Samos 2006/4.

2006. Június 25, vasárnap: hetedik nap, egy laza nap

A mai napot a pihenésnek szenteljük, mégis az eltervezett sokáig-alvásból nem sok lett, 8:30-kor már ébren vagyunk. Tíz óra után elmegyünk az ófaluba, majd beülünk a parti sétányon abba a tavernába, ahol a második napon a meetingnél olyan finom frappét ittunk. Arra vágyunk újból. Ez egy tipikus kockásabroszos taverna. A víz melletti asztalhoz ülünk. Jó innen bámészkodni, nézni a mozgalmas és gyönyörű sétányt. Csak a frappével nem stimmel valami, nem jó ízű, azaz keserű és vizes, és ami a legérdekesebb, hogy ma kevesebbe kerül, mint egy hete ugyanitt.

Hazafelé végignézzük a boltokat. Egy hét után először! Szintén először nézünk bele az apartmannál, az utazási iroda által elhelyezett információs mappába. Ebédre magyar konzerves solett van, de a legfinomabb, amiben libamell van, ennél jobbat nem is kívánunk. Kicsit pihenünk, mondhatni sziesztázunk és a koradélutáni, tűző napsütésben másszuk meg a 2-3 km-es meredek utat a Tsamadou strandhoz. 

Ma nem cipeltük a polyfoamokat magunkkal, napágyat bérelünk, ernyővel 6 Euróért. Észrevettük már régen, hogy a legtöbb napernyő szinte semmit sem véd a naptól, mert egyrészt olyan kicsik, másrészt pedig valami lyukacsos anyagból vannak. Ha aláül az ember, ugyanúgy látszik az árnyéka, mintha a napon lenne. Viszont mi találunk egy jó helyet, ahol kétszer akkorák az ernyők és nem átlátszóak, ezért nem is sajnálom a 6 Eurót. Királyként érezzük magunkat. Ez az első nap, amikor tényleg csak pihenünk, és a strandon pedig nem a kavicsokon fekszünk, hanem kényelmes ágyon. Ma nem hullámzik annyira a tenger, így a víznek ma más színe van. A hullámoknál gyönyörű azúrkék volt, de nem átlátszó, hanem mintha beleöntöttek volna egy pár hordó világoskék festéket. Ma viszont átlátszó, zöldes színű, és nagyon tiszta. Nagyon élvezzük ezt a napot. Először érzem, hogy mi is az: kikapcsolódni. Csak fürdünk, napozunk, képes újságokat olvasunk. Úgy érzem, örökre itt szeretnék maradni, de legalábbis ezt a pillanatot még nagyon sokáig szeretném élvezni. Fél 7-ig maradunk, majd visszagyalogolunk. Hazafelé kicsit hosszabbnak tűnik az út, mert akkor csak ballagunk. Idefelé meg mindig loholunk, mert ha gyorsabban jövünk, hamarabb magunk mögött tudhatjuk a megerőltető menetelést. 

Ma vacsorázni megyünk, de amíg készülődünk eszünk egy szelet kenyeret melitsano krémmel. Hát az valami rémesen rossz! Tiszta majonéz és tojás íze van, padlizsánnak nyoma sincs. Azt hiszem, egy életre megutáltuk a melitsanot, mert miután kidobjuk a fél kilós dobozt, többé már eszünkbe sem jut az étteremben előételként ezt rendelni. Vacsora előtt előbb a kölcsönzőhöz megyünk. Autót szeretnénk három napra holnaptól. A fickó ajánlatot tesz, hogy 35 helyett 25-ért adja nekünk. Nem emlékszik a pár nappal ezelőtti ajánlatára, de valószínűleg ránk sem. Mi viszont trükkösek vagyunk. Amikor újra be akarja írni az adatainkat a számítógépbe, odaadjuk neki a motorbérlés igazolólapját, mondván, azon rajta van minden adat és hozzáfűzi a párom, hogy azt mondta a fickó, amikor a motort visszahoztuk, hogy 20-ért kapjuk meg az autót. Erre kötélnek is áll és szó nélkül odaadja a kis Hyundai Atost 35 helyett napi 20 Euróért. Azt hiszem, jó üzletet kötöttünk! Ráadásul kis kérlelés után meg is engedi, hogy már ma este elvigyük az autót, így holnap már nem kell ezzel foglalkozni, indulhatunk kirándulni. 

