Karpathos - a szelek szigete 2007/4.

2007. szeptember 13. 

Ma kicsit tovább alszunk, és 11 körül megyünk a strandra. Ismét nagyon erős szél fúj, de ettől függetlenül meleg van. A homokban fekve minden tízpercben kapunk egy „peeling-kezelést”. A szél idegesítő, és a hullámok is nagyok ma.

Később a bevált gíroszbüfésnél eszünk, közösen egy nagy tálat csirkeszuvlakival, krumplival és tzatzikival, salátával. Utána még fagyizunk is egyet. Este az előzőleg a kikötőben kiszemelt halas vendéglőbe megyünk vacsorázni. A felszolgálónő olyan fapofa, érdektelen, hogy az szinte már idegesítő. Ráadásul úgy megy oda a szomszéd asztalhoz az étlapot kivinni, hogy egy kenyércsücsköt rágcsál, egyik kezében a háta mögé rejti és teli pofával beszél. Én ilyet még nem láttam! Az étlapon ismét (mint már más esetben is) sokkal kevesebb étel szerepel, mint a kinti hirdetőtáblán. Van amelyiket egyszerűen csak áthúzták. Már egy hete vagyunk itt és minden nap azt tervezem, hogy sztifadót fogok enni, de eddig sehol sem volt. Szóval kiválasztom az étlapról a gavrost. Samoson, ha ezt rendeltem, kaptam egy nagy adag (kb. 15-20 db) panírozott apróhalat sültkrumplival. M. valami érdekes nevű halat választ. Előételt is rendelünk: szágánákit. Ez otthon, a helybéli görög étteremben egy paradicsomos fokhagymás mártásban, agyagedényben sütött apró garnélarákos étel a tetején feta sajttal. 

Sokára hozzák ki az ételt. Saganaki – teszi elénk a nő ez egyetlen szelet rántott emmentáli sajtot. Ja és csak most jut eszembe, hogy ha Karpatoson Spritot rendeltek, akkor előbb nézzetek jól körül, hogy a többi asztalon original dobozos üdítő van-e, vagy kis zöldüveges. Utóbbi ugyanis (mint ahogy az első vacsoránknál kiderült) kárpátoszi saját gyártmány és a citromos Prill mosogatószerhez hasonló íze van.! Megesszük a rántott sajtot, majd jön a fő fogás. 8 darab kis halat kapok egy tálon minden köret nélkül, M. pedig kb. 8 szál sültkrumplit és egy szelet halat, amin egy csomó zsíros mócsing van és maga a hal nyers (mondjuk szereti a sushit, de ez még sushizabálóknak is sok). Én rendelek még egy sültkrumplit magamnak külön. Mire azt kihozzák, addigra a többit már megesszük. Szóval a desszertem a krumpli. Totál éhesek maradunk. De kárpótlásunkra hoznak egy házi rakit, ahhoz bezzeg már mosolyog a fapofa nő. Azzal viszont én nem lakom jól. 25 Eurót fizetünk! Csalódottságunkat ki sem tudom fejezni, ráadásul becsapottnak érezzük magunkat és egyre jobban az az érzésünk, hogy itt szivatják a turistákat, utána meg jól a markukba röhögnek. Ennyi pénzért éhesen jövünk el- ez nem normális. Otthon mindig 2 embernek való adag van egy tálon, sosem tudom mind megenni. És még olcsóbb is sokkal!
Sétálunk még, a végén beülünk a bárba, ahol csak görögök szoktak lenni. Útközben látjuk az egyik fodrászszalonban, hogy egy George Michael (húsz évvel ezelőtti verzió) képmás fickó hajat vág. Úgy látszik, itt akkor vág a fodrász, amikor igény van rá. Negyed órával később beül a fodrász ugyanabba a bárba velünk szemben. Fehér sztreccsnadrágot, western csizmát, fehér tetoválás nyomatú ujjatlan feszülős pólót visel, frizurája és arcvonásai egy az egyben a fiatal (és görög származású) George Michaelt idézik. Meleg a srác, annyira hogy már forró a levegő, mert állandóan a páromat bámulja. Sokáig maradunk. Megint nagyon hideg szél fúj, hazafelé átfagyok. Mire hazaérünk, viszont abbamarad. Még kockázunk a teraszon. Hazafelé vettem cigarettát, olyat akartam, mint amilyen az előző volt, de az nem volt nekik. Ezt azért írom le, mert létezik kedves karpathosi ember is. A tabakárus nő nagyon segítőkész, előszedi az összes vékonyszálú cigijét és együtt nézegetjük, melyik az, amiben 0,3 mg nikotin van, mert nekem erősebb nem kell. Amúgy megjegyzem, nem dohányzom, csak van egy ilyen szokásom, hogy nyaralás alatt minden este elszívok pár szál cigarettát a söröcske mellé. Szóval, kiválasztok hármat, még figyelmeztet is, melyik drágább. Így végül az olcsóbbat (görög márka) veszem meg. Meglepő volt a kedvessége. 

