Fernweh ("távolba vágyakozás")

Itt most arról tennék említést, hogy van egy nagyon kedves blogolvasóm, aki többször is megkeresett már e-mailben is és kérdezgetett, hogy tényleg akkora nagy élmény-e az utazás. Még sosem volt alkalma utazni, mert mindig más dolgokra koncentráltak az életében, de most lenne rá lehetőség. Buzgón olvas beszámolókat és látszik, hogy érlelődik benne a vágyakozás, de azt írta nekem "őket még úgy nevelték, hogy a tárgyi dolog maradandóak és egy utazásra így nem is tudja elképzelni, hogy kiadná azt a pénzt". Ő kérdezi mindig, hogy valóban az emberben akkora maradandó nyomot hagy-e az utazás? Azt mondom, nem mindenkiben, erre születni kell, benne kell legyen ez a rajongás (a németek azt mondják, és szerintem ez egy nagyon szép szó, hogy "Fernweh" Fern=távol, Weh=fájdalom", igazából nincs is magyar szó rá, azt mondanám "távolra vágyakozás", "utazási honvágy"). Szóval ez a Fernweh a megfelelő szó nekem, ez benned kell hogy legyen gyárilag, ha nincs, nem működik a dolog úgy, ahogy nálunk, akikben ez megvan.

Azt gondolom, csak egy utazásból nem lehet "élni". Lehet hatalmas élmény, lehet, hogy mindig bevillannak részletei bennünk, lehet, hogy egy életen át visszavágyunk a helyre, de egyszer valamikor azért elhalványul és nem fogjuk egy egész életen át azt emlegetni.

Hogy tárgyak boldogítanak-e? Erre én csak azt tudom mondani, rövidtávúlag biztosan, amikor az ember megkapja és a pillanatban örül neki, talán még napok múlva is, de nem örökké. Az utazásnak viszont örökké tudsz örülni, legalábbis egy ilyen körforgásban, amiben mi élünk, hogy jó fél évvel előtte már tervezünk, így egészen addig, míg el nem utazunk a tervezgetés boldogít, utána pedig a beszámolóírás, a képek rendezgetése és mire ez mind véget ér, máris következik a következő :-) utazás és így folyamatosan benne vagyunk ebben. Ez egy életforma, már így mondanám. Amikor minden csak az utazás után jön, első helyen áll a gondolatainkban és lemondunk drága tárgyakról (mi pl. egy laposképernyős tévéről vagy egy új autóról), mert az utazás fontosabb. Ha az emberben nincs meg ez a végtelen vágyakozás elmenni, látni, érezni, átélni, egy kicsit belőle magunkban hazahozni, akkor ez nem működik. Ha hazajövünk és elmondhatjuk, hogy hát utaztam valahol, jó volt, szép volt, ennyi volt. Az nem elég, kell ez a belső fájdalom, a Fernweh (nekünk miért nincs ilyen szavunk?), amikor szerelmesként dobban a szívünk, ha csak egy új úticél feldereng, ha megőrülünk a gondolattól is, hogy de jó lenne, ide vagy oda utazni, ha leizzad a hónaljunk az izgatottságtól, hogy megkapjuk-e az áhított repülőjegyet, szállást, ha benne van az agysejtjeinkben, milyen volt a tenger illata, a friss halak vagy trópusi gyümölcsök íze, a színpompás virágok vagy egy bazár illatkeverékei és ezeket elő tudjuk hívni az agyunk bugyraiből, úgy hogy valósággal érezzük őket, miközben  a kanapén vacogunk egy téli napon és akkor beindul az a kínzó, hasogató vágyakozás stb...Mi, megszállottak, ilyenkor elkezdünk tervezgetni és addig meg sem nyugszunk, míg nincs egy biztos pont, egy következő utazás. Ha már le van foglalva a következő, nyugodtabban, jobb érzésekkel tesszük le a párnára a fejünket.