Tenerife 2012 - Teide-mászás 3.

Forrás: screenshot a google earth-ből

Nagyon jól esik a pihenés és szinte semmi kedvünk nekivágni a végtelen lávatörmeléknek. Minden irányból csak fekete lávatörmelék vesz körül, rendes ösvény innentől nincs, a köveken kell lépcsőzni felfelé. Nagyon megerőltető. A levegő oxigéntartalma egyre ritkább, a lépcsőzéstől gyengülök, beremeg minden lépés kínjánál a combizmom. Eleinte kb. 5, majd 3, majd már egy percenként tartunk szünetet. A szívem a fejemben zakatol, olyan hangosan, hogy szinte félek, hogy mindjárt szétrobban egy ér a koponyámban. Levegőt nem kapok, nem csak zihálok, hanem sípolok, fuldoklok néha. Utálom a pillanatokat, amikor megállunk, mert akkor valahogy sokkal rosszabb, mint amikor menetelünk. Kezdek arra gondolni, hogy nem fogom kibírni, de vissza egyikőnk sem fordul, úgyhogy csak szépen menetelünk. A sok kanyar a lávatörmelékben nem akar abbamaradni. Mindig, amikor felnézünk és látjuk, hogy a fekete kövek az ég kékjével találkoznak, arra gondolunk, ott már vége lesz és meg kell már látnunk a csúcsot, de aztán mindig egy újabb kanyar és csak menetelés felfelé. Most jutnak eszembe a hegymászós könyvek és átélem ugyanazt. Érdekes módon a Merura nem emlékszem ilyen megerőltetőnek vissza.

A hatalmas őskráter: a Caldera de las Cañadas látképe

és végre feltűnik a csúcs

Még két kanyar és embereket látunk! Egy kilátó plattformra érünk, ahol hemzseg a tömeg. Vidám, gondtalan emberek jönnek-mennek, vigyorognak, nevetnek, fotóznak, mi pedig csak zihálunk és legalább negyed órába telik, míg ismét rendesen kapunk levegőt és leáll ez az ijesztő szívzakatolás. Mindenki furán méreget minket. Mi pedig legszívesebben hanyatt vetnénk magunk, de a csúcs ott áll előttünk, hívogat. Még negyed óránk van az engedély életbelépéséig, de tovább időzünk itt, pihenünk és gyűjtjük az erőt az utolsó szakaszhoz.

Ahogy elmegyünk a felvonóhoz, egyenes az út, de nekünk minden lépés megerőltető és minden mozdulat újabb szívzakatolással, levegő utáni kapkodással jár. Belenézünk a szembejövők arcába – akik felvonóval jöttek fel és hétköznapi cipőkben járnak – és kérdezzük magunkat, hogy ezek meg miért nem lihegnek, miért nevetnek ki minket? "Gyűlölöm mindet egytől egyig, képmutató népség!" :D ;-)

A bódénál leadom az engedélyt, és az útleveleket. Minden rendben, a kapu nyílik, mehetünk a csúcsra, a célegyenesbe. Még 180 méternyi magasságot kell leküzdenünk. Itt már csak vonszoljuk magunkat. Muszáj minden 5-6 méter menet után megállnunk, percekig lihegnünk. A testünk nem akar velünk jönni, de mi erőszakkal vonszoljuk felfelé. 

Mi hárman: M., V. és én. U. pedig, aki korábban rosszul volt, megtáltosodott, valami érthetetlen módon erőre kapott és szabályosan felszaladt a csúcsra, régen fent várakozik, amire mi is felérünk. Vannak csitrik, akik beszólnak nekünk, hogy „jajj, de megerőltető is ez az út”, röhögnek és elszaladnak mellettünk, miközben mi úgy zihálunk, mint aki a haláltusáját vívja. Alaposan visszaszólok nekik, hogy majd akkor járjon a szájuk, ha ők is a parkolótól gyalog jönnek fel. Erre el is hallgatnak. Mindegyikőnk azt szajkózza, hogy nagyon szeretnénk egy papírt a homlokunkra tűzni és kiírni rá nagy betűkkel: „Ne bámulj ember, én nem felvonóval jöttem fel!”

Valami belső büszkeség vezérelhet, mert ahányszor furán megbámulják a kínlódásunk, azonnal elvakkantom őket, a képzelt táblára írt szöveg kimondott verziójával. :-)

Már a legutóbbi pihenő óta bűzlik a hegy a kénszagtól, de minél feljebb jövünk, annál intenzívebben. Szinte fojtogat ez a szag.