2007. szeptember 14. 

Reggel míg én pakolok, elmegy M. a robogóért, ugyanahhoz a kölcsönzőhöz, ahonnan az autót hoztuk, napi 13 Euróért adja 15 helyett. Négy napra béreljük ki. 10-kor elindulunk az Ammopi-öböl strandjaihoz, ma ott szeretnénk fürdeni. Tombol a szél, a tenger vadul hullámzik, a motoron is nagyon kellemetlen. Viszont Ammopi zárt öbleinél szélcsend van, nyugodt a víz is.

Előbb megnézzük fentről az összes öblöt, hogy kiválaszthassuk, melyik tetszik a legjobban. Van sziklás, kavicsos, nudistás, homokos, és olyan horvátország-szerű is. Végül egy kicsi, homokos öblöt választunk (Mikri Ammopinak hívják), ahol lassan mélyül a víz és olyan kristálytiszta, hogy snorklizáskor legalább 80 méterre el lehet látni a víz alatt és megbabonáz a kékség, az a kék szín. A sziklás part mellett rengetek halat lehet látni, találunk egy narancssárga tengericsillagot is. A víz itt valahogy sokkal hidegebbnek hat, mint Pigádiánál. Egy órát snorklizunk és már annyira fázom, hogy reszketek. Mikor kijövünk, lilák az ujjaim. Szerencsére a zuhanyzóból a napon felmelegedett szinte forró víz folyik, ez most nagyon jól esik.

Napozunk, majd mikor megéhezünk, átmegyünk a szomszédos nagy Ammopi-öbölbe, ahol a tavernák vannak, beülünk egy nagy taverna, még nagyobb tengerparti teraszára. Elég jók az árak és bőséges a választék is. Mégis az előbbiekhez mérve, kissé szkeptikusan rendelünk, én a rég óhajtott stifadot (amit még sosem ettem, csak láttam Samoson), M. meg paszticíót. Hamar kihozzák és hatalmas nagy az adag, még íze is van egy kevés, csak éppen köze nincs ahhoz az ételhez, amit megrendeltünk. Az én stifadom egy az egyben német savanyú marhaszelet íze van, a körítés répás rizs és valami szószos zöldborsó. Mindegy. 17 Eurót fizetünk. Itt jól lakunk és teli pocakkal megyünk tovább az előzőleg megszemlézett strandok közül arra, amelyik Horvátországra emlékeztet. Ez egy, két, magas sziklafal közé szorított mély vizű, és mélyen U-alakban benyúló öböl. Keskeny partján teraszosan kiépített, homokos napozórészek vannak, a part le van betonozva, betonlépcsőkön, kikötött csónakok között lehet bemenni a zöldszínű vízbe. Itt is marha hideg. De hogy hogyan mélyül, azt le sem tudom írni úgy igazán.

