2010. november 5., péntek

Korzika 2003/1.

Két hét Korzikán (sajnos régi, scannelt, nem túl jó minőségű és kevés fotóval)
2003. Agusztus 30. - Szeptember 13.

2003. augusztus 29-én reggel indulunk Münchenből. Nem kell korán útra kelnünk, mert el akarjuk kerülni a sietséget, úgy döntöttünk, hogy - bár az út kb. csak 12 órát tart Livornóig - mi majdnem egy nappal korábban indulunk. Majd valahol, egy kempingben fogunk éjszakázni. M. még sosem volt autóval és önellátással nyaralni, csak repülővel utazott eddig, és mindig ellátással együtt foglalt szállást. Őt eléggé aggasztja a helyzet, el sem tudja képzelni, hogy mennyivel jobb lesz ez így. Már előre számolunk azzal, hogy Korzikán bizonyára magas árak lesznek, így megveszünk itthon minden lehetséges élelmiszert a krumplitól kezdve a 10 karton üdítőn, és sörön át, mindent beleértve. A biztonság kedvéért bepakoljuk a sátrat és egyéb kempingfelszereléseket is, mert Livornonál kempingben akarunk megszállni, meg Korzikán is tervezünk egy egy-két napos átruccanást Szardíniára. Az Opel Corsa majd szétrobban a sok holmitól. A csomagtartó amúgy sem nagy, de a hátsó ülés, a kalaptartó és az ülések alatti hely is, dugig van tömve. Az én ülésem mögött van a hűtőtáska, így az ülés mereven, egyenesen áll, egy kicsit sem lehet hátradönteni. Megszenvedünk vele, mire mindent bepréselünk az autóba. Hosszú utazás áll előttünk, Korzikáról még egy hétre Budapestre megyünk.

9-kor indulunk el Münchenből, a Garmisch-Partenkirchen irányába vezető autópályán. Garmisch után az Alpokon kell keresztülvágnunk. A Seefeldtől Innsbruck felé levezető út annyira meredek, hogy „fékezőutakat” építettek a nagyobb kanyarokba, amit úgy kell elképzelni, hogy a kanyarra merőlegesen egy meredek, kb. 100 méter hosszú út vezet hegynek felfelé, hogy a kamionosok, ha elromlik a fékjük, akkor egy ilyen kanyarban felfuthassanak erre a rámpára. Sosem láttam még ilyet (azaz ezt itt már láttam, amikor a Garda-tóhoz utaztunk), elég elrettentő arra gondolni, hogy ezeket esetleg valakinek használnia is kell.


Ausztrián csak 60-70 km-t kell átautóznunk. Innsbruck után a Brenner-hágó következik. Ez év májusában már volt szerencsénk ezt a varázslatosan szép tájat megcsodálni. Akkor a Brenner-autópályát választottuk, ami talán 10-15 km-es szakasz csak, de 8 Eurót kérnek el érte. Így most a régi Brenner-útnak nevezett országutat választjuk, ami kanyarog a hágóban, mint egy kígyó és elég nagy forgalom van rajta. Főleg motorosok lepik el. Lassan haladunk. Úgy döntünk, hogy nem spórolunk ennyire az autópályadíjakkal, az olasz határ után, Sterzingnél fel fogunk hajtani az autópályára. Azt találtuk ki, hogy szakaszokra bontjuk az utat: ahol az oszágút nagyon szerpentines, ott egy szakaszt a vele párhuzamosan haladó autópályán teszünk meg, ahol pedig a térkép szerint egyenesebb az út, ott visszatérünk az autóútra. Így Sterzingtől Bolzanóig az autópályán megyünk. Nincs nagy forgalom és mivel ez magasabban halad, mint az autóút, csodás a kilátás a hágóra. Az út érinti Brixent (Bressanone), és kicsit később közvetlenül Chiusa (Klausen) fellegvára mellett autózunk el. Nem kell sietnünk, van időnk nézelődni. Bolzanonál lehajtunk az autópályáról. Trento felé közeledve egyre szürkébb az ég. Az országút mentén mindenütt almás, körtés kertek vannak, roskadoznak a fák a félérett almáktól, és ezek a fák annyira meghatározzák a táj jellegét, hogy nagyon erősen megmarad az emlékezetemben ez a kép.

