Samos 2006/3.

2006. Június 23, péntek: ötödik nap, kirándulás robogóval Pithagorióba

Ilyen jól még sosem aludtam nyaraláson, mint ma éjjel. Mikor felébredek az ébresztőre, elcsodálkozom, mert M. már ébren van és a kávéját issza. Pedig mindig nekem kell őt kikönyörögnöm az ágyból és erre a procedúrára mindig rá kell számolni vagy negyed órát. Éjszaka lehűl egy kicsit a szoba, és amellett, hogy telespricceljük magunkat a szúnyogriasztó spray-vel, még bedugjuk az itt talált konnektoros, párologtatós riasztót is. Így nincs szúnyog sem, vagy legalábbis ami van, nem csíp. Szóval, az első éjt leszámítva, nyugodtak az éjszakáink. Míg én zuhanyozok, M. elmegy kenyérért. Csodálom, mi van vele, hogy ilyen fitt. Ő a délig alvó típusok közé tartozik. Sokat vacakolunk, későn indulunk el és rögtön Kokkari határában tankolni kell. Most már tudjuk, hogy Vathiig csak negyed órát tart az út és onnan Pithagorio még egyszer annyira van, tehát minek siessünk, ma délutánra sem tervezünk egyebet strandolásnál. Amúgy meg szándékosan szerveztük így az egészet, hogy a motorral csak közelebbi célokat nézünk meg, mert a távolabbi helyekre majd autóval megyünk el. Útközben feltűnik (nem először, de most hosszan elgondolkozok róla), hogy mennyire előzékenyek itt a görög autósok. Simán van hely a motorunk mellett előzni, de ők inkább csak döcögnek mögöttünk és nem előzgetnek. Nem ez a tipikus görög autós mentalitás. Ha valaki itt durván vezet, az biztosan külföldi. Így arról is írnom kell, hogy a samosi nép eleve nagyon kedves, udvarias. Úgy vesszük észre, hogy – bár itt is rengeteg turista van: főleg németek, angolok, svédek, olaszok és franciák – őket még nem fertőzte meg a turizmus betegsége, vagy csak roppant türelmesek. Az angolok tűnnek a legelviselhetetlenebb turistának. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a szamiótáknak még nem ment a sok idióta turista az agyára, jól tűrnek még minket, mindenhez jópofát vágnak. 

A Vathi öbölben nagy, többemeletes tengerjáró hajó horgonyoz. Fentről nézve hatalmasnak tűnik. Vathit elhagyva kopárabb lesz a táj, azaz nincsenek erdők – mert leégtek – hanem csak szúrós bozótok: a macchia, meg rengeteg színes virág. Azért az igen valószínű, hogy mi egyszerűen jó utazási időpontot választottunk és most még virágzik, ami virágozni tud. Eszméletlen változásokat figyeltünk meg, az ittlétünk csupán két hete alatt is. De erről majd később. 

Útközben fura érzésem támad, ami sajnos Pithagorióban pokollá teszi az ottlétünket. Ugyanis felfáztam, méghozzá igencsak. Ezt nem kívánom részletezni, aki ismeri, tudja, mit jelent ez, aki pedig nem, örülhet neki, de a Pithagorióban töltött kis idő alatt négyszer kell bekéredzkednem valahova.

Az enyhén lejtős, bazárokkal teli főutcán, ami a fent futó főutat és a kb. 100 méterrel lejjebb fekvő kikötőt köti össze, bolondok háza van. Olyan nyüzsgés van már ebben az időpontban is, mint egy piacon, hemzsegnek az emberek és dudálnak az autók. Parkolni esélytelen, csak a kijelölt, fizetős parkolóban – azért a kis robogósok feltalálják magukat. Pithagorio lenyűgöző hely. A hegyoldalba épült házak amfiteátrumként ölelik körbe a patkó alakú öblöt. A kikötőben halászbárkák és fenséges yachtok ringatóznak. Az egész kikötői félkörív hosszában tavernák és bárok sorakoznak.

Mivel már lassan délre jár az idő, kezdünk olvadozni a napon. Felkapaszkodunk a kis dombhoz, ahol a Logothetis-vár romjai állnak. A mai napig lusta voltam elolvasni az útikönyvet, mi is ennek a várnak a története. Útközben olyan szűk kis utcákba botlunk, ahol hosszú métereken át, színes, kanyargós virágmintákat festettek a földre. Ez lehet a szegénynegyed. Omladozó viskók között idős néni üldögél a lépcsőn és kis unokájának dalt énekel. Látni, hogy itt nagyon szegény emberek élnek. Annál inkább meghat, hogy egyszerű utcarajzaikkal, és festményeikkel – egyik ház falát halászjelenet díszíti – ilyen vidámságot lehelnek sivár hétköznapjaikba. Elgondolkodtató.