Pár tempózás után, már vagy tíz méteres mélység van alattunk, majd beljebb, azaz kintebb az öbölből 30-40 méter mély a víz alattunk és az egész aljzatot ház méretű sziklák borítják, köztük pedig meglepően gazdag halvilág. Néhol úgy áll egy sziklatömb a vízben, hogy a teteje kb. egy méterrel a vízfelszín alatt ér véget, és mélyen bent a tengerben, egyszer csak szilárad talajon tudok állni, úgy, hogy aki ezt kintről nézi, azt gondolná, hogy a vízben állok. Egy-egy ilyen sziklatömb szélén állva, rémisztő érzés lenézni a mélységbe alattunk. Normális körülmények között (egy laposan lejtő aljzat felett) sosem úsznánk ki a tengerbe olyan messzire, ahol ilyen mély lehet a víz. De itt csak 2-300 m-re vagyunk a parttól, még mindig az öblöt védő sziklakarok oltalmában és olyan érzésünk van, ahogy a búvárszemüveg plexijén át lefelé bámulunk, mintha kint a nyílt tengeren búvárkodnánk. Mindketten arra gondolunk, hogy de jó lenne itt most palackkal kicsit alámerülni. Itt is jól átfagyunk a vízben. Kimegyünk napozni, de tíz perc alatt fölénk vándorol a hegy árnyéka és fázunk, tehát irány haza. Meglepetésünkre megint sokkal korábban vagyunk otthon, mint gondoltuk volna, már negyed 6-kor. Valahogy itt olyan hamar megy le a nap, hogy az ember azt gondolná, sokkal előrébb jár az idő. Zuhanyozás után és lemegyek a sarki boltba, zöldséget, meg feta sajtot venni és görög salit eszünk vacsorára. Ma olyan lusták vagyunk, hogy nem megyünk el sehova sem, csak a teraszon üldögélünk. A kert végében is van egy pici ház, mondjuk inkább rá, hogy viskó. Ott lakik Loui és Szófia vad rocker kinézetű fia, és annak amerikai felesége, aki ingerülten rohangál a kertben a kisbabajával a karján. Érdekes egy család.

2007. szeptember 15. 

Ma a szél ellenére is úgy döntünk (a szigetnek ezen az oldalán erősebb a szél és vadabb a tenger), hogy a mi oldalunkon lévő strandokat nézzük meg. Az első, hozzánk legközelebb eső: Achata. Az első hegyi falunál, Aperinél kanyarodik le az út, mely egy szurdokszerű, vadregényes völgyben tekereg lefelé a strand felé. Gyönyörű a part, a víz színe. Sajnos tele van napágyakkal, meg van egy kis taverna is. Elsőre nem annyira tetszik, mert magányosabbra vágyunk. Továbbállunk.

A következő öböl Kyra Panagia. Itt van az a piros kupolás templom, amiről mér írtam, hogy legutóbb az esti árnyékban már nem tudtam jól fotózni. Most viszont remek képek születnek. Sajnos ez a strand is zsúfolt és nincs árnyék. Végül hamar úgy döntünk, hogy visszamegyünk az előbbi Achatara.

Ha már egész nap itt maradunk, kiveszünk egy napernyőt két széteső félben lévő ággyal 6 Euróért. A szigeten mindenütt ennyi. A part a víztől távol homokos, majd aprókavicsos és egész közel a vízhez köves. Három lépés után nyakig ér a víz, 5-6 tempózás után meg vagy tíz méter mély. Hasonló ahhoz az öbölhöz, amiről írtam, hogy olyan mély volt a víz. Úgy 80-100 méterre a parttól kiáll egy sziklatömb a tengerből. Nem tűnik nagyon nagynak, odaúszunk. Közben átúszunk egy rész felett, ahol megint vagy 30 méter mélység van alattunk. A sziklához érve nagyon érdekes víz alatti látványban lehet részünk. A képződmény part felőli oldalán a talapzat lépcsőzetesen nyúlik le 30 méter mélybe és minden magasság felett más-más színe van a víznek. Kisebb és nagyobb halakból álló, rajok úszkálnak kíváncsian körülöttünk. Sokáig nézelődünk itt, mert nagyon érdekes az egész. Azután meg akarjuk kerülni a „hegyet”, de amikor a nyílt tenger felé eső oldalához érünk, megrémülünk. Ott a szikla szög egyenes falként zuhan a mélybe, vagy 50 méter lehet alattunk. A víz sejtelmes sötétkék, még misztikusabbá teszik a benne keringő kis fekete halak és a beszűrődő napsugarak. Nagyon védtelennek érezzük magunkat e mélység felett, ezért nem merünk átúszni a sziklafal felett, inkább visszafordulunk. A víz alatti fényképezőgépen sajnos már az első ilyen tuti helynél kifogyott a film. Fergeteges élmény, komolyan, mintha valami búvárnyaralásra foglaltuk volna le az utat, csak az a baj, hogy mi a vízen csak felül lebegünk és nem tudunk ezekbe a mélységekbe alámerülni. A párom kijelentette ez után, hogy jövőre olyan nyaralást választunk, ahol búvártanfolyamra is lehetőség van!