Azt írtam, hogy tegnap túl fáradtak voltunk ünnepelni, így mára toltuk át az évfordulós vacsorát. A Meltémibe megyünk. Bár elsőre nem tetszett annyira a hangulata, de nagyon nagy kínálat volt az ételekben. Éppen szabad lesz egy asztal, amúgy tele van. Mindketten grillezett garnélákat rendelünk. Öt darab van a tányéron és 13 Euróba kerül, míg a rántott garnélából a másik, családias tavernában hat darabot adtak és csak 7,20-ba került. Amúgy meg nagyot csalódunk a Meltemiben. Érkezik egy négy fős angol család. A férfi kövér feneke nem fér el a fonott széken, így hoznak neki egy külön széket és alátolják ezzel a kijelentéssel: „Please, Mr. President”. Azt hiszem, hogy kiköpöm a kaját ettől a bájolgós stílustól. Rendelés nélkül, automatikusan az „elnök úr” elé tesznek egy kancsó bort és előételként egy kisebb grillezett garnélás tálat. Vajon ezt ajándékba kapja, vagy kifizeti a végén? Ettől a perctől kezdve a pincérek senki mással nem foglalkoznak, csak ő uraságával és családjával. Képtelenek választani az étlapból. Végül azt mondja a kövér, „hozz, amit jónak látsz”. Rosszul vagyunk tőlük, meg attól is, hogy rettentő sokáig tart, míg figyelembe veszik, hogy fizetni szeretnénk. A fizetés után ma is kapunk egy olyan mézes-mázos gyümölcsös, joghurtos tálat, de ma még két nagy adag Ouzot is. Valószínűleg első napon nem fogyasztottunk elég drága ételt, így nem járt az Ouzo. Mivel ma már az étel mellé is sört rendeltem, nem is tudom, mi lesz, ha megiszom ezt az Ouzot, így kénytelenek vagyunk még egy ideig itt maradni, míg megisszuk, és közben angol asztalszomszédunk lekezelő modorát élvezni. Nesze neked ünnepi vacsora. Annyira mű ez a színház itt, hogy nekünk elrontotta az egész esténket. 

Az Ouzo egy kicsit  fejembe szállt, így sétálni indulunk, hogy kicsit magamhoz térjek. A parti sétány bárjai mind tele vannak az utolsó helyig. A hollandok játszanak (mármint a foci VB-n). Az összes bár kinti részén legalább 2 méteres kivetítők vannak. A vendégek nagy része narancssárga pólóban ül itt. Tetszik, hogy a nyaralás alatt is, így összetódulnak a népek, és ismerve-ismeretlenül együtt ünnepelnek. Sajátos hangulata van.

Hazafelé a nyitott lépcsőházban, amit mi csak szélfolyosónak hívunk, egy hatalmas pók ül a sarokban. A csempéhez viszonyítva kiszámoljuk méreteit, kb. 8 centis a lábaival együtt, de maga a teste is van vagy 2 cm. Csak reménykedek, hogy ott is marad éjszakára és nem a mi szobánkba vágyakozik éppen. Valamivel később kiülünk az erkélyre, végül is csak ünnepelni akarunk. Iszogatunk éppen, amikor éjfélkor hazajönnek a szomszédaink és valamit kérdeznek tőlünk. Aztán e kérdésből valahogy az lesz, hogy hajnali 2-ig kint ülünk négyesben és a sörös dobozok csak úgy váltogatják egymást. 

Hogy okosan tettük-e ezt? Ezen már nem érdemes rágódni. Mindenesetre elintéztük, hogy az egy hetes magányunk véget ért, ettől kezdve már négyen nyaralunk együtt. Másrészt meg enyhén szólva becsiccsentettünk és reggel 7 órakor akarunk kelni, hiszen a leghosszabb szigettúrát terveztük. 

2006. Június 26, hétfő: nyolcadik nap, kirándulás autóval

A második hét kezdete. Érdekes módon, az első nyaralás ez, ahol nem érzem azt, hogy rohan az idő. Na, éppen nem is lassú, de valahogy normális ütemben múlik. Szóval úgy érzem, hogy eddig jól kihasználtuk az időt, és a hátralévő egy hétben lesz még bőven időnk pihenni is. Valahogy az az érzésem, mintha már három hete Samoson lennék. Ez jó érzés, így remélem, a második hét sem rohan olyan gyorsan el. 

