Karpathos – a szelek szigete 2007/1.

Gépünk 13 órakor landol. Álmosan lépünk ki az itthoni indiánnyárba. Pár nappal ezelőtt M. szülei még 5 fokról és esőről beszéltek a telefonban. Most kellemes húsz fok körüli idő van. Legalább az első sokk elmaradt. Mégsem jó itthon lenni. Most még kevésbé, mint máskor…hát fogjunk bele a mesébe. 

2007. szeptember 06.

Kelés 03:30, M. bátyja kivisz a reptérre, minden gyorsan zajlik, még fel sem fogjuk, hogy mi van, már Rodosz felé hasítjuk a levegőt. Rodoszon ezzel szemben már minden húzódik, mint a rétes tészta. Vagy egy óráig tart, míg kijön a szalagon a csomagunk, embertömegek hömpölyögnek a reptéren. Úgy tűnik nagyobb légiforgalom van itt, mint egy nagyvárosi reptéren. A belföldi járatra még nem lehet bechekkolni. Csomagmegőrző nincs. Rodosz város busszal vagy taxival kb. fél órára van. Görög idő szerint fél 11 elmúlt, 14:20-kor indul a másik gépünk. Nem éri meg elmenni a városba. Az utazási irodánk képviselője javaslatára áthurcoljuk a reptérrel szemközti kis kávézóhoz a cuccainkat és egy frappé mellett múlatjuk az időt. 

Akklimatizálódunk: görög zene, csupa helybéli, párás meleg…ismét Hellászban vagyunk. Én most éppen TIZEDSZER!!! Persze a frappé nem tart örökké, utána a reptéri váróban unatkozunk tovább, de az legalább légkondicionált. A váróból nagy üvegablakokon lehet nézni a le- és felszálló masinákat. Az Olympic Airlines propelleres masinája a 60 évekre emlékeztet. 

Beszállunk. A pilótafülkének nincs ajtaja, hanem egyben van az utána következő csomagtérrel, amit két oldalt nagy lukacsos háló választ el a folyósótól, ott vannak a csomagjaink és ketrecben tyúkok is. Vicces. Azután van egy ajtó, azt becsukják, ott elővarázsol a lazán felöltözött stuward egy összecsukható széket magának és már száll is velünk a borzasztó hangos kávédaráló. Kapunk egy pohár kólát és egy kis csomag mézes-fahéjas csipszet is. 20 perc alatt Karpathoson vagyunk. Semmi különbséget nem éreztem a propelleres gép és a sugárhajtásúak repülése között. 

A reptér a tengerparton fekszik, a leszállópálya két vége között egy kisebb domb van középen, szóval még hullámvasutazunk is egyet leszálláskor. A reptéri épület kb. akkora (és úgy is néz ki), mint egy istálló. Egy nappali szobányi méretű váróteremben van a kb. 4-5 m hosszú bőröndös szalag, a csomagjainkat traktorral hozzák és kézzel pakolják rá. Pillanatok alatt túl is vagyunk a tortúrán és kilépünk a szeles, napos, meleg kárpátoszi ég alá. Hmmm: poros tér, egy drótkerítés, és azon kívül nyolc taxi. Utazási iroda képviseletnek vagy busznak nyoma sincs. Egyáltalán, úgy tűnik, mi vagyunk az egyetlen turisták ma, a gép szinte csak görögökkel volt tele. Furcsálljuk a helyzetet, de mintha valamit említettek volna valahol a taxiról. Kis töprengés után odamegyünk a taxikhoz és minden sofőr megszólít, míg nem végre felcsendül a remélt szó is: „Attika?” (így hívják az utazási irodánkat). „Yes!” Be a hatalmas, 70-es évekből származó Mercedes taxiba, a sofőr többet nem beszél, mi meg csak bámuljuk a tájat. Kb. 20 perc múlva kitesz a szállásunk előtt (a taxit az utazási iroda előre kifizette, mi csak borravalót adunk).