Felérünk! Akik fent vannak, előbb megint marslakókként bámulnak meg minket, mit zihálunk mi ilyen gyötrelmesen, de nekik is kiosztom a szólást azonnal. Van egy nagyon jó pofa család, és ők alig tudják elhinni, hogy mi gyalog jöttünk fel. Minden érdekli őket és csinálnak egy csomó fényképet is rólunk. Jó fél órát töltünk fent a csúcson, szívjuk a fincsi kénszagot, M-et és engem borzalmas migrén kínoz, V-nek is fáj a feje, U-nak semmi baja. Alig bírunk betelni a látvánnyal, ahogy a felhőkkel borított sziget alattunk hever. Iszonyatos mértékű boldogság és büszkeség van bennünk, hogy önerőből feljöttünk. Ezért szinte nem is akarunk lemenni, mert még egyszer tutira nem másznánk fel. Itt állunk, Tenerife, és egész Sapnyolország tetején, 3.718 méteren. 7 óra alatt jöttünk fel és nincs az a pénz, amiért gyalog lemennék. Ellenben V-ék, akik nem akarnak kiadni a felvonóra 25 Eurót, ők lemennek. De nem akarok előre szaladni.

Ezen a képen látszik a kalderát átszelő autóút és a rangerösvény, ahol eindultunk.

Kénkicsapódás

Szemközt a Guajara, amit 2010-ben másztunk meg.

Szóval vagy 15 percig próbálunk levegőt kapni, mire végre lenyugszik a pumpánk, aztán csak nézelődünk, ámélkodunk. Bebizonyosodott, hogy nem vagyunk azok a hegymászó típusok, a szervezetünk nem bír átállni a magasságra és a vele járó körülményekre. Minden ilyen magas hegy egy kínszenvedés nekünk, de ha fent vagyunk, az az érzés mindent megér.
Sajnálom, hogy nem lehet körbemenni, mert így nem látni le a Pico Viejo irányában, ami a Teide kistesója (3.134 m) és egy 800 m átmérőjű kráterrel tátong alattunk.

Egy kis részlet a Viejo kráteréből. 

Végül lemegyünk a felvonóhoz, ott már romokban heverünk, de V-ék mégis nekivágnak gyalog a lefelé útnak. Adios Amigós! Nekünk ez már nem kell! :-) Úgy 20 percet kell várni, míg a harmadikként jövő hatalmas Teleferico kabinba betuszmákolódhatunk. 

Igen, ugyanis abba kb. 30-40, ha nem éppen 50 embert terelnek be, és bizony szószerint szardiniás doboz állapot uralkodik. A Teleferico igen gyorsan száguld lefelé és nagyon hülye érzés, hogy csak azért nem tudok összeesni, mert másik emberekkel olyan szinten össze vagyok préselve, hogy azok tartanak, a kabint meg kívülről szépen bezárták. Nem szeretném megtudni, mi van, ha itt valami szerencsétlenség történik. Iszonyatos baltacsapásokkal hasogat az egész agyam és hányingerem is van.

Ahogy kilépünk a felvonóból, rekkenő hőség fogad és elkezdünk csigatempóban menetelni. A vulkáni üstben, a fekete kőzet csak úgy ontja ki magából a nap melegét. Mi pedig sorsunkba beletörődve, elkezdünk menetelni az országút mentén. M. elkezd stoppolni, de senki sem áll meg, sőt nagy ívben, átmenve a szembejövő sávba kikerülnek, mintha valami leprások lennénk. Már jó 500 métert megyünk és ráadásul felfelé, amikor végre felvesz egy német pár. Pillanatok alatt ott vagyunk a 2 km-rel odébb leparkolt kocsinknál és szinte beleroggyanunk. 16:15-öt írunk.

Lassan megyünk le a hegyről. Iszonyatos hányinger, fejfájás kínoz és úgy Aquamansától elkezd a jobb fülem is hasogatóan fájni. Meg kell állnunk, mert úgy érzem, kidobom a rókakomát. Esik az eső és forog velem a világ. Nem taccsolok.

Valamikor fél 6-6 óra felé hazaérünk. A mozgásunk a lassított filmekre emlékeztet, beszélni sincs erőnk. Beteszem a sütőbe a pizzám, M-nek megcsinálom a garnélás rizst (nem volt hajlandó lemondani a halevésről egy napra sem) és evés után úgy érzem, hogy teljesítettem az életem értelmét, most már meghalhatok. 😉 Tudom túldramatizáltan hagzik, de akkor, abban a pillantban ezt érzem. Iszonyú rosszul érzem magam, szédülök, fáj a fülem, hányingerem van, remegnek az izmaim, fáj az egész hasam, úgy érzem, eljött a vég, lefekszem az ágyra és csak várom a véget. Fél 9-kor elalszom és másnap fél 9-ig húzom a lóbőrt. Mikor felébredek, örülök, hogy élek és kutya bajom! :-)