Képtelenek vagyunk 7-kor felkelni, de fél 8-kor már muszáj. Szédelgek, azt hiszem, még most sem vagyok teljesen józan, a zuhanyzás sem sokat segít. M-et alig bírom kikönyörögni az ágyból, leginkább fütyülne a kirándulásra és a bérelt autóra, csak hagyjam aludni. Hát jól indul a nap. Azért 9:15-kor csak sikerül elindulnunk  a "postásautóval - mert Németországban ilyen sárgák. (Most jut eszembe, a hólyaghurutom, szerencsére 3 nap alatt elmúlt.) 

Szóval, mi a sziget északi partján vagyunk, nyugatnak indulunk el, Karlovassi felé. Ott három párhuzamos hágó van az Ampelos és Kerkis-hegységek között, amiket át lehet jutni a sziget déli oldalára. Ma a legnyugatabbra fekvőt választjuk. Karlovassiig csak fél órát tart az út. Ahogyan a városból lekanyarodunk erre az útra, rögtön sűrű píneaerdőn át kanyarog.

Lenyűgöző szépségű az út, érezni a gyanta illatát, és a kabócák ordítanak, mint mindig. Szeretik a píneákat. Nem sokáig megyünk az erdőben, utána nyíltabb, bozótos területre érkezünk. Állandóan a kígyókról beszélünk, ugyanis kedves szomszédaink nagy vándormegszállottak és már harmadszor vannak Samoson, és éppen tegnap tettek egy kisebb túrát, ahol állítólag a dzsungelszerű erdőben pontosan emberünk vállára esett egy, két méteres kígyó. Először azt hittük, csak fel akar ültetni minket, de a felesége is annyira bizonygatta, hogy végül csak el hittük. Mi is terveztünk Samoson egy 14 km-es vándorlást, erdőn keresztül, de ezek után azt hiszem, nem vagyok elég bátor. Bár tegnap megbeszéltük újdonsült barátainkkal, hogy együtt megyünk, több szem, csak többet lát, alapon, de mindketten elég bizonytalanok vagyunk a kígyótörténet után. Abszurdnak hangzik, de mégis elhiszem, és mindenáron szeretnék egy két méteres kígyót látni, hiszen azt még sosem láttam a természetben. Hát mást sem kívánhattam volna, egyszer csak ott fekszik előttünk az országúton egy másfél méter hosszú kilapított példány. Kiszállunk, nézegetjük, lefényképezzük, mint bizonyítékot. Megrökönyödve szállunk vissza az autóba, és egyszerre mondjuk ki, köszönjük, nem kérünk az erdei vándorlásból, lemondjuk. Ettől kezdve minden faágban, minden locsolócsőben és egyéb dologban kígyót látunk.

Útban Lekka falu felé sokszor látunk az úton, előttünk átszaladó nagy zöld gekkót is. Jó lenne egyet lefényképezni, de ők mind gyorsabbak nálunk. Elképesztően változatos növény és állatvilág van itt. Sorra egymás után olyan növényeket látunk, amiket még soha életünkben. Teljesen el vagyok varázsolva, csak bámészkodok, mint Alíz csodaországban. Lekkában nem állunk meg, mert nagyon nehéz parkolni és lesz még elég hegyi falu a mai programban. A következő falu Kastanea. Rögtön a falu elején, egy, a völgy feletti teraszon áll a főtér, közepén hihetetlenül nagy platánfával. Itt parkolunk és rövid sétát teszünk a faluban. Nagyon tetszenek a samosi templomok. Terméskőből épült hatalmas épületek, szép harangtornyokkal és a kék-fehér kupoláikkal. A falunak egészen egyedi hangulata van. Turistának nyoma sincs, úgy néznek az emberek ránk, mint a fehér hollóra és mindenki üdvözöl minket: Kali Mera.

Visszatérve a főtérre, enyhe másnaposság érzetünket egy szendviccsel próbáljuk enyhíteni. Segít is, de emlékezetes reggeli marad ez. A platánfát körülölelő betonpadra ülünk le enni. Fülsértően harsognak a kabócák. Fel is veszem a hangot a fényképezőgéppel, de később letörlöm. Másfél centis hangyák és 4-5 centis csótányok rohangálnak a lábunknál. Egy csótány belemászik M. nyitott szandáljába, észre sem veszi, én szólok neki. A most következő történetet először nem is tudtam, hogy leírjam-e ide vagy se. De ez is hozzátartozik…mindenesetre, aki olvassa biztosan hasát fogja majd a nevetéstől. Én csak hálás lehetek az égek, hogy semmilyen bogártól nem undorodok, vagy félek, a pók kivételével.