Trentónál elkap az eső. Itt én vezetek. Iszonyatos égzengés közepette előbb hatalmas jégesőt kapunk, majd utána olyan erős záport, hogy az összefüggő esőfüggönyből nem lehet többé kilátni. Az ablaktörlő, mint egy őrült úgy jár, mégsem birkózik meg a sok vízzel. Nem látok az útból semmit sem, muszáj lassítanom, míg végül azt vesszük, észre, hogy a többi autós leáll az út szélén, így mi is beállunk egy útszéli parkolóba, ami már tele van. Borzasztóan szakad az eső. Egy évvel később, egy National Geographic számában azt olvasom, hogy 2003. Augusztus 29-30-án a tornádó alapját képző szupercella nevezetű vihar vonult végig az Alpoknak ezen a részén, mely nagy pusztítást végzett. Mi pont ezt fogtuk ki.
Dél felé haladva, hamarosan kitérünk a szupercella viharfelhői alól és a Garda-tavat a keleten határoló Monte Baldo hegység másik oldalán vezető 12-es számú országúton megyünk tovább. Itt már kisüt a nap és csillog a sok viaszos alma a napfényben. Festői a táj. Bal kéz felé hatalmas fellegvár áll egy kisebb város felett, majd az almafákat szőlők váltják fel. Megállunk egy lugasokra felfuttatott szőlős mellett, és betérünk a lugas árnya alá, ahol leülünk a fűbe és elfogyasztjuk ebédünket. Mintha csak egy ismertető filmből vágtuk volna ki ezt a jelenetet. A térképen követem, hol is haladunk, és tudom, hogy már a Garda-tó déli részével párhozamos részen lehetünk, ahol beszűkül a tág völgy, szűk kanyonná, és a benne futó Adige folyó a türkiz színeiben játszik, ahogy legyalulja a fehér mészkősziklákat. Verona és Montova között megint felhajtunk az autópályára és Modenáig rajta is maradunk. Délután 6 óra felé jár már az idő. Ha gyorsan és kényelmesen akarnánk tovább utazni, akkor Mdenától egy viszonylag nagy kerülőt kellene tennünk, mert az autópálya előbb Bologna, aztán pedig Firenze felé vezet. Mi persze spórolni akarunk az autópályadíjon, és megpróbáljuk ezt a nagy kitérőt valahogy lerövidíteni, így egy hegyi utat választunk.

Alig van már a tankban benzin, és szerencse, hogy én aggódósabb vagyok, mert amikor látom, hogy milyen kicsi falvak következnek, kiharcoltam, hogy tankoljunk az egyiknél, amiről később kiderül, ez az utolsó tankolási lehetőség. Áldom érte az eget, hogy M. hallgat rám és teletankolunk. Ő szeret mindig addig várni, míg a tank már szinte kiürül. A térkép alapján úgy saccolom, talán egy jó órát, másfelet tart majd az út a hegyeken át. De nagyot tévedek. Ez az út Modena és Lucca között kanyarog, már a térkép szerint is igen erősen. Eleinte a szokásos szerpentin, felfelé kapaszkodva kígyózik. Aztán egyszer csak besötétedik. Hosszú kilométereken át egyetlen autó sem jön velünk szembe, egyetlen falun sem haladunk át. Az út mentén valami fura erdő van, magas fákkal, melyeknek törzse úgy néz ki, mintha külső kérgét lehántották volna és vöröses a szinük. Lombjuk szerte szétágazik, mint valami szörnyeteg csápjai. Bagoly huhog, és denevérek repkednek. Ilyen kanyargós utat sosem láttam még azelőtt, mert ez csak tekereg, mint egy bolond, még egy fikarcnyi egyenes darab sincs benne. Órákig autózunk itt. 30-40-nél nem is lehet gyorsabban menni. Egyszer lekapcsoljuk egy pillanatra a fényszórót – csak kíváncsiságból - és annyira tökéletes sötétség lesz, hogy sikítani tudnék, mert kilel még a hideg is a táj elrettentő mivoltától. Meg aztán a gondolat maga, hogy ha itt lerobbanunk, ember fia nem jön segíteni. Mi lett volna itt benzin nélkül? És ez az egész út nem akar véget érni. Minden eltelt tíz perc után azt mondogatom, most már aztán muszáj egy falunak jönnie, most már aztán ki kell érnünk ebből az erdőből. De csak megyünk, és megyünk, mintha ez az út végtelen lenne és majd valahol a pokolban fog végződni. Az erdőt elnevezzük „Hichkock erdőnek”. Majdnem négy órába telik a kb. 80 km-es szakaszt megtenni. Mérgelődök, mondogatom, hogy soha többé nem akarok semmiféle költséget sem megspórolni ilyen áron… Már igencsak megbántam, hogy nem az autópályát választottuk.

