Seychelle-szigetek - 6. rész (Anse Volbert, Cote D'or)

5. nap

Minden nap 7:50-kor kelünk, bár én többnyire már előtte ébren vagyok. A mai napra terveztük, hogy az Anse Lazion fürdünk, de mivel ott tegnap olyan vad hullámzás volt, nem igazán van kedvünk odamenni és így ma már nem is lenne szükségünk az autóra. Nagy luxus ma autóval odamenni, a helybéli strand utolsó sarkába, ahol a kedvenc helyünk van, de mégis oda húz legjobban a szívünk. 

Mikor megérkezünk, ismét csalódottak vagyunk. Megfeledkeztünk róla, hogy szombat van és hogy ezeken a helyeken, mint Mauritiuson és Réunionon is, hétvégén összegyűlnek a családok, barátok a tengerpartokon, piknikező helyeken és az egész napot együtt töltik nagy főzőcskézések mellett. A kis kedvenc strandunknál legalább 20 helybéli van már és csak jönnek és jönnek még hozzájuk. A gyerekek közvetlen mellettünk játszanak, homokot szórnak a törölközőnkre, és még a helyiek érzik magukat emiatt rosszul, folyton leszídják a gyerekeket és bocsánatot kérnek tőlünk, pedig mi érezzük inkább magunkat furán és feszélyezetten ennyi helyi között, idegenként, betolakodóként. 

A gyerekek a homokban vagy a vízben játszanak egész nap, csak derékig mennek be. A felnőttek közül a nők figyelik őket és ha valami van, bemennek a nők is a vízbe, de ugyanabban a ruhában, amiben amúgy is vannak. Ez Mauritiuson volt még durvább, ott a hindu és muszlim nők, csodaszép ruhákban mentek be a tengerbe. Megértem, hogy nem akarnak levetkőzni, de akkor is kár a ruhákért, a sós víz ragacsossá teszi a ruhákat, a testen nem száradnak meg soha. Mi még a fürdőnadrágot is minden fürdés után szárazra cseréljük magunkon, mert nem tudunk a vizes cuccokban ülni, mert a törölköző is undorító, ha felszívja a sok sós vizet és a nedves törölközün kell gubbasztani. Nem értem, ők hogyan tudnak, testükre tapadó vizes dolgokban lenni egész nap. 

A férfiak nem foglalkoznak sem a gyerekekkel, sem a nőkkel, külön csoportban társalognak és strandlabda pályát építenek. Úgy hallottam, a helybéliek többsége nem tud úszni, sőt fél a víztől, mert abban veszélyt lát. Ez igaz is lehet, mert a gyerekeknek van egy nagy felfújhatós labdájuk, arra egyszer nem figyelnek és már viszi is a szél gyorsan a víz felületén egyre messzebbre. A gyerekek kétségbeesetten nézik, a nők is csak a parton állnak és nézik, a férfiakat meg abszolút hidegen hagyja. Minket nézegetnek, várják a segítséget. A labda után küldöm a páromat, ő visszahozza nekik, nagy az öröm. 

Közben jön a füst a grillről és jobbnál jobb illatok, mi meg megesszük a kis aszott toastkenyerünket és álmodozunk, hogy milyen jó lenne a finomságokból enni. 

Egy egész nagy hosszúkás asztalt raknak tele tálakkal. Hatalmas fém, melegentartó tálakban van rizs, tészta és krumpli, húsok, sültek, kolbászok, sült hal...

Egyszer csak odajön egy idősebb férfi hozzánk két nagy tányérral és leteszi őket a törölközőkre és nagyon kedvesen invitál, hogy jöjjünk enni, a vendégeik vagyunk. Kicsit félősen állunk be a büfébe a sorba, de csak bíztatnak, vegyünk csak sokat. 

Mint egy lottó ötös, olyan ez az ebéd, erre vágytunk és meg is kaptuk. Kiadós és nagyon finom minden. És én még el akartam menni erről a strandról, mert zavarva éreztem magam az emberek miatt.

Még egyszer sem snorkeleztünk. Itt a víz zöldes, felkavart, nem áttetsző. Kicsit odébb, a kis sziklaszigetnél, meg bokáig sem ér a víz. Csak a sziklasziget külső oldalán mély a víz, de ott meg rögtön 3 méter kürül. Ott nem merünk bemenni, mert félünk a cápáktól, amikből akad errefelé.

Ma nincs nálam a fényképezőgép, csak a mobillal csinálok képeket. 

A kis kutya az első napról, aki a sziklaszigetre is bement apálykor és a sziklákon ugrált, ma egész nap nálunk tanyázik. Kis aranyos. A helyiek csak az ételre gondolnak és adnak neki enni, de inni nem, pedig pont az fontos. Kialakítok az alufóliánkból egy hamutál akakú tálat és abba öntünk a vizünkből neki. Ki is lefetyeli mindet.

Délután valamikor hazamegyünk, zuhanyozunk, iszunk hideg üdítőket és utána elmegyünk a sziget legmagasabb pontjára, a Zimbabwe nevű hegyre, ahol egy kilátót várunk, de nincs kilátó. Az út egy elkerítetett adóvevő tornyos részben végződik, ahonnan sajnos nem lehet lelátni a partok felé. 

Szemközt Curieuse sziegete:

Utána még jó ideig denevéreket fényképezek és közben jól összecsípnek a szúnyogok. Az egyik szúnyogfajta itt olyan pici, mint a muslinca, eleinte észre sem veszem, hogy az csípked. 

A kiadós ebéd után a mai vacsoránk csak joghurt, amit minden nap elhozunk a reggelitől.