Evés után felállunk. Térd alattig érő, feszülős fehér nadrág van rajtam. Egyszer csak megszólalok, olyan fura, mintha valami bogár lenne a gatyámban, de ez szinte lehetetlen. Odanyúlok a lágyékomhoz, ahol a fura nyomásszerű érzést érzem. Felordítok és elhajítom a kólás dobozt. Egy jó 4-5 centis kemény valamit fogok az ujjaim között kívülről a nadrágon keresztül, ha elengedem továbbmászik, de így kiszedni sem lehet. Csak állok megrökönyödve, a valamit fogva tartva, ami a nadrágomban ül. Végigcikázik a fejemben, hogy mi minden lehet, megáll bennem az ütő is, nem szólok egy árva szót sem, csak bámulok kérlelően M-re. Ő meg csak annyit mond, húzd már le a nadrágod. Én meg visszaválaszolok. Nem gondolod komolyan, a falu főterén mégsem állhatok egy szál tangában, mit gondolnak az itteniek. Közben még mindig fogom a bogarat. Nincs más, le kell húzni a nadrágot. Előtte körbenézek. Senki sincs a téren, a három öreg, kombosztinis görög már továbbment. Úgy húzom le, hogy közben a másik kezemmel ugyanúgy az ujjaim között szorongatom azt a valamit. Így ott állok letolt gatyával és nem merem elengedni a valamit, mert akkor kiderül, mi az, és ha valami pókféle, vagy féreg, én menten szörnyet halok a gondolattól, hogy hol is volt az imént. Csak nézek M-re, de az én párom, nem nagyon izgatja magát, hogy segítsem kétségbeesett társának. Szerinte le kéne húznom rendesen a nadrágot és kirázni. Csak éppen nem vagyok polip, hogy annyi kezem legyen, amikkel még a szandálokat is kioldom…Végül elengedem a dögöt és meglátjuk csótánykomát, ami pár perce M. szandáljába mászott.  Megfogom és kihajítom a nadrágomból. Kilel a hideg. Örülök, hogy csak egy csótány volt. Megnyugtat, hogy nem valami más volt. Nem undorodok tőle, de valahogy az a gondolat, hogy a bugyogómnál ücsörgött, nem éppen lelkesítő. Így pár percig még e gondolat sokkja alatt állok.

Továbbutazunk és nem merek sehol sem kiszállni az autóból, hogy a mellékest elintézzem, mert mindenben bogarakat és kígyókat látok, amik biztosan bemásznak az autóba. Észvesztő vegetáció vesz körbe minket. Szinte már tátott szájjal bámulok körbe és csak áradozok, hogy hihetetlen és ilyet még nem láttam…

Egy helyen megállunk, ahol két méter magas, bogáncshoz hasonló tüskés gaz lila virágjain óriási méhek (vagy mik) gyűjtik a virágport. Ha lenézek az útról a kis patakvölgybe, az egész völgy rózsaszín a vadon növő leanderek erdejétől, és attól a sárga virágtól, ami bokrokban növő fűszerű növényen végén virít. Virág és fűszerillat járja át a levegőt. Az útszélén bokrokban nő a rozmaring és oregánó. Akár több évi készletre valót is szedhetnénk itt. A hágó végéhez érve nagy szélkerekeket látunk a hegyoldalban. Megpillantjuk a sziget déli partjait és a hegyoldalban fekvő Marathokampos falut. Ez a következő célunk. A nagy falunak több, különböző stílusban épült temploma is van. Élmény a szűk, kanyargós, labirintusszerű utcákban, a virágokkal ellepett kertek, szép, egyedi stílusban épült házak között bolyongani.

Innen lemegyünk a partra, Ormos Marathokamposba. Szintén nagyon szép hely, de itt már alig bírjuk elviselni a déli hőséget. Csak tíz perces sétára telik tőlünk. Veszünk egy jégkrémet és már indulunk is tovább.