A vár előtt áll egy nagy templom és a kettő között van a temető. Besétálunk, mert vonz a fák árnya. Nem akarom magam sajnáltatni, de igen rosszul érzem magam, görcsöl a hólyagom, émelygek, minden percben mellékhelység után vágyakozom és a 40 fokos déli hőségben ráz a hideg, libabőrös a karom. Szinte szégyellek bármit is mondani M-nek, mert nem akarom elrontani a napunkat, de nagyon jól tudom, hogy nem bírok ma már tovább menni és haza kell menjünk gyógyszerért. Szegény e hír hallatán lehangoltan baktat a sírkövek között, ha valaki ránk néz, azt gondolja, hogy temetésre érkeztünk. Közben feltűnik, hogy szinte minden egyes sírkőbe egy nyitott keresztet alakítottak ki és minden síron, mindegyikbe más és más apróságokat helyeztek bele. A legjobban azt tetszik, amelyikbe kagylókat tettek, de van, amelyikbe mogyoróhéjat, vagy fenyőtobozt szórtak, vagy beültették virággal. A lényeg, hogy mind másmilyen. Ami még érdekesség, hogy mindenki 2004 után halt meg, mintha csak valami dögvész pusztított volna az utóbbi két évben. De valószínűbb, hogy ez egy új temető. A sírok mindegyikén üvegvitrin található, amiben van egy fénykép az elhunytról és valamilyen használati tárgyát is belehelyezték, pl. szemüveget, pipát. Érdekes és elgondolkodtató. Emellett minden síron hatalmas csokor, de szintén egyedi művirág áll vázában. Le a kalappal, e hagyomány előtt, szépen ápolják.

Kilátás a temetőtől a reptér felé:

Itt tetőz a hőség, alig bírjuk elviselni, mert a levegő meg sem moccan. Nyitott cipőnkben égnek a lábujjaink. Érdekes, hogy mindkettőnknek egyszerre, mert előtte soha az életben nem volt még így. Spricceljük állandóan a fújós napozókrémmel. Pithagorio utcáiról sem hiányzik a sok virág! Sőt!

Visszasétálunk a kikötőbe, hogy megkeressük Pithagórasz szobrát. Előtte leülünk egy árnyékos padra, ahol szendvicset eszünk (azaz csak M., nekem nincs étvágyam) megegyezünk, hogy kibírom valahogy hazamenetel nélkül, mintha javult volna a helyzetem. A kikötőből felgyalogolunk a főútig. Ezt tehetnénk az enyhén lejtős főutcán is, de mi ehelyett kiválasszuk a város lehető legmeredekebb lépcsősorát, ami szinte egy falként mered előttünk. Izzadtan, zihálva érkezünk a motorhoz és elindulunk a hegyoldalban búvó, közeli Panagia Spilianihoz.

A nagy, kupolás templom belső udvarából nyílik a bejárat a barlangba, ami hosszan elnyúlik föld alatt. Pillanatok alatt jeges lesz a levegő. Izzadtan nem akarunk itt sokáig maradni. A barlangfolyosó legvégében áll a kis kápolna, amit a barlangban eredő „csodatévő” víznek szenteltek. Csak pár percet töltünk itt. A templom teraszáról pompás kilátás nyílik Pithgorióra és a reptérre. A közelben sok ásatás, romterület található. Egy éve olvastam Eupalino alagútjáról, ami egy vízvezetékrendszer és több km hosszan fúr át egy hegyet. Ezt sajnos éppen idén májusban kezdték restaurálni, nem lehet látogatni. Kész vagyunk a mai programmal, homokos strandra vágyunk.

Kilátás a templom udvarából:

A szigeten csak néhány homokos strand van, ezek közül kettő nagyon szép, véletlenül – vagy szándékosan, mert nem tudom, mit jelent – mindkettőt Psili Ammosnak hívják. Az egyik délnyugaton van, Votsalakia közelében, a másik pedig itt délkeleten, nem messze innen. Elindulunk hát vissza Vathi felé és hamarosan meg is látjuk a táblát Psili Ammos felé. Útközben veszünk pár apróságot a strandra. Iszonyú meleg van. A strand köré kis település épült, néhány házzal. A part sárga, finom homokos, a víz nagyon lassan mélyül, ezáltal melegebb is, mint máshol volt. Törökország itt van a legközelebb a samosi partokhoz, 1,5 km, katonai bázis áll a strand feletti szirten. Sok illegális bevándorló próbálkozik Törökországból csónakkal átjönni. A part zsúfolt, rengeteg francia van itt. Napozóágyak rengetegén küzdjük át magunkat, míg végül találunk még egy kis árnyákos helyet egy tamariszkusz fa alatt.

