Madeira - Pico do Arieiro - Pico Ruivo túra 2. rész

(1. rész)

folytatás...

Itt látható a másik üsvény, ami az Achadado Teixeira-tól vezet fel:

A pihenőháznál meglepően nagy embertömeg van. Itt van egy  wc is szerencsére. Ez egy csomópont, ahol az Achada do Teixeira felőli ösvény (1.592 m) csupán 270 m –es szintkülönbséggel 2 óra alatt megtehető ide (ez az egyszerűbb és flipflopos turistáknak az útja), valamint innen ágazik el az Encumeada szoros felé vezető brutál hosszú hegygerinctúra ösvénye is. 

Pihenünk, eszünk, iszunk, azután még 90 métert felkapasszkodunk a Pico Ruivo csúcsra. Itt egy cseh négyes kér meg, hogy fotózzam őket, mind egyforma pólóban vannak, amin ők négyen vannak rajta és a madeirai tartózkodásuk dátuma van még rányomva. Ebben fotózkodnak és egy snapsszal koccintanak. Na az kéne csak nekem, akkor azt hiszem össze is esnék és itt aludnék pár órát. Soha nem értem meg, hogyan lehet tűző napon vagy (és) sportteljesítmény során alkoholt inni. Én nem bírnám, azonnal kiütne egy sör is. 

Elindulva a pihenőháztól, visszanézve arra: 

Ott lent van az Apácák-völgye:

Nem úgy néz ki, mintha az ösvény a felhőkben veszne el? 

 A csúcs minden pontján tömegek vannak és szinte sorba kell állni egy-egy fotóért, amikor éppen senki idegen nem áll bele a képbe. Innen visszamegyünk a menedékházig és mégegyszer pihenünk, eszünk, iszunk, majd nekivágunk a hosszú, györtelmes, de gyönyörű útnak visszafelé. 

A csehekkel együtt megyünk, és az egyik férfi tud jól némeül, azzal mindig beszélgetünk egy kicsit. Lefelé menet, elég hamar utolér a köd, ami becsúszik egy hágón jobbról és balról a völgyek felől és a túra végiég sűrű ködben menetelünk, így aztán igen nagy szerencsénk volt, hogy az odaúton ködnek nyoma sem volt. 

Ez lenne a keleti ösvény leágazása, ahol egy alternatíva szerint egy szakaszon a hegy másik oldalán lehetne visszafelé menni, de ez le van zárva kőomlások miatt: 

Ezek pedig a lépcsők, amiken odafelé kipurcatunk, hogy még fényképezni sem tudtam: 

Egy helyen pihenőt tartunk és ott két ilyen fogolyszerű madár (magyar neve csukár, latinul: alactoris rufa) jön egész közel hozzánk, kunyerálnak. Sokáig ott csipegetnek körülöttünk. 

Az utolsó, hosszasan és meredeken emlekedő szakasz (a Pico do Gato alagúttól, 1.600 m a Pico do Arieiroig, 1.862 m) totálisan kiszív. Csak nagyon lassan, lihegve haladunk, de a vége felé én már csak vonszolom magam. M. jobban bírja. Itt kiérünk a felhőkből és brutáls módon éget a nap, 30 foknak érzékeljük a hőséget. 

Itt már majdnem hőgutát kapok és mire megérkezünk a buszos túristacsoportokkal ellepett kávézóhoz, nekem reszketnek a kezeim és lábaim is, szédülök és fekete foltokat látok magam előtt. Ez az állapot vagy tíz percet igényel, mire elmúlik. Sajnos nekem egy (gyanított) inzulintúltermeléses betegség miatt alapjáraton is mindig leesik a cukrom és ha eszem, utána esik csak le igazán, mert a normális szintnél több inzulint termelek és a cukor meg nem jut el a sejtjeimhez. Kóla, fagyi és kakaó után javulok, de jó fél órás pihenésre van szükségünk, hogy egyáltalán egy lépést is tudjunk tenni. Itt mégegyszer találkozunk a cseh négyessel, akik söröznek és utána hazaindulunk. A kocsiban 28 fokot mutat. 

A túrát a könyv pihenők nélkül 5,30 órásnak írja le. Mi 6 óra alatt tettük meg, plusz még a sok pihenővel együtt közel 7,30 óra hosszát voltunk úton. 

Már 18 órakor hazaérünk és nagyon jól esik a forró zuhany. A vacsora ma egyszerű, csak zacskós tortellini. A túra kínlódos volt, de nagyon megérte.