Ma a sziget falvaitól legtávolabb eső részre, a szinte lakatlan nyugati csücskébe akarunk elautózni, ahol véget ér az út (pedig a sziget partjai mentén majdnem körbe ér az út, csak itt hiányzik egy darab, így nem lehet körbeautózni, visszafelé ugyanezt az utat meg kell tenni). Kampos és Votsalakia falvakon át vezet az út. Ezek üdülőtelepülések, tele szebbnél szebb apartmanházakkal. A két falu összenőtt az idők során. Hosszúkásan elnyúlik a part mentén. Hosszú homokos, kavicsos part kíséri.

Itt nincs ófalu. Jellegtelen az egész, minden a turizmusról szól. De vitathatatlanul itt a legkedvezőbb a tengerpart. Ezután elautózunk az ismert Psili Ammos strand felett. Az útról is látni lehet, hogy a víz nagyon tiszta és a homok majdnem fehér színű. Innen elindul az út hegynek felfelé. Számtalan olajfa kísér, majd átvált a növényzet az olajfákból píneákba és tüskés bozótra. Egyre feljebb kapaszkodunk a hegy oldalában, míg egy mesés panorámaútra érkezünk, ahonnan az egész nyugati partszakaszt jól be lehet látni. A meredek hegyoldalak alatt, a szaggatott parton sok kis apró öböl rejtőzik, amiket talán csak gyalogosan lehet megközelíteni. A Kerkis-hegységben járunk, amelynek legmagasabb csúcs 1433 m magas. Egy egész más világ ez itt. Ha kiszállunk az autóból szinte elbódít a természet sokféle illata. Rozmaring és kakukkfűmezők, fenyőgyanta illata és még ki tudja, micsoda keveredik. Samos illata.

Végül megérkezünk Drakéi faluba. Magasan fent a hegyen áll, csupán pár házból, ez a sziget végállomása. Nem sok látnivaló van, a szokásos templomon és kis, kanyargós utcákon kívül, de élmény lehet a falu főterén álló tavernák egyikében a falu specialitásainak valamelyikéből ebédelni. Nekünk erre nincs időnk, a délutánt strandolással szeretnénk tölteni. A falu bejáratánál hajókészítő műhely van, ahol félig elkészült hajót látunk az udvarban. Érdekes. A közelben fekszik, lent a parton az apró kis település, Agios Izidoros, ahol csak hajókészítők laknak, de nem találjuk meg az ide vezető utat.

3 óra körül érkezünk Limnionasba, ahol szép homokos strand fekszik a félkör alakú öbölben. A napon egy percet sem lehet kibírni. Szerintem úgy 50 fok lehet. Az öböl végében nagy fa kínál árnyékot, odamegyünk. Mikor lepakolunk a durva kövekre, mindketten elnevetjük magunkat: „Jó, hogy végre homokos strandon vagyunk, mi mégis megtaláljuk az egyetlen köves sarkát.” Ez van, árnyékfüggők lettünk. Sokszor felteszem a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy régebbi görögországi nyaralásaim során 10-18 óráig, egybefüggő 8 óra hosszakat eltöltöttünk a strandon, minden árnyék nélkül és nem zavart. Most meg 5 percet sem bírok ki a napon. Ezek olyan kérdések, amik az én filozófálós észjárásomat hosszú gondolkodásba tudják űzni. A klíma változott ennyit tíz év alatt, talán ez a kézzelfogható jele a globáris felmelegedésnek, avagy egyszerűen csak öregszünk és kevesebbet viselünk el? Kellemes két órát töltünk el itt a fa alatt szunyókálással. A vízbe csak egyszer megyünk be, olyan jeges, hogy nem lehet elviselni. Valahogy úgy, mint Paleokastritsanál volt, Korfun. 5 után indulunk haza, és fél 8-ra érkezünk meg. Ugyanazon az úton megyünk, azzal a különbséggel, hogy a három hágó közül a középsőt válasszuk, ahol semmi érdekes látnivaló nincs. Vacsoránk ma krémleves és hatalmas nagy tál görög saláta.

Másodjára eszünk az 1 kg-s feta sajtból, de a fele már hiányzik! M. focit néz a tévében, én pedig lemegyek egy órára a  főutcán lévő internetbe. Azért nem teszem hozzá, hogy caféba, mert nem az. Négy számítógép van csupán egy irodaszerű helyiségben. Negyed óra 1 Euróba kerül, igencsak drágállom. Ma egy kicsit felhős az ég, de nincs olyan erős esti szél, mint máskor, szinte olyan meleg van, mint nappal.


