Samos 2006/6.

2006. Július 1, szombat: tizenharmadik nap, pihenés, strand

Még két teljes napunk van. Lassan elfog a pánik, hogy nem akarok innen hazamenni. Már előre utálom a hétfőt, főleg mert csak este utazunk és mit kezdjünk azzal az utolsó nappal, mikor az összecsomagolt holmink az apartman kertében fog állni…

Fél 10-kor kelünk fel és 11-kor már indulunk is a strandra. Még egyszer megengedjük magunknak azt a luxust, hogy taxit fogunk. Ma sem hullámzik, így kristálytiszta a tenger. Egész nap itt maradunk, így ma a strandtavernában ebédelünk, ami kicsit fentebb van a hegyoldalban és mesés kilátás nyílik nyitott teraszáról a Tsamadou-öbölre. Még csak az étlapot nézzük, amikor megjelennek szomszédaink és leülnek asztalunkhoz. Ők már többször is ettek itt, a sülthalas tálat ajánlják nekünk. Rendelünk egy tzatzikit és egy vegyes salátát és egy haltálat, amit ketten eszünk. Egy nagy hal, pár tintahalkarika és pár gavrosz (apróhal) van rajta. Tényleg nagyon finom, de a tzatziki és a saláta is különlegesen jó. A mennyei ételhez még a kilátás teszi tökéletessé ezt az ebédet. 

18h-ig maradunk, hazafelé gyalog megyünk, veszünk útközben pár élelmiszert. Jól bekajálunk az erkélyen. M. újságot olvas, én meg egy kicsit összepakolok. Sétálni megyünk. Minden este ott fekszik a Bodri a kőpárkányán, ahol a cicákat őrzi. Sosem simogattuk meg, csak beszéltünk hozzá, mégis felkapja a fejét és csóválja a farkát, ha elmegyünk mellette. Most megsimogatom és felugrik örömében, várja, hogy adjunk neki valamit. Itt jut eszembe Szabó Magda Nándor kutyája. Most tudom csak igazán átérezni, hogy milyen hamar kötődni tud hozzánk egy ilyen szerencsétlen állat, és milyen hamar megsajnáljuk őket, hogy árvaságuk által rögtön a szívünkbe lopják magukat. Majd megint fél 2-ig traccsolunk a szomszédokkal, akik egy Ouzoval invitálnak.

2006. Július 2, vasárnap: tizennegyedik nap, pihenés, strand

Az utóbbi pár éjszaka már elviselhetetlenül meleggé vált, így egyre rosszabbul és kevesebbet alszunk. Ma sokáig akartunk aludni, de 9-kor már nem tudunk a melegtől, pedig fáradtak vagyunk még. 11-kor elindulunk a strandra gyalog. Útközben benézünk a főút menti medencés bárokhoz, mert úgy tervezzük, hogy az utolsó napot egy ilyen helyen töltjük majd holnap el, ahol egy ital fejében egész nap a medencénél lehetünk. Így lenne a legjobb, mert ott még zuhanyozni is lehet. Egyik hely nagyon megtetszik. Útközben látom, hogy a nagy, narancssárga tölcséres trombitafolyondáron, amit annyiszor megcsodáltam, szinte eltűntek a virágok, helyükben hosszú, babszerű képződmények lógnak. Hihetetlen, hogy két hét leforgása alatt mennyit változott a növényvilág. Arra is figyelmes lettem, hogy mind az erkélyünknél lévő és mind az ófaluban látott, amúgy is ritkás virágú, ciklámenszínű bouganvilleáknak az összes virágja lehullott, csak kopasz kóró maradt belőlük, ezzel szemben a llila színűek olyan dúsak, hogy szinte nincs is zöld levelük, csak a sok lila virág. Ezeket a sötétlilákat valahogy nem kedvelem, és pont a kedvenceim mentek tönkre két hét alatt. A gránátalma is elveszítette már hibiszkuszhoz hasonló piros virágait, már nőnek az apró, fényes almácskák a fákon. Eddig mindig csak az érett almákat láttam, de még sosem azokat a szép virágokat. Azt hiszem, a legjobb időben jöttünk. Közeleg július, a legforróbb hónap, sok növény elvirágzik. Az utolsó 3 évben mindig szeptember végén jártam Görögországban. Legtöbbször már a leanderek sem virágoztak. Talán csak ez az oka, hogy Samost ennyire extrém módon zöldnek és színpompásnak látom.

Ma is a strandon a tavernában eszünk. Már előre elhatároztuk, hogy musszakát, de az nincs. Így én a rakott tésztát választom, ami átlagos, de nem túl jó ízű, M. pedig hagyja magát rábeszélni a pincértől valami töltött tintahalra. Ez egy egyetlen darab hüvelyes testű tintahal, rizzsel megtöltve, kőkeményre sütve, nyakig valami paradicsomos szószban, aminek nagyon rossz íze van. Szegény alig bírja megenni, így a kaja felénél hősiesen cserélek vele. Én is undorodom a paradicsomos szósz ízétől, így alig várom, hogy fizethessünk, mert tudom, utána még dinnyét hoznak. Csak hatig maradunk a strandon. Ma össze kell pakolni és vacsorázni készülünk a szomszédokkal.