Később a strandtavernában eszünk, de mivel eddigi étkezéseink alaposan lehúzták anyagi korlátainkat, eljutottunk arra a pontra, hogy bizony komolyabban spórolnunk kell. Így rendelünk egy nagy adag sültkrumlit és egy adag kalamárit, meg két üdítőt és ketten esszük meg. A kalamárit jól készítették el, mindez 13 Euróba kerül. Késő délután indulunk haza, bevásárolunk, tele pakoljuk a robogó „csomagterét” zuhanyozunk és enni megyünk. Úgy döntöttünk a hátralévő napokban a vacsora lesz a fő étkezésünk és nem az ebéd. Az óvárosban a kikötő felől nyílik egy tágas mellékutca, ahol csak gyorséttermek vannak. Mi „kajáldás utcának” hívjuk. Végignézzük mindet és kiválasztjuk az egyiket. Itt egy hatalmas gírosztálat rendelünk kettőnknek, plusz két darab csirkeszuvlakit hozzá extra, meg egy nagy tál tzatzikit. A hús tiszta színhús, egy cseppnyi cafadék sincs rajta, minden nagyon finom és igazán jól is lakunk, mindezt 16,80-ból. Utána még sétálunk, jobban mondva gurulunk a lejtős utcákon.

Nagyon erős és hideg szél fúj, mint ahogy minden este. Hazafelé venni akarok még zöldséget. Ez itt alapvető probléma. A főutcában van hat zöldségárus, mindegyik roskadozik az árutól. De hogy minek rendelnek annyit, azt a fene se tudja. Minden árujuk fonnyadt, rohadófélben van. Nagyon nehéz a több láda paradicsom közt egyáltalán egy darab épségeset találni. És milyen pokoli drága minden! Amikor visszatért a Lane komp Krétáról (amivel mi Kassosra utaztunk), akkor hozták a teherautók a boltokba az új árut. Tehát Krétáról hozzák. Ez igencsak meglepett, mert azért az alapvető zöldségeket megtermelhetnék simán a szigeten is. Csak később olvasom el az útikönyv gazdaságra vonatkozó részét (ami normálisan nem érdekel, ezért ki szoktam hagyni), miszerint a kárpátoszi emberek több, mint 50%-a csak ideiglenesen tartózkodik a szigeten és amikor meg itt vannak, nem foglalkoznak földműveléssel, egyszerűbb importálni…Ezután másnap az áruházak polcait is feltöltötték. Na de térjünk vissza a tárgyhoz. Hazafelé menet betérek abba a zöldséges boltba, ahol a legjobb árut találtuk eddig. Az eladó nőnek nyoma sincs, de bemegyek és elkezdem a kezembe gyűjteni a zöldségeket. Előkerül a nőci, mobiltelefonba karattyol és beül a pénztárgép mögé. Odaköszönök neki, de nem reagál. Leteszem az árut a pultra, de arra sem reagál. Na jó, erre ráteszem az uborkát a mérlegre, nagy kegyesen leméri, beüti. Mutogat a zacskókra, pakoljam be magam. Nem gond. Teszem sorban a paradicsomot, paprikát, szőlőt a mérlegre, a nő csak telefonál. Beüti a végösszeget, elém nyomja a blokkot, elveszi a pénzt. Nem akarom zavarni fontos telefonálása közben, így csak intek neki egy viszlátot. Rám se hederít, mintha ott sem jártam volna. Nem az első eset ez, hogy ennyire semmibe vesznek. Azt is sokszor tapasztaltam már, hogy amikor mosolyogva, kedvesen köszönök kalimérával, rám se hederítenek, a végén kinyögik angolul a fizetendő összeget, de bye-t sem mondanak. Máskor meg angolul kezdem, de nem hajlandóak velem szót váltani, csakis kizárólag görögül, pedig másik alkalommal tudott ugyanaz az ember angolul. Hangulatfüggő. A másik zöldségesnél én voltam az egyetlen vevő, közben jött egy görög nő. Én ott álltam a pénztárnál, vártam, de azok csak beszélgettek, majd az eladó félretolt engem és előbb a görög nő fizetett, majd rajtam üvegként átnézve kerültem én is sorra. Mintha utálnák a külföldieket. Ilyesmit eddig még csak Korzikán tapasztaltam. Az egyetlen nagyon kedves ember, az a kissé molett fiatal srác, aki mindig a kis bárban van esténként, ahova szívesen megyünk, ahol mindig helybéliek vannak.