Madeira - Sao Lourenco és környéke

Május 5.

Fél 9-kor kelünk és ragyogó kék az ég. Legtöbbször kék az ég nálunk, csak másfelé felhős. Ahogy közeledünk Sao Lourenco-hoz, egyre felhősebb és a végén összefüggő szürke felhőréteg alá érkezünk meg és az eső is csepereg. A szigetnek ez a fele minden alkalommal ilyen, amikor erre jövünk. Sao Lourenco (Szent Lőrinc) egy félsziget, mely sziklanyúlványokból áll.

Kicsivel előtte látunk egy nagy nyaralókomplexumot (szállodafalu) és ez az, amibe volt nagyon olcsón hotelszoba ajánlat, ami nagyon tetszett, de mi az önellátósat és a magányosságot jobban szeretjük, mint egy ilyen nagy szállodát. 

Meglepődünk, hogy mekkora nagy parkoló van az út végében, és hogy teljesen tele van már. Ahogy kiszállunk az autóból, jeges, tépő szél fogad. Szuper idő egy 3-4 órás túrához egy sziklanyelven 😣, melynek mindkét oldalát tenger öleli körbe és az ember védtelenül ki van téve a legerősebb szeleknek. A túra gyönyörű, de tömegvándorlás van, komolyan, mint a szorgos hangyák sora úgy vonul a nép az ösvényeken. Ilyen tömegre nem számítottunk. Dupla Izland-érzés ez, mert Izlandon is az volt, hogy ember fiát nem lehetett látni sehol, szinte az utak is üresek voltak, de a látványosságoknál egyszer csak a semmiből ott termett egy nagy látogatótömeg. Meg a táj is abszolút izlandiasan néz ki. Ja, meg a hőmérséklet és az időjárás is izlandi. 😀

A túra lélegzetelállítóan szépséges, de végig nagyon erős a szél, viszont nincs hideg, a nap sugarai áttörnek az egybefüggő szürke felhőrétegen és szinte perzselnek, pedig napfényt nem is látni, de naptej nélkül leégnénk, így is pirosodunk rendesen. Ez is izlandi. Szerencsénkre nem kezd esni az eső és végig megússzuk eső nélkül. 

Sokat fotózok, sokszor megállunk, majd a végén, amikor felmászunk a legmagasabb pontra, ahonnan a legutolsó földnyúlványokra lehet rálátni és lejövőnk onnan a kis pálmafás piknikhelyhez, akkor ott egy jó idei elücsörgünk, eszünk mindenfélét, amit magunkkal hoztunk. WC sehol sincs! Sem a pakolóban, sem ennél a háznál és az egész túra során, sem bokor, sem szikla, sem magányosság, szóval ez egy kicsit nehéz, de hát nőként ki kell bírni, pasik meg csak elintézik könnyebben.

A túra 7,7 km hosszú és a könyvünk 3 órásnak írja le, mi 4 óra alatt tesszük meg kényelmesen oda-vissza.

Utána Canicalba, a legközelebb eső faluba megyünk, ahol gondoltuk, beülünk valami parti kávézóva, pihizünk egyet egy cappuccino mellett, de végül az útikönyvünk által ajánlott kis étterembe, a Muralha’s Bar-ba megyünk és ott eszünk is apróságokat, én garnélkákat, M. apró, sült szardíniákat, mindkettő isteni finom és két üdítővel, meg két nagyon finom kávéval összesen 17,40 Eurót fizetünk.

Utána Machicot nézzük még meg, de ott meg elkezd esni eléggé az eső, és hideg is van, úgyhogy nem mászkálunk sokat, sietünk vissza a kocsihoz. Hazafelé még bevásárolunk a calhetai PD-ban, ahol a halas pultnál mindig kifogunk egy igen morcos nőt, aki átnéz rajtunk és úgy tesz, mintha semmit sem értene. 700 g garnála helyett 7 darabot akar adni, a tonhalból nem hajlandó levágni két szeletet, de előttünk lévő nőnek nem hogy levágta, kiszedett belőle minden csontot. Egyszerűen kimutatja, hogy nincs kedve turstákkal vacakolni.

A vacsoránk tonhal.