Madeira - Rabacal, három túra az erdőben

Május 7.

8-kor kelünk, mára túrát terveztünk. A házunknál szép kék az ég, a hegyek felettt felhők vannak, de szép időben reménykedünk. 9-kor elindulunk Rabacalhoz. A sziget közepén hosszanti irányban húzódik egy út, egy hegygerincen, innen több túraútvonal is indul. Direkt a mi falunkból indul a hegyre felfelé egy iszonyatos út, amit már évek óta nem igen használhatnak. Fél méteres gödrök, oldalról benőtt gaz, nagyon meredek és keskeny kanyarok…Ahogy egyre feljebb jutunk, egyre sűrűbb lesz a köd is, míg végül tíz méterre sem látni el és egyszer csak tehenek ácsorognak a semmiből az út kellős közepén. Viszont ezen az úton 25 perc alatt felérünk, még körbeautózva jobb utakon egy óránál is többe telt volna. 

Egy nagyobb parkolóba érünk, 7 fok van, szitál a köd és erős, jeges szél fúj. Az elején szétfagyok totál, a kezeim is majd lefagynak, de aztán, ahogy mozgunk, és enyhébb lesz a szél, már nem érezzük hidegnek. Egy keskeny, kanyargós aszfaltúton kell fél óra hosszát lefelé menni és onnan azután ösvényeken is le és le. Nagyon utáljuk az ilyet, mert ahol az ember lemegy, ott fel is kell jöjjön. Jobban szeretünk egy túra elején szenvedni felfelé és a végén csak legyalogolni. A rossz idő és a hosszas lefelé menet ismét kedvünket szegi és igen rossz hangulatban, morcosan menetelünk a 25 forrás nevű túraútvonalon. Látunk is pár forrást, ha nem is huszonötöt, de a tájból semmit sem látunk. Egyszer átmegyünk egy mély völgyfeletti hídon, de a völgyet sem látni a ködtől. 

Az ösvény a híd után egy levada mellett megy tovább, igen keskeny, mert sűrűn körbefogja az erdő. A legvégén egy vízeséséhez érkezünk, ezt megnézve, vissza kell fordulni és ugyanazon az úton menni vissza. Na innentől már kifejezetten utáljuk a mai napot, mert hihetetlen embertömegek jönnek velünk szembe, egész buszos túristacsoportok vezetővel…az első csoport pont akkor ér a vízeséshez, amikor mi onnan visszafelé indulkunk. A vezetőjük kiabál, hogy max. 5 percet tölthetnek el itt. Borzalom. Ki nem bírnék egy ilyen vezetett csoportos túrát! De még több csoport jön szembe és folyton kínlódni kell egymás kerülgetésével a kekeny úton, így szeretnénk már ezt az egészet mielőbb magunk mögött hagyni. 

Amikor visszaérünk az elágazáshoz, ahol egy másik ösvény a Risco vízeséshez vezet, felfelé megyünk azon és egy rövid gyaloglással elérjük ezt a hatalmas és gyönyörű vízesést, amiből szintén szinte alig látunk valamit a ködtől. Kár érte. Itt is sok turista van, de már jelentősen kevesebb, mint az előző helyeken. És sehol sincs lehetőség egy bokorba menni, az idő telik és bosszantó, hogy az ember „vízügyi“ problémája nem megoldott. 

Végül már az aszfaltúton vonszoljuk magunkat felfelé, visszafelé, amikor jön egy újabb elágazási lehetőség a Vento-tóhoz, szintén egy vízeséssel. Ezt a túrát egy másik alkalomra terveztem, de ha már itt vagyunk és még csak 3 óra telt el, miért ne mennénk arra tovább, így egy napon le tudunk három különböző túraútvonalat. Ez az út már annyira ismeretlen a tömegek számára, hogy jóformán nem találkozunk emberekkel 6-8-at leszámítva nagy ritkán. Az ösvény nagyon lucskos, süppedünk a sárba és sűrűn benőtt erdőben vezet enyhén lefelé, ami ismét nem tetszik, mert a parkoló valahol fent van.

A 25 forráshoz sok látogató fehér tornacipőban jött és dagonyás disznókét nézett ki a cipője. Én sajnáltam volna. Ide túrabakancs kell! A Ventó-tóhoz le kell menni egy meredek ösvényen és ott beleömlik egy nagy vízesés a kis tóba, amit szintén alig látunk a sűrű köd miatt. Innen caplatni kell felfelé, néha elég meredeken. 

Egy későbbi elágazásban, az útnak egy újabb szakaszát választjuk, mert nem akarunk ugyanott visszamenni, ahol jöttünk. Itt már sokszor kétségbeesek, hogy eltévedtünk, mert néhol nagyon sűrű erdőn, szinte csak lehajtott felsőtesttel tudunk haladni a fák között előre. És mindig felfelé és felfelé és nem akar elfogyni az út. Ma én vagyok jobb hangulatban, pedig én vagyok a hisztisebb, M. mérgelődik és elege van az egészből, hogy csak megyünk és nem is tudjuk, hogy jó úton-e és egyáltalán még mennyit. Végül, nagy megkönnyebbülésünkre elérjük a fenti, széles levadát. 2,6 km van kiírva, ez nem okozhat már gondot egy totálisan egyenesen haladó betonpadkán. A köd borzalmas, néha autókat, vagy emberek hangját halljuk és fogalmunk sincs, honnan jön a hang és hol lehetünk, egyszer meg kilátóhoz érünk, ahonnan 2 méterre sem látunk el. Kicsit olyan, mintha az ember be lenne valahova zárva és nem találná a kifelé vezető kaput. A csatorna legvégénél már a parkolónknál vagyunk majdnem, de mivel nem látunk körülöttünk 10 méterre messzebb, nem tudjuk betájolni, melyik irányba lehet a parkoló. De végül visszatalálunk az autónkhoz. 

 Mára ennyi elég volt! Hazamegyünk, de előtte még bevásárolunk két nagy halat. Fél 5-kor már otthon is vagyunk és tűz a nap, ragyogó kék az ég. M. kész van, lefekszik és alszik. Én meg kimegyek a medencéhez és napozok, olvasok másfél órát. Egyszer a vízbe is megyek, de brutálisan hideg. Később a két halat csinéljuk meg vacsorára.

Nagyon mérgesít, hogy ahol lakunk mindig szép idő van és mindenhol máshol meg vacak.