A családias hangulatú étterembe megyünk a nagy eperfa alatt. Nincs hely. A boroshordóknál ülünk a pultnál, mi egy sörrel, ők egy Ouzoval, a helyre várva. Lesz egy szabad asztal, de olyan kicsi, hogy csak ketten férnénk el, így kihoznak még egyet bentről és összerakják, pedig alig van hely. Így aztán mindenki egymás nyakán ül. Itt mind a négyen másfajta előételt rendelünk, hogy kóstolni tudjunk a másikéból. A rántott cukkini és a rántott fetasajt nagyon jól van elkészítve, ízletes, finom. A főétellel hasonlóképp csináljuk M-el. Ő rántott garnélákat, én pedig rántott gavroszt rendelek, majd elfelezzük mindkettőt is átpakoljuk egymás tányérjára. A barátaink szintén garnélát illetve bárányt esznek. A bárányból is kóstolok, és nagyon sajnálom, hogy nem azt rendeltem, mert ez az, amire két hete itt vágytam és nem akadtunk rá. A fizetés után megint rakit és baklavát kapunk, mint első alkalommal is itt. 

Még egy utolsó közös iszogatós estet tartunk otthon a szomszédokkal és megint fél 2-kor kerülünk az ágyba. Az apartmanokat szerencsére csak délig kel elhagyni. 

2006. Július 3, hétfő: tizenötödik nap, strand, hazautazás

8-kor ébredek asztalhúzogatásra és gyerekzsivajra, M-t még hagyom fél órát aludni. Szerencsére hamar tisztázódik, hogy a szomszédaink beszéltek Katerina asszonnyal, és ma csak este jön váltóturnus, így mindketten maradhatunk délután 4-ig az apartmanokban. Összepakolunk mindent menetkészre, elszaladok kenyérért és 10-kor már megyünk is négyen strandolni a Long Beachre. Útközben láttam, hogy kivételesen e reggeli órában is ott van a Bodri, így a strandra menet elvisszük neki utolsó 8 szelet paprikás szaláminkat, amit egyetlen krokodilharapással be is fal és várja a többbit, de nincs többi. Mint ahogy írtam, mi egy medencéhez akartunk menni, de így, hogy tudjuk biztosra, hogy le tudunk még zuhanyozni, inkább a tengert válasszuk, így is szinte szégyen, hogy két hetes kokkari tartózkodásunk alatt egyetlen egyszer sem fürödtünk annak strandján. Az apartmantól egyenesen a partra vezet az egyik utca, ahogy kiérünk, ott is maradunk, azon a helyen. 

Bérelünk ágyakat, ernyőt, itt 5 Euróban kerül és benne van az árában egy ital is, amit majd csak később kérünk. Felhős az ég egy kicsit és nagyon párás a levegő, nem lehet messze ellátni. Talán rossz idő közeleg, akkor meg nem is baj, hogy elmegyünk. Az utolsó napot, még ha teljes is, sosem tudom teljesen elengedve élvezni, bennem van a görcs, hogy pár óra múlva utazni kell haza, és aztán dolgozni kell, ki tudja mikor jövök újra hozzád, Hellász. Egy darabig nem valószínű, mert a tarsolyunkban összegyűlt másik útiterveknek is utat szeretnénk nyitni. A strand lapos, világos kövei között sokat találunk, amire jelenetek, képek vannak festve. Ezt már sok helyen láttuk itt, valahogy ez helyi szokás lehet. A Tsamadou strandnál a taverna minden asztalán ilyen festett kövek rögzítették a terítőket, hogy ne repüljenek el a szélben. 

Csak kétszer fürdünk, gyorsan mélyül a víz, nagyon köves és erősen hullámzik. Dél körül kikérjük az italunkat, egy utolsó fagyis frappét. M. és én fél 2-kor összepakolunk és elballagunk ahhoz a gíroszoshoz, ahol már többször is ettünk. Ott ebédelünk: M. egy grilltálat, amin háromféle húsból készült 3 szuvlaki van és egy jó nagy adag gírosz, én pedig gíroszt pitában, plussz egy szuvlakit, meg nagy adag sült krumplit. Nagyon finom az étel nála, csak a kiszolgálás végtelenségig tart. Hazafelé még bevásárolunk pár dolgot, amiket ajándékba viszünk haza. 3 óra után érünk az apartmanba, zuhanyozunk, összepakoljuk a maradék dolgainkat. Már csak téblábolunk. Egy doboz drága csokoládét feliratozunk és ott hagyjuk köszönetképp az ágyon Katerinának, amiért itt maradhattunk az apartmanban az utolsó napon. A szomszédaink mesélték, hogy ők tavaly csinálták így, a pénz sértő lenne. Ők tavaly ősszel is ugyanitt voltak. Ismerték már Katerinát. 