2006. Június 27, kedd: kilencedik nap, kirándulás autóval

Ma kicsit később, fél 9-kor kelünk, 10-kor indulunk el ugyanarra, mint tegnap. Útközben elhaladunk a már többször látott tábla mellett, amely egy Ampelos nevű faluba irányít minket. Eddig mindig kihagytuk, de most felmegyünk a hegyre a szerpentinúton. A falu elbűvölő. A főtér kávézóiban csak idős görögök ülnek a nagy platánok alatt. Lefényképezném őket, de olyan csúnyán néznek ránk, mintha bűn lenne, hogy meg merjük zavarni a turistáktól mentes falujukat e délelőtti órában. Körbejárjuk az utcákat. Lassan már minden ilyen falu teljesen egyformának hat. Itt is van keramikus műhely.

Innen megint Karlovassi felé vesszük az irányt, és ma a harmadik völgyön vágunk át. Ez sem különösebben érdekes, az első volt a legszebb. Többnyire szőlővel beültetett domboldalak között kanyarog az út. Sokáig egy falu sincs, majd Kontaéika falu jön, ahol nem állunk meg, majd Platanos, ahol szintén nem terveztünk megállást, de a főtere megérdemel pár perc figyelmet.

A nagy platiának egy, két méter széles törzsű öreg platán ad árnyékot. A tér minden oldalán tavernák székei állnak. A thassosi falvakra emlékeztet, mint már oly sok más is ezen a szigeten. Sokszor úgy érzem, hogy Samoson egy kis Korfu és egy kis Thassos keveredik, a kilkádok építészeti stílusával vegyítve. A hangulat mindenesetre leginkább a Thassoséval hasonlítható össze. A platanosi főteret éppen ellepi egy turistabusszal érkezett csoport és leülnek a tavernákba. Ebédhez még korán van, a legtöbben csak előételt esznek és isznak valamit. Nekem is kedvem lenne itt egy órácskát eltölteni, de hosszú út áll még előttünk. Ami feltűnik, és nem itt látjuk először, hogy a főtér egyik házának aljában félkör alakú bejárat van kivágva és mögötte egy barlangszerű helyiségben a falból ered egy forrás.

Innen elindulunk a sziget déli partjával párhuzamosan a hegyoldalban vezető úton Pirgos falu felé. Lenyűgöző az kilátás. Jobbra lent a kék tenger és a szigetek: Samiopoula, Fourni, távolabb Agathonissi, balra a meredek, leégett hegyoldal, melynek fogpiszkálószerű fái között megfigyelhető, hogyan kerekedik felül a leégett tájon az új élet, hogyan zöldülnek ki az alacsony bozótok és nőnek új facserjék. Azért elég szomorú tény, hogy az egész déli oldal leégett. Felfoghatatlan méretű tűzvész lehetett itt (úgy tudom 2000-ben vagy 2002-ben).

Sárga rekettye

Pirgos olyan, mint a többi falu. Itt is nagy keramikus műhely működik, rengeteg jellegzetes samosi kerámiát lehet venni. Szívem szerint én is vennék pár szép tálat, de nincs már hely a konyhában.

Pirgostól egy viszonylag egyenes út vezet Pithagoro felé, de ha lekanyarodunk dél felé, akkor egy hatalmas nagy kört tehetünk meg ezen a déli csücskön, amit Oros Bourniasnak hívnak. A veszettül kanyargós út csak néha érint kis, hangulatos falvakat. Az út mentén bokrokban nő a sárga, illatos rekettye valami. Víznek nyoma sincs, de ez a növény olyasmire emlékezetet, amik a mocsarak környékén nőnek. Közvetlenül Samiopoula fekszik mellettünk, rálátni arra a kis karibi öbölre is, ahova majd második hajókirándulásunk tart. Csodálatos a panoráma. Később a Kampos-síkságra lehet látni, Pithagoriónál, tisztán kivehető a reptér. Mili falut végtelen narancsligetek veszik körül, roskadoznak az érett gyümölcstől, ami lehullik és elrohad a földön. De vajon miért ültetnek ennyi narancsfát, ha tojnak rá, mi lesz a terméssel? Az útról szépen rálátni a Megalis Panagias kolostorra.