Erős szél van, néha beteríti az egész arcunkat homokkal. Valami iszonyatosan bűzlik, mintha csak egy rothadó állat tetemén feküdnénk. Amúgy akármilyen gusztustalan is ez a téma, meg kell említenem, hogy a bozótosokban sokszor fekszik egy-egy elhullott kutya és motorozás közben már lehet tudni, még ha nem is látjuk, hogy egy ilyen fekszik valahol a bokorban, mert megcsap az az édeskés bűz. Az írásomat nem sminkelem ki, így ezek a benyomások is hozzátartoznak Samoshoz. Szóval azzal ütjük el a dolgot, hogy oké, biztosan egy döglött kutyán fekszünk. Később tűnik csak fel, hogy kavicsból ki van rakva egy kereszt a homokban és faág van beleszúrva. Talán csak gyerekek játszottak, talán mégis a döglött Bodrin fekszünk – mert M. minden kutyát így hív. Így ez a strand nem lopja be magát a szívünkbe. 5-ig maradunk itt és a változatosság kedvéért még egyszer beugrunk a L-be, hogy megvegyük a majdnem egy hétre való szénsavas víz készletünket (mert ezt máshol csak igen ritkán lehet kapni, és mert addig nem lesz lehetőségünk többet ide jönni). Megint felmálházva utazunk haza. Sokáig tötyörgünk, képeslapokat írok, míg M. visszaviszi a motort. Én napok óta azt szajkózom, hogy ha visszavisszük, említse meg, hogy jövő héten autót akarunk bérelni, mert akkor biztosan adnak kedvezményt, ha pedig jövő héten már nem ismer meg a George Clooney kinézetű dögös kölcsönzős, akkor lőttek a kedvezménynek. M. nem hisz a teóriámba, majd mikor visszajön boldogan újságolja, hogy megkapjuk az autót napi 35 helyett 20 Euróért. Ugye megmondtam én, hogy trükközni kell? Ezért akartam előbb motort bérelni, hogy felépítsük ezt a kedvezményt. Így indulhatunk vacsorázni. A főút mellett – tehát nem az óváros főutcáján, hanem az országút mellett – van egy nagyon hangulatos taverna. Óriási szederfa alatt állnak a régi faasztalok. Egy család szolgál fel, semmi giccses pincérruha stb. A terméskőházon olyan veronai erkély van, mint „Júlia házán”. Az étterem népszerű lehet, mert dugig tele van, azaz ez a kinti rész van tele, mert bent egy lélek sem akar ülni. A sarokban egy nagy fapultnál bárszékek állnak és mögötte hordókban a samosi bor. Oda ültetik le azt, aki asztalra vár. Nekünk szerencsénk van, mert pont elmennek ketten, így rögtön van helyünk.

Az étlap rövid, nincs nagy választék, az étel olcsó és ha mások tányérjára lesünk, kiadós is. Csak a kiszolgálás piszok lassú, nekünk meg már kopog a szemünk. Frissen facsart narancslevet iszom, isteni finom. Én rántott kagylót eszem (először életemben), ami nagyon ízlik, M. rántott garnélákat, imádom én is garnélát, de most újat akartam kipróbálni, mindenesetre persze mindig megkóstoljuk egymás ételét is. Mellé paradicsomsalátát rendelünk, amiben éppenséggel paradicsomból van a legkevesebb, de minden egyéb finomság akad benne, jól van ízesítve. Fizetés után két kupica atomerős rakit és egy nagyon finom baklavát kapunk. Az egésznek a jellege, hangulata nagyon emlékezetet a tolói öregemberre, aki egy szál gatyában szolgált fel…

A vacsora után már nem maradunk sokáig ébren. Beveszem a szupergyorsan ható hólyaghurut elleni tablettát, csak reménykedek, hogy holnapra jobb lesz a helyzet. 

2006. Június 24, szombat: hatodik nap, hajókirándulás Fournira, delfinek

Patmosra terveztük eredetileg ezt az utat, de Fourni jobban megfogott. Amúgy még lehetett befizetni buszos szigetkörútra, és egy törökországi hajókirándulásra vagy jeepsafarira, vagy egy „Kék út”-nak nevezett BBQ-hajókirándulásra is. Mi Fourni mellett a Samiopoula, lakatlan szigetére való hajókirándulásra fizettünk még be, egy héttel későbbre. 

Kicsit brutális az indulás: találkozó 6:30-kor a templom előtt, így 5-kor kelünk. Készítek szendvicseket. A hajó Pithagorióból indul. Nagyobb hajó, pontosan arra emlékeztet, amilyennel Tolóból Hydrára mentünk, a Mantalenára.

Bár az eddigi tapasztalat már előre figyelmeztet, hogy hideg szél fúj majd a hajóúton, nem hozunk magunkkal semmi melegebb holmit, csak shortban és ujjatlan trikóban utazunk és felülünk a felső fedélzet négy székes „mozisoraiba”. Kész öngyilkosság: M. 5 percen belül le fog égni, én pedig nyavalyogni fogok, hogy fázom. De muszáj ott ülnünk, még pedig abból az okból kifolyólag, hogy ma van a már említett évfordulónk és az én párom megígérte nekem, hogy delfineket is foglalt az útra. Amit persze nem hiszek el, hiszen ő is csak viccel ezzel, de reménykedek. Kilencedik alkalommal vagyok Görögországban és kb. 15. alkalommal hajózok a Földközi-tengeren. Én még delfint sosem láttam. Szóval nekem papolhat, aki amit akar, én nem hiszem el, hogy léteznek. 

Valamiért fél óra hosszát még a kikötőben állunk és már égeti a vállunkat a reggeli nap. Mikor elindulunk, rögtön erős szél támad. A parthoz közel, azzal párhuzamosan haladunk nyugat felé. Minden gondolatom a delfinek. Amikor távolodni kezdünk a partoktól, akkor arra gondolok, hogy ha látnánk őket, egész biztosan a nyílt vizeken. Gondolatban egyfolytában igézem őket „gyertek, gyertek…” De semmi. Már rég elpakoltam a fényképezőgépet is, mert erősen fröcsköl fel a víz és a szél mindent kitép a kezünkből. Megfagyok, de nem akarok lemenni a zárt kabinba. Éppen csokis kekszet bányászok a hátizsákban, mikor M. felkiált: delfinek! Az utasok mind a hajónak erre az oldalára tódulnak, én meg csak kérdem, hogy hol.  És ebben a pillanatban csokis kekszet a kezemben szorongatva meglátom őket. Hárman vannak. A hajóval párhuzamosan úsznak. Sokkal kisebbek, mint amilyennek elképzeltem őket. Azaz kisebbek, mint társaik, akiket már delfinshowban láttam. Nem csak kisebbek, hanem a színük sem olyan. Alul világosszürkék és a hátuk közepén sokkal sötétebb szürke széles sáv fut. Begyömöszölöm a cookiet a számba és csupa csokis kézzel eszeveszetten kutatok a hátizsákban a fényképezőgép után. Közben eszem azt mondja, „nyugi, csak ésszel, még a tengerben végzi a gép”. Előkerül a fényképező, még a tokjából is ki kell szedni. Új digitális kameránk hátránya, hogy lassú, mint a csiga, egy fotó után várni kell vagy két másodpercet, míg egy következőt fényképezni tudok. Ezért elkezdem beállítgatni, arra a funkcióra, amikor sorozatképeket lő el egymásután mozgó tárgyakról. Ötös sorozatra állítom be, és mire fényképezném a delfineket, már csak a távolban látszanak uszonyaik. Teljesen közömbös hangulattal roskadok vissza a székemre. Behajítom a gépet a hátizsákba. Nem is tudom, hogy boldog vagy szomorú vagyok-e. Boldog, mert végre láttam őket, még boldogabb, mert a véletlen úgy hozta, hogy elhiggyem szerelmemnek, hogy ő gondoskodott a delfinekről ajándékképp, hogy ez a dátum még jelentősebb emlék maradjon. Szomorú, mert annyit ábrándoztam róla, mennyi sorozatképet készítek majd róluk, ha egyszer láthatom őket, és olyan hamar elmentek. Lassan visszaülnek az emberek a helyükre. Ami feltűnt, hogy a hajókapitány is izgatottan jobb oldalra rohant a delfinek láttán, amiből azt a következtetést vontuk le, hogy ő is csak ritkán láthatja őket. Pár perc múlva, beletörődve sorsomba újból a csokis keksz után kutatok. Megismétlődik az egész jelenet: delfinek – most vagy tíz – csokis keksz a szájba, fényképezőgép keresés, beállítás és a delfinek átúsznak a hajó alatt és el is tűnnek. Izgatottam veszek elő újabb cookiet, hiszen ez a csali, vagy nem? A kamerát sem pakolom el többé, kezemben szorongatom. Hiába. Nem jönnek többé.

Rövid kikötés Ormos Marathokampos faluban

A Kerkis-hegység

Samos sziklás partjainak a lábánál sokszor látunk meghitt kis öblöket, ahova csak csónakkal, vagy terepjáróval lehet eljutni. A sziget délnyugati csücskéhez érve elkanyarodunk a nyílt tenger felé, és ahogy kijutunk a sziget védő hatóköréből, hatalmas hullámok dobálják a hajót és a szél majd letépi a fejünket. Sós víztől nedvesen, libabőrösen vacogva alszunk el a fedélzeten, míg csak meg nem érkezünk Fournira.

Első pillantásra Mykonosra emlékeztet egy kicsit, de legalábbis a kiklád-szigetek tájaira. Fourni rettentően kopár, bár kivételesen szerencsésnek tűnik egyetlen kis lakott városkája, ahol a megszokott amfiteátrumszerű formában ölelik körbe a házak a kikötői öblöt. Itt viszonylag sok zöld van. Előbb felkapaszkodunk a dombra, ahol egy kékkupolás templom áll, jó lesz tájékozódási pontnak, majd onnan legyalogolunk a faluba, egészen a hegyek lábáig, ahol dús zöld a vegetáció. Bűbájos hely.

Visszaérkezve a kikötőbe, elindulunk a kicsit távolabbi strand felé, amit a templom dombjáról láttunk. Salakos ösvény vezet a domboldalban, amit fügekaktuszok erdei határolnak. A homokos-kavicsos strandot óriási leanderek veszik körül. A víz nagyon tiszta. Az öbölben horgonyoz egy hadihajó. Már többet is láttunk belőlük, katonák rohangálnak rajta és hatalmas ágyúja is van. Félelmet keltő látvány. Szemközt, távolabb fekszik a kopár Ikária szigete. Ha belegondolok, hogy először kombinált nyaralást akartunk: Samos-Ikaria…áldom az eget, hogy nem így cselekedtünk. Összesen öt óra szabadidőnk van Fournin. A strandot egy óra múlva megunjuk, mert a déli hőségben elviselhetetlenül éget a nap. Visszasétálunk a kikötőbe és beülünk a pár cicomás, turistákat csalogató tavernák közül kirívóan szerény kis étterembe. Csak a tulaj van itt egyedül. Elég sokára jön és csak bambán néz. Kérjük az étlapot, az viszont nincs. És elkezdi sorolni, hogy mi az a pár étel, amiből választani lehet. M-el összenézünk, elmosolyodunk és én rögtön rávágom: kalamári. M. csirkemell filét kap tejszínes gombás szósszal. Persze megint a tolói öregember jut az eszünkbe. „Ez az én Patrosom!” – mondjuk már sokadszor ezt az idétlen mondatot, ami egy német fetasajt reklámban hangzik el. A sajtot Patrosnak hívják, és mikor megkóstol többet is a bajszos görög, felismeri, ez az igazi, ez az én Patrosom. Ez szinte a szállóigénkké válik a nyaralás alatt, ha elbűvöl minket valaminek az eredeti görögsége. Nem jó a kalamári, gumis lett, túl sokáig sütötték. A csirke átlagos. Jó sok idő elmegy itt a lassú kiszolgálás miatt. Utána még sétálunk egy kicsit és már vissza is kell térni a hajóhoz.

Hazafelé is kegyetlen szél van. Eleinte még hősiesen fagyoskodunk a fedélzeten újabb delfinek reményében, de hamar feladjuk és lemegyünk a zárt részbe, ahol már jó páran alszanak a kanapékon. Így mi is csatlakozunk hozzájuk, szunyálunk egy kicsit. Amikor felriadok, pont azon a helyen vagyunk, ahol ma reggel a delfinek kísértek, így ismét felmegyek a tetőre és fényképezőgépem szorongatva álomkórosan bámulom a vizet. Nem jönnek többé. M. megint viccelődik: „Sajnos csak egy alkalomra rendeltem meg őket, ne is nézd, többet nem jönnek.” 

Behajózunk Pithagorio kikötőjébe, felballagunk a meredek utcán a főútig, ahol a busz már vár ránk. Fél hét van és úgy éget a nap, mintha csak dél lenne. Ma ünnepelni akartunk, de olyan hulla fáradtak vagyunk, hogy már semmihez sincs erőnk, eltoljuk az egészet másnapra. M. focit néz a tévében, vacsira csak zacskós leves és tzatzikis kenyér van ma. A meccs után még az erkélyen iszogatva üldögélünk.