23 óra elmúlt már, mikor végre kiérünk ebből a bolond erdőből és a Serchio folyó mentén hamarosan Luccába érkezünk. Szép város, már amit így a sötétben látni belőle. Innentől már az autópályán megyünk Livornóig. Egy jó darabig keresgéljük a kikötőt, nem akarunk ott maradni, de jó tudni, merre van, hogy is néz ki, ha majd reggel visszajövünk. Kempinget akarunk keresni, de rájövünk, milyen későre is jár és amúgy meg kinek van kedve a sátrat felépíteni, majd reggel lebontani és összepakolni. Úgy döntünk, hogy a kikötőben maradunk és az autóban fogunk aludni. Beállunk egy nagy parkolóba és elrendezkedünk az alváshoz. Mivel a kikötő környéke nem éppen a legszimpatikusabb hely, ezért nem merjük az ablakokat leereszteni, csak fél centiméterre, hogy éppen csak bejöjjön valami levegő. Kint vad szél tombol, olyannyira, hogy a széllökésektől az autó jobbra-balra dülöngél. Fullasztó, párás meleg van, a bezárt autóban majd megfulladunk, a szög egyenes ülésemen nem tudok egy percig sem aludni. M. is nagyon szenved, sehogy sem jó neki sem. Ő talán egy órát alszik.

Augusztus 30.

Hajnali 5 órakor már nem bírok tovább az autóban ülni, kiszállok és fel-alá járkálok az a kocsi körül. Nagyon kellene egy mellékhelység, de WC-nek itt még nyoma sincs. Iszonyú lassan telik az idő 7 óráig, amikor megkezdődik a beszállás a kompba. Továbbra is viharos szél tombol, kicsit félek, milyen hajóút vár így ránk a felkorbácsolt tengeren. Az is aggaszt, hogy hogyan marad a hajó gyomrában az autónk stabilan egy helyben, ha ennyire inogunk majd. Egyre több autó gyülekezik, hosszú sorokban várakozunk. A hajónak még nyoma sincs. Majd végre megérkezik a nagy fehér-sárga, Corsica Ferries feliratú komp. 


Rengeteg autó jön ki a gyomrából, és nekünk egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre felhajthatunk a rámpán és az adóvevős irányítók egyike, megmondja, pontosan hova kell beparkolnunk. Felmegyünk a zárt éttermi részbe, és egy asztal lapjára hajtva fejünket, aludni próbálunk. Több, mint félórás késéssel indulunk. A Daedalon tabletta segítségével sikerül egy órácskára elaludnom. Ezután felmegyünk a nyitott fedélzetre és később már nem találunk sehol sem ülőhelyet. A hajó tele van tömve, szerintem sokkal több ember van rajta, mint amennyinek helye lenne. Ott kuporgunk a kinti rész egyik fémlépcsőin ülve az iszonyatos szélben. Fürkésszük a tengert és a kisebb szigeteket, amiket utunk során érintünk. Lassan feltűnik Korzika hegyes képe. A tengert átszeli egy szárnyas Corsica Ferry. A szigeten valami erősen füstöl, mintha tűz lenne, a szürke füst magasra felszáll. 13 órakor megérkezünk Bastiába.

Döme fotója, Bastia

Döme fotója, Bastia
Borzalmas fejetlenség van a kikötőben. Ember- és autótumultus vár, hogy a késve érkezett kompra felszállhasson, mi pedig szeretnénk kiszállni, de az autókat csak meghatározott sorrendben engedik ki. Míg az autóban ülünk, a komp gyomrában, átöltözünk lengébb holmikba. Bastiából nem nehéz a helyes utat megtalálni, mi mégis rögtön egy rossz úton indulunk el. A szép városban hatalmasra nőtt pálmák, platánok és pineafenyők vannak mindenfelé. Ekkora nagyokat ezekből a növényekből talán még sosem láttam. Hamar rájövünk, hogy rossz felé indultunk el. Már fenn vagyunk a város felett és belátni a keleti partokat, jól látni a nagy Biguglia-lagúnát. Elindulunk a helyes irányba.

Először a part menti síkságon haladunk pár km-en át, majd elindul az út befelé a hegyekbe. Az út a Golo folyó medrét követve kanyarog, a folyómeder ki van száradva. Hamarosan meglátunk magunk előtt egy oldaltáskás Harley Davidsont, a motoron magyar rendszám van, egy pár ül rajta. Jó ég! – gondoljuk, ekkora utat motoron megtenni! Jó érzés magyarokat látni útközben. Nem bírom a szemeim nyitva tartani, elszunyókálok egy kis időre. M. hulla fáradt, és az útra igen erősen kell koncentrálni, mert nagyon erős kanyarok és lejtők vannak. Corténél ébredek fel, ez volt a sziget egykori fővárosa. Erőt veszek magamon, előások valami ropogtatnivalót (a szendvicsünk már elfogyott) és felajánlom, hogy én vezetek tovább. Ezt magam sem gondolom komolyan, de annyira sajnálom már M-t, hiszen már 30 órája nem aludtunk, csak rövid pillanatokat. Először nem akarja megengedni, hogy vezessek, nagyon nehéz ez az útszakasz. Már a Vizzavona-hágóban vagyunk, kétezres csúcsok vesznek körül. 


Az út szélét fenyvesek határolják, és nagy ragadózó madarak keringenek a tiszta kék égen. Lenyűgöző a táj. Az izgatottságtól egy kicsit magamhoz térek, és esküszöm rá, hogy már elég fitt vagyok a vezetéshez, ami nem igaz, de végül átengedi M. nekem a kormányt. Még sosem vezettem ilyen vad szerpentinen, kanyart kanyar váltogat, szeretnék gyorsabban haladni, de 30-40-nél gyorsabban nem lehet bevenni a kanyarokat. Nincs türelmem hozzájuk, elég vadul vezetek és M-nek még a haja is égnek áll, pár km után visszakéri a kormányt. Nem is bánom. Csak úgy szerettem volna segíteni egy kicsit, hogy még ha csak pár percre is, de hadd aludhasson. Nem tévedünk el egészen Ajaccióig, de ott, amikor beérünk a városba, sehol sem találjuk meg a megfelelő kijáratot Tiuccia felé. Kétszer elautózunk elég messze rossz irányba, majd megint vissza a városba, végül visszafelé a városból, amerről jöttünk, találunk egy alsóbbrendű hegyi utat, ami most már jó felé visz, de az sem az igazi út. Úgy érezzük, sosem érünk már oda Tiucciába. Meglehetősen idegesek is vagyunk, mert tudjuk, hogy az apartman magántulajdonosa, csak adott időpontokban van ott, és mi van, ha nem vár ránk, ha most nincs ott? Ajaccio után újból egy hegyi hágón kell keresztülvágnunk, míg végül a hegy tetejéről elénk tárul lent az öböl képe. Mágnesként húz minket lefelé, de az út szörnyen kanyarog, nagyon lassan haladunk. Már 18 h van, amikor végre megérkezünk Tiucciába.

A házat nem nehéz megtalálni, ugyanis a főút és a tenger között áll, rögtön az út szélén. Behajtunk az udvarába, beállunk a parkolók egyikébe. Rögtön szemembe ötlik, hogy ott áll a magyar rendszámú motor is! A motoros pár idegesen mászkál fel-alá, megszólítom őket, és együtt bemegyünk egy bár szerű helyiségbe, ahol a tulajt keressük. Senki sincs ott, és mi tétlenül ülünk le és várakozunk. Hamarosan előkerül a tulaj, és korzikaiul beszél hozzánk. Nem beszél semmi más nyelvet. Szerencsére M. beszél egy kicsit franciául és így sikerül valahogy megértetnünk magunkat. A férfi kiossza a szobáinkat, odakísér és mi perceken át csak hurcolásszuk az autóból csomagjainkat, és a két heti élelmiszerkészletet. A szoba remek! Tágas, négy vagy hat emberre tervezték, van benne egy szép duplaágy, egy emeletes ágy és még egy galéria is matracokkal. A berendezés egyszerű, de szebb az átlagosnál, jó nagy erkélyünk is van. A két emeletes ház közvetlenül a tengerparton áll, egy pálmákkal teli nagy kertben. Kipakolunk és lemegyünk a házhoz tartozó kis strandra. A sziklákba vájt lépcsőkön lehet lemenni a csupán csak pár méter hosszú, homokos partú, aprócska öbölbe. A szomszédos szálloda strandját betonfal válassza el a miénktől, a homok szép aranysárga, de a vízbe nemigen tudunk bemenni, mert telis teli van kisebb-nagyobb sziklákkal. 


Pár perc telik csak el, és megjelenik a magyar pár is a strandon. Rögtön beszélgetni kezdünk. A srác (B.) és M. angolul beszélnek, én pedig a lánnyal magyarul. Hamar megállapítjuk, hogy ez a strand nem alkalmas fürdésre, holnap majd másikat kell keresni a közelben. Innen is látni lehet a közeli nagyobb strandot. Mire lezuhanyozunk már késő van, nem indulunk már el felfedező útra, inkább lemegyünk az újdonsült ismerőseinkhez és kitárgyaljuk, kinek milyen tervei vannak, miket akarunk megnézni, mi az a program, amit esetleg együtt csinálunk majd.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése