La Réunion - Túra a Piton Maidoról a Le Grand Bénare-ra

December 2. 

4:00 órakor kelünk! 5:10-kor indulunk el a Piton Maido-hoz (2.185 m) és 7:15-kor már ott is vagyunk a mai nagy túránk kiindulópontjának a parkolójában. Célunk a Le Grand Bénare (2.898 m), a Mafete feletti kalderaperem legmagasabb pontja. 9,3 kilométernyi, a kalderaperemen haladó ösvény köti össze a két pontot. A túra előnye, hogy a 713 méteres szintkülönbség valóban egy hosszúra nyújtott szakaszon fokozatosan oszlik el, tehát nem kell egyszer sem nagyon meredeken mászni, de hátránya, hogy az út rettentően köves, sziklás, leírhatatlanul fárasztó és megerőltető minden lépést átgondolni, melyik kőre lépjünk, hogy ne forduljon ki a bokánk, ezen kívül egész idő alatt szemből tűz a nap, semmi árnyék nincs. 

A panoráma egyszerűen mesés és ez egész úton kísér. Az ösvény néha a kaldera legszélső peremén megy, hogy semmi sem választ el az alattunk lévő több száz méteres mélységtől. 

útközben, már majdnem fent a hegyen, alattunk felhők:

Kilátás a Cirque Mafetére a Piton Maidoról:

Ott szemközt, hátul, az a Grand Bénare:

7:15-kor 12° fokban indulunk el, de ahogy a nap felfelé kúszik az égen, rövid időn belül egy pokoli, katlani hőséggé emelkedik a hőmérséklet. A parkolóban bekrémezzük magunkat naptejjel, pár kis részletet kifelejtünk és nem is krémezünk utána. Kezdetben tiszta a kilátás, majd lassan kezdenek felszállni a ködfelhők, de eleinte mind elpárolognak. Sokáig lehet élvezni a mesés kilátást. 

3 óra 45 perc alatt érünk fel a Gran Bénaréra (ahonnan még tovább lehetne túrázni). Az utolsó egy órában rettentően megcsappan az erőnlétünk. Érezzük a ritkásabb levegőt, minden lépés nehezünkre esik, lihegünk és szenvedünk a naptól, aminek égetése szinte már fájdalmas a bőrünkön. 

Ahova a 0-át tettem, ott volt a kiindulópontunk

11 órakor állunk a csúcskeresztnél és csodálatos rálátásunk van nem csak Mafetere, hanem Cialosra is, egészen ki a tengerig és a Piton de la Fournaise vulkánra is. Hosszabb pihenőre van szükségünk, mert tényleg nagyon ki vagyunk purcanva és kicsit félünk is a visszaúttól, hogyan bírjuk majd. Jó fél órát töltünk el itt és uzsonnázunk. 

hátul középen a vulkán, Piton de la Fournaise

A visszaút már nagyon gyötrelmes. Olyan, mintha soha sem akarna véget érni. A nagy köveken való menetelés, a folytonos lefelé nézés, a lépés keresése nagyon megerőltető. Néha meg is csúszunk vagy kibillen egy kő alólunk, máskor beszorul a lábunk közéjük és lassan már átérezzük a vándorbakancs vastag talpán minden kő nyomását, szúrását, hogy fájdalmas minden lépés. A passzátfelhők egyre magasabbra törnek fel, csodálatos ezt a folyamatot fentről szemlélni. 

A nap már annyira éget, hogy nem bírjuk elviselni, de nem is tudunk mit tenni. Tenerifén is ez szokott lenni, de ott van eszem, nem értem, itt miért nem gondoltam erre és vettünk volna fel inkább hosszú nadrágot és hosszú ujjú pólót valamint a nyakunkat is védeni szoktuk kendővel, és még a fülcimpánkat is be szoktuk kenni. Most mindezt elhagytuk, pedig magától érthetődőek lettek volna. 

Az út felének tájékán, egy magaslaton állva meglátjuk a peremtől beljebb kanyargó erdészutat, szeretnénk oda áttérni, de nincs összeköttetés a két ösvény között, így átvágunk a vadonon, meredek sziklás lejtőkön, szúrós bozótok között egyensúlyozva, nagy nehezen átjutunk erre a salakútra. Annyi előnye volt ennek az akciónak, hogy most már nem kell köveken, sziklákon mennünk, de itt sem vagyunk védve a naptól és még több kilométer is hátra van, mi pedig úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. 

visszapillantás a Grand Bénaréra, már ennyi út van mögöttünk

alattunk a felhőtakaró

uppps, egy tehén a felhők között :-)

Talán túl nagy falat volt nekünk ez a hegy, meg már öregszünk is, és kondíciónk sincsen, na meg a nap, az leírhatatlan, de ilyen lehet a Szaharában is…elképzelem magamnak, hogy a sivatagban bolyongok, ivóvíz nélkül és azt hiszem, hogy egy napnál többet nem élnék túl. Cserepes a szánk, pedig iszunk eleget…Az utolsó egy kilométeren már csak lehajtott fejjel, beszéd nélkül vonszoljuk magunkat.

14 órakor érkezünk vissza a parkolóba. Leroggyanunk a kocsi mellett a forró betonra, de azonnal fel is pattanunk, mert szinte megéget. A csomagtartóban felmelegedett egy üveg vízzel mosakodunk, nyakig vastagon porosak vagyunk és az izzadsággal ránk olvadt portól úgy érezzük magunkat, mint a dagonyából kimászott disznók. A tarkónkra öntözzük a vizet, az arcunkat többször megmossuk. Kicsit feléledezünk. Minden irányban alattunk felhőtakaró terül el. Hihetetlen látvány, mint a repülőn, de inkább olyan, mintha valahol az égben járnánk, rettentő magasságokban. Nagyon kimerültek vagyunk, minden tagunk fáj és alaposan le is égtünk. 

Ahogy lefelé kanyarog a szerpentinút, hamarosan beleautózunk a passzátfelhőkbe és annyira sűrű a köd, hogy csak pár méterre látni. Érdekes, hogy a felülről masszív fehér habnak tűnő felhők állaga ennyire más, mint amilyennek elképzeli az ember. 

Egy haptákban összecsapott videóösszeállítás tőlem, mindezene meg egyéb nélkül az egész napról: 

saját felvétel

15:20-ra már le is érünk L’Hermitage-ba a strandra. Alig vártunk ezt a pillanatot, hogy koszos, izzadt testünkkel, elernyedt végtagjainkkal a tengerbe csobbanhassunk, de valahogy nem jó. Felhős az ég, és akármilyen hihetetlen, de amikor nem süti a nap az óceán vizét, azokon  napokon sokkal hidegebbnek érezzük a vizet, mint máskor. Most is egy ilyen nap van. Talán túl sok napot kaptunk a hegyen, de itt a vízben szabályosan ráz a hideg, hogy kocognak a fogaim és annyira apály van, hogy a legmélyebb víz is csak combig ér és fennakad az ember a korallokon. 

Minden esetre hatalmasat nevetünk egymáson, amikor levetkőzünk, mert mindketten mintásak lettünk, mint a zebrák. :-) A shortnadrág, a pólók vonalai…a fehér és vörös bőr között nincs átmenet, mintha vonalzóval húzták volna meg rajtunk a csíkokat. A fejünk vérvörös, a nyakunk szinte már lila (ez nekem majd napokig is fáj, majd hámlik). Egy rakás szerencsétlenség vagyunk. Miután belefagyok, az amúgy biztosan vagy 26 fokos óceánba és citerázva jövök ki a vízből, jobban szeretnék haza menni. M. sem érez másképp, így haza is megyünk.

Vacsorára az Auchanban vett friss tonhalszeleteket sütjük ki, hozzá rizs és saláta van. Csodálatos naplemente mellett vacsorázunk. A mai estét nem tudjuk sokáig élvezni, mert már 21 órakor ágyba terel a fáradtság. 

A naplementesorozat fotóit a következő bejegyzésben külön mutatom be.