Fél 5-kor kivisz minket Katerina fia, Kostas a templomhoz. Azaz a kis furgonnal csak a csomagokat viszi, mi meg pontosan úgy cammogunk utána, mint az első napon, azzal a különbséggel, hogy akkor még kíváncsisággal teli szedtük a lábunkat, most meg lógó orral bámuljuk meg még egyszer, utoljára a sok szép házat, növényt…Elköszön, kezet ráz, minden jót kíván. Mi pedig ülünk a csecsebecse árus kőpadkáján a buszra várva. Várva? Igen, talán jobb is, ha mihamarabb jön és gyorsan elvisz minket, mielőtt még beleszakad a szívem a búcsúba. De nem vagyok annyira szomorú, mint már sokszor máskor voltam, mert valami azt súgja, „Viszont látlak még Samos!”

A busz pontosan érkezik, azaz 10 perccel korábban, beszállunk. A szokásos menet, előbb Váthiban állunk meg, ezennel utoljára. A buszsofőr az általam kígyóbűvölő zenének nevezett idegtépő muzsikát hallgatja. Azt, ami azt hiszem krétai népzene, legalábbis Krétán vettem tévedésből egy kazettát, amin csak ilyen zene van. Néha csak „nyenyerének” nevezem. Valami néha hegedűnek, néha skót dudának hangzó hangszer nyekereg benne, de úgy, hogy ha a közelben kígyós kosár lenne, biztosan kitáncolna belőle a kígyó. Többen is megjegyzik, hogy elviselhetetlen a zene, ráadásul jó hangos is. Nem sokat beszélünk, szinte szótlanul szippantjuk magunkba a mellettünk elsurranó képeket, nem kell most beszéd, hadd dédelgessük az álmokat, hogy bár először, de nem utoljára tettük lábunkat szép Samos földjére. Pedig nem is fáj a búcsú. Csak most, amikor ezeket a sorokat írom, gyűlik először könny a szemem sarkában. 

A reptéren minden nagyon gyorsan zajlik, szinte terelnek minket, olyan gyorsan, hogy alig van idő előkotorni a jegyet, útlevelet…a csomag is egy pillanat alatt eltűnik és már a nagy, modern váróban ülünk. Négyesben. Egymás mellé kaptunk jegyet újdonsült barátainkkal. Már nem Samosról beszélgetünk, hanem arról, hogy mikor látogatjuk meg őket Eschenlohéban, Garmisch-Partenkirchentől 10 km-re. Majd megyünk együtt túrázni! Elsötétedik az ég és hatalmas égszakadásba kezd. Csak úgy ömlik. Az ablaknál állva figyeljük, hogyan áznak csomagjaink az esőben a géphez vezető úton. Szélvihar van, villámlik, mennydörög. Arra gondolok, mi járhat a fejükben a most érkezett új nyaralóknak. Szegények, jó fogadtatásban részesültek. Biztosan azt gondolják, jó vacak idő lesz Samoson. Mi pedig egy kicsit aggodalommal nézünk a repülés elébe, nem tetszik a cikázó villámokkal teli ég. Érdekes módon, nem hogy nem pontosan, hanem majdnem két órával korábban szállunk fel a jegyen szereplő időpontnál (20:35 helyett 18:10-kor). De nem is bánjuk, így nem kellett sokat várni és hamarabb haza is érünk. A repülés kellemes, csak Samos felett volt vihar, hamar kirepülünk a felhőkből. Középeurópai idő szerint 20:40-kor landolunk a müncheni Franz-Josef Strauß reptéren. Eddig tartott az álom, mert az ember csak akkor fogja fel igazán, hogy vége, mikor kiszáll egy más világban. A majdnem egy kilométer hosszú folyóson, hosszú futószalagokon lehet utazni, hogy ne kelljen annyit gyalogolni és a csomagot cipelni. Színes neonfények világítják meg a folyosót. Futurisztikus kép. Folyvást csak kérdezem: „Hol vagyunk mi egyáltalán?”…

Mit is írhatnék még Samosról. Csodálatos nyaralás volt. Lélegzetelállítóan mesés természet, idilli falvak, kedves emberek, finom ételek. De a legszebb a nyugalom volt. Az egyik fajta nyugalom, hogy nem hemzsegtek a turisták, hogy az erdők mélyén csak a miénk lehetett a természet, a másik nyugalom, pedig hogy végre nem kirándultuk magunkat halálra. Nem keltünk fel minden reggel 5-kor és autóztunk napi 300-600 km-eket, hogy pihentünk, hogy nem görcsöltünk, „jajj, mi lesz, ha nem látom a Heraiont?”, hogy kizártunk agyunkból a „meg kell nézni” kifejezést és elengedtük magunkat, hagytuk a dolgokat úgy történni, ahogy történni akartak. Pihentünk, nyaraltunk, kikapcsolódtunk, igazán, és nagyon mélyen magunkba szívtuk e sok természeti csodát, abszolút történelmi emlékmentesen. És ebben a paradicsomban éreztem először, 4 közös nyár után, hogy felszabadultan nyaralok végre. Csodálatos két hét volt.