A szállásunk Pigadiában van, a sziget fővárosában, kissé kintebb a városmagtól, egy olíva- és eukaliptusz liget mellett. A szállás egy hosszúkás, lapos sorház együttes, hét apartmannal, mindegyik önálló házikó egy hatalmas nagy, virágokkal teli kertben. Itt sem vár ránk senki. Minden szoba üresnek tűnik, kívül az ajtóban vannak a kulcsok, benyitunk 2-3-ba, hátha van valamelyikben valami „welcome papír” nekünk. Nincs. Olyan kihalt minden, mintha nem is üzemelne az egész. Végül sikerül pár perces keresgélés után egy, a kapura felragasztott cetli által rájönnünk, hogy a tulajék az 5-ös házban laknak. Becsengetünk. Alacsony, hatvanas, görnyedt görög nő nyit ajtót, Szófia – mutatkozik be és csodálkozik, hogy ilyen korán megjöttünk, mert a belföldi repülők általában késni szoktak. Odakísér a 3-as apartmanba, elmondja, amit ilyenkor kell, kibéreljük a széfet (két hétre 20 Euro). A szállás tökéletes. Igaz, bútorzata a 70-es évekből származik (a vécéülőke a legmurisabb, mert a karima nem műanyagból van, hanem fehér műbőrrel fedett habszivacsból, ha ráülünk, előbb belesüppedünk…). De tágas a szoba, az ablakkeretek újak, van redőny és szúnyogháló is és két nagy teraszunk is van! Rögtön elmegyünk bevásárolni. Úgy 150 méterre lehet az első bolt, de olyan üres, mintha valami háborútól, vagy természeti katasztrófától rettegnének a helyiek és kifosztották volna az egész készletet. Alig tudunk venni valamit (kenyeret, fetát, vizet, sört). Jócskán 20 Euro felett fizetünk.

Megismerjük Louit is (így mutatkozik be Szofia férje). Rögtön elkezd velünk beszélgetni. Ezután lemegyünk a legközelebb eső tengerpart részhez. Huh, nem ezt vártuk. Széles, homokos sáv, van vagy 3 km hosszú az öböl, de a víz alatt tele van kövekkel, sziklákkal. Mindegy, megmártózunk, majd holnap keresünk jobban tetsző részt. Jó fél órás strandolás után hazamegyünk és készülődünk a városba.

Már esteledik. Tőlünk olyan 15 percet kell gyalogolni, míg a városközpontba érünk. A kikötő körüli rész nagyon tetszik. Félkörív alakban, meredeken állnak a fehér házak az öböl felett. Nagyon emlékeztet Naxos városra, a sétány pedig a tavalyi számoszi Kokkarira. Sok érdekesség nincsen, hamar be lehet járni a kis mellékutcákat is. Van több, nagyobb szupermarket is, meg rengeteg taverna és szuvenír árus, az autó és motorkölcsönzőkről meg ne is beszéljünk, azokkal Dunát lehet rekeszteni. Az óváros hangulatos.

Séta után beülünk egy csábító helyre, szőlőlugas alatt kékre festett-fonott köteles székek…Az egyik asztalnál helybéli öregapók iszogatnak, az egyik valami hegedűfélét cincál (később tudom meg, hogy ez egy tipikus karpathosi hangszer). Én musszakát eszem, M. szuzukákiát. A kiszolgálás egy örökkévalóságig tart, majd a fizetés is. Az étel és az ára is átlagos. Fáradtak vagyunk és nagyon ingerülté tesz a lassúság. Otthon még kicsit kiülünk a teraszra és kockázunk (van egy német játék, amit 5 darab dobókockával kell játszani, különböző eredményeket kell elérni, és egy táblázatba beírni…). Éjfél körül kerülünk ágyba, és milyen kényelmes ágy…nagyon jót alszom benne.

Nincs szúnyog, nincsenek zajok, csak a forró levegő, ami éjjel kellemesen lehűl. 

2007. szeptember 07. 


Reggelihez készülődünk, amikor az edénycsörömpölésre kiélezett fülű éhes macskák serege az ablakunk alatti nyavalygós koncertbe kezd. Egész reggeli alatt kunyerálnak. Loui meg öntözi a kertet és ahányszor csak meglát minket, mindig megkérdi: Háv ár júú? Reggeli után sétálni megyünk, szeretném megismerni a várost nappali fényben és sok fotót készíteni. Már tízkor éget a nap. Félig felhős az ég, hol árnyékba kerülünk, hol újból ki a napra. A város szép, a kikötő bájos. Halászok pakolásznak a bárkáikon.

Itt ettünk előző este

Felmegyünk a dombra a kis helyi temetőhöz, az nagyon érdekes. Akinek lejár a sírbérleti ideje, annak kiszedik a csontjait és alumíniumtálcán a napon szárítják, majd kis műanyagdobozba pakolják el és felteszik egy házikóban a polcra a többi mellé. Ismét csak azt tudom mondani, mint a tavaly látott számoszi temetőben is, itt is nagyon szépen gondoskodnak a sírokról. Másik, ami érdekes, hogy a képeslapokon a temetőkápolnának piros a kupolája, most meg kék.

Hazafelé menet, az egyik hátsó utcában találunk egy nagy „nevenincs“ szupermarketet, ez bizonyul a legolcsóbbnak és választék is nagy van, csak éppen baromi messze van ahhoz, hogy innen cipeljük a hatos vizet, meg a sört haza, ami kb. fél órányi járásra van innen. Hazafelé egy gyorsbüfé szerűségnél eszünk ebédre gírosztálat. Kissé rágós a hús, de finom és kedves a tulajdonosnő. Itt mindeki úgy vágja az angolt, mintha anyanyelve lenne. Teli gyomorral, szatyrokkal megpakolva vánszorgunk haza a déli hőségben, és összeesünk a fáradtságtól. Kis szúnyóka után a strandra indulunk. Most a várostól kifelé. A parttal párhuzamosan haladó főút mellett gyalogolunk úgy 500 métert, míg egy szimpatikus részhez érünk, ahol nagy tamariszkuszfák adnak árnyékot, így nem kell napernyőt bérelni. A part széles, homokos, de valahogy semmi szép, semmi megkapó nincs benne. A víz annál érdekesebb. Először is nagyon tiszta. Ahol a víz nyaldossa a partot, ott a homok eltűnik és lapos homokkőpadok indulnak befelé a vízbe. Olyan, mintha egy lyukacsokkal teli, emmentáli sajt kinézetű, lejtős betontalajon mennénk befelé a vízbe. Ez a padka vagy 8-10 méter szélességig megy befelé a víz alatt, az egész strand hosszában. A végére érve kb. nyakig ér a víz, majd szögegyenesen lezuhan ez a padka a homokos tengerfenékre, olyan 3 méter magas falat képezve. Itt rengeteg hal van, meg a sziklákon valami százlábú féle, vörös tengerihernyó. A víz pedig kellemesen meleg. A part homokjában meg számtalan fehér virágú, liliomhoz hasonló növény van mindenfelé. Ilyet a nyugati peloponnészoszi part homokdűnés részein láttam anno.

A strandhoz útközben fekszenek a parton ezek a romok.

Kb. 6-ig maradunk a strandon, otthon eszünk általam készített horiatiki salátát, kenyeret és tzatzikit, majd később, már sötétben indulunk sétálni. A parti bárok sorában ülünk be egyikbe, oda, ahol helybéliek vannak. Jó döntés, mert olcsóbb is és a felszolgáló srác is nagyon szívélyes. Bailey‘s-es frappét iszunk, ami nagyon fincsi. Este feltámad a hideg szél, és rövidujjúban fázunk. Egész Pigadia tele van olaszokkal, néha már olyan érzésem van, hogy Olaszországban nyaralunk. Sok pizzás is van, meg a görög tavernák étlapjainak tartalmát is kissé „elolaszosították.“ Német turista nincs sok, az olaszokon kívül még sok holland és osztrák van a szigeten. Hazafelé betérünk egy fotó-cd üzletbe. Valami görög popmixes cd-t vennék, de csak egyéni előadók lemezei vannak, azok is jó borsos áron, 24-27 Euro körül. Az üzlet tulajdonosa végül megkérdi, mit keresek. Most nincs mixe, jövő héten jön új kollekció – mondja – de neki van sok saját mixe, menjünk utána. Bevezet egy hátsó helyiségbe, ahol a fényképeket hívják elő és elővarázsol a számítógépből egy csomó jó görög zenét, amelyiket csak akarom válasszam ki, mindre rákattint, hallgassak bele. Végül ír nekünk egy cd-t tíz Euróért. Repesek a boldogságtól, mert az egész városban ez az egyetlen bolt, ahol cd-t lehet kapni, én pedig mix nélkül nagyon szomorúan tértem volna haza. 10-kor már a teraszon ülünk, erős szél fúj, fel kell öltözni rendesen, éjfélig kockázunk és sörözünk.