradtak vagyunk és hálásak vagyunk érte, hogy azonnal le is kapcsolják a lámpákat. Mindenki aludni akar. Sok német van a gépen. 

Már éppen majdnem elalszom, amikor iszonyatosan elkezd csikarni, fájni a hasam és ismét meg kell látogatnom a mellékest, ezennel a 3 órás repülés alatt 5-ször, valamint erős hányingerem is van és kifejezetten nagyon rosszul érzem magam. 

Mire landolunk Addis Abebában, alig állok a lábaimon, csikar a hasam kegyetlenül és úgy érzem, hánynom is kell, nagyon félek, hogy nem fogom kibírni azt az időt, míg a géptől az épületbe jutunk. Most felküldenek a nemzetközi épületbe, ami ugyanolyan modern, mint bárhol máshol Európában is lehetne. Itt letelepszünk egy padra, úgy 15-20 méterre a legközelebbi mellékhelyiség közelében és egy óra lefolyása alatt minden 5 percben elrohanok oda. Már baromira szégyellem magam, mert a takarítónő szinte ott lakik a klotyóban és minden kliens után benéz, rendet rak, ami nagyon dícséretes is, de én abban a fázisban vagyok (bocsánat az olvasótól), amikor iszonyatos gázmennyiségek kíséretében robban ki a folyékony anyag hátul és mindent agyonspriccel. Ne tudja meg senki sem, milyen kellemetlen és tényleg rohadtul ég a fejem. A gépen bekaptam két Reasecet és itt is lenyelek kettőt. De a szervezetem semmit sem reagál rájuk. Nem merek elmenni e szent hely közeléből, de valamikor muszáj elindulnunk az átvilágításos vizsgálat felé és nagyon félek, mi lesz ott, ha azonnal jön a baj. Már nagyon rosszul vagyok, kezdek kiszáradni, hánynom is kell, de felül nem jön ki semmi sem, alul is már csak folyadék és mindenem fáj. Alig bírom vonszolni magam. Becheckolunk itt is és még vagy ötször kimegyek innen (mindig fel kell mutatni a repjegyet és az útlevelet, amikor visszajövök – már itt is ég a fejem). Már elfogyott az összes nedves bébipopsitörlőkendőm és kifejezetten undorodom saját magamtól. 

Úgy érzem, nem bírom tovább, az ájulás szélén vagyok. Elkezdek megszólítani németül beszélő embereket, hogy nincs-e véletlenül Imodiumuk vagy még jobb lenne Perenterol. Végül egy pasinak van és ad 4 Imodiumot, amit szét kell szopogatni. Beveszek kettőt és beszállunk a gépbe. Hamarosan megnyugszik a hasam és én magam is, kezdek jobban lenni. De aztán fél óra elteltével megint iszonyatosan csikar, fáj a hasam és rohannom kell és innentől kezdve az egész repülőutat szinte a klotyón töltöm, hogy már az egész repülő ismer engem és csak ha rohanni látnak a wc felé, szabad utat adnak nekem és előre engednek. Itt is ég a fejem nagyon. Hozzák az első italokat, csak szénsavmentes vizet kérek, de érzem, hogy átszalad rajtam és azonnal kijön alul, ugyanolyan víztisztán, ahogy bement. Nem merek többet inni sem, de úgy érzem, mindjárt szomjan halok. Azért rendelek mindig újból vizet és szépen lassan kortyolgatom, de ha iszom, akkor kezdődik előlről a hányinger is. Ez így megy végig az egész 6 és fél órás repülés alatt. Amikor kaját hoznak, még a szagát sem bírom, M. megeszi az enyémet is. Beveszem a másik két Imodiuomot is, így most már összesen 8 hasmenésgátló tabletta van bennem (helyesbítek: volt, mert az is kijött már) és semmi sem használ. Totálisan ki vagyok száradva, Frankfurtban már szédelgek és alig vagyok képes a lábaim egymás után rakosgatni, pedig rohadtul sokat kell menetelnünk a hatalmas reptéren. Végre megtaláljuk a gyógyszertárt, elmondjuk mi van, adnak Imodiumot is valami antibakteriális szert is, vegyek be azonnal négyet, beveszem. Orvost akarnak hívni, és bevallom őszintén, nem is bánnám, de nincs időnk, át kell szállnunk. Az antibakteriális tabletta után egy kicsit jobb lesz, elmúlik a hasmenésem, viszont iszonyat hányingerem lesz. Erőszakosan kortyolgatok lassan egy fél literes kólát, muszáj innom. 

A repülőn megint nem eszem, nem iszom, félig kiütve lebegek a valóság és valami másik dimenzió között. Félek, hogy mi lehet a bajom, ilyen még sosem volt az életben, hogy ennyire erős és megszűnni nem akaró hasmenésem lett volna. Ijesztő az egész. Annyira erőtlen vagyok, hogy legszívesebben bekötnék magamnak vagy két üveg infúziót és erősen fontolgatom, hogy valami kórházba kellene menni – na de kinek van ahhoz kedve??

Leszállunk, hamar jönnek a bőröndök, valahogy hazakecmergünk a gyorsvasúttal, igazából nem is nagyon emlékszem már (most, ahogy ezt írom), hogy mi történt, alig voltam magamnál. A többit már tudjátok. Még a mai napig sem múlt el a hasmenésem. Persze nem ilyen brutálisan erős, de megvan még.