A környéken új aszfalt utat építenek, így elterelnek minket egy párszor. Koumarades falu a célunk és mikor azt gondoljuk, hogy végre ott vagyunk és kiszállunk, hogy körülnézzünk, pontosan egy ugyanolyan keramikus üzlettel állok szemben, mint Pirgosban. Nem is csoda, hiszen Pirgosban vagyunk! Ilyen bénák is csak mi lehetünk. De Koumarades nincs már messze innen, oda kellett volna vezessen a nagy kör alakú út vége. Ott is rengeteg kerámiabolt van. A faluban három, kis kékkupolás templom található, de mindnek máshogyan van kifestve a kupolája. Mindhármat megkeressük. Tetőzik a hőség, egy-egy fotó után sietünk vissza a légkondicionált autóhoz. Most már csak enni szeretnénk valahol, és utána strandolni lenne jó.

Chorába érkezünk, ez is egy nagy falu, egy időben a sziget fővárosa volt. Olyan, mint az összes többi eddigi falu volt, csak sokkal kiterjedtebb. Nincs már kedvünk megnézni. Leülünk egy útszéli gyorsétteremszerűségnél gíroszt enni. Két gírosztálat rendelünk és mellé még extra tzatzikit és pitát. Minden mennyei finom és jó sok is, nem is drága, csak a disznóhúson több a zsíros cafat, mint a hús. Három gengszter kinézetű görög ül a másik asztalnál és állandóan engem bámulnak. Végre továbbállunk.

Hamar odaérünk a reptér és Pithagorio közötti hosszú, homokos strandra. Már 4 óra van. Letelepedünk a tamariszkuszfák sokasága alá, ahol éppen hogy csak akad még egy kis hely nekünk. Sokan vannak az árnyékkedvelők. A víz csodálatos. Nagyon tiszta, a part homokos, néha aprókaviccsal keveredik, a tengerfenék is homokos, a víz lassan mélyül és kellemes a hőmérséklete. Élvezem az itteni fürdőzést. Néha felszáll egy gép. A pályát csak egy kerítés választja el a strandtól. Klassz, ahogy a nagy gépek olyan alacsonyan a fejünk felett elhúznak. Csak 6-ig maradunk, mert még akarunk egy kicsit sétálni Pithagorióban, és a L-t el akarjuk érni még zárás előtt. Összepakolunk és odarohanunk a reptér kerítéséhez, mert gép landol éppen a hegyek felől. A reptéren áll még bent egy repülő, ha az felszállna, pontosan a fejünk felett húzna el. Ezért még várunk egy kicsi. A reptér területén egy patak folyik keresztül, ami itt a kerítésnél folyik ki és a homokos strandon keresztül belefolyik a tengerbe. Érdekes. Ezen kívül még szintén bent a pálya mellett van egy picike ősrégi kékkupolás kápolna. Ezek miatt valahogy hangulatosnak tartom Samos repterét. Nem száll fel a gép, az idő viszont telik.

Pitgahorióban nem találunk parkolót, csak a kijelölt parkolóhelyen, ami a falun kívül van és már nincs kedvünk olyan sokat gyalogolni. A L-ben három 6-os csomag vizet, dobozos sört (29 Cent fél liter), üdítőket meg gyümölcsöt veszünk. Az idős Katerina asszony, az apartmanunk tulajdonosa, aki egész életét az erkélyen tölti és figyel, már rögtön ugrik, amikor az autóval behajtunk a garázsbejárójára és figyel, mint egy bagoly, hogy mennyi mindent hurcolunk fel. Biztosan azt gondolja, hogy „ezek azt hiszik, ennyi cuccal, hogy három hétig maradhatnak”.

Kipakolásnál nem találom a fürdőalsóinkat. Hamar rájövök, hogy azok a strandon, a tamariszkusz fán lógnak még mindig. A felfázásom óta minden fürdés után rögtön szárazra cseréljük a nacit, mert amúgy is kellemetlen érzés, hogyha olyan jegesen rajtunk marad, míg meg nem szárad. Így a cserénél a vizeset mindig felakasztjuk valahova száradni. Olyan izgatottan pakoltunk össze, hogy láthassuk a landoló repülőt, hogy a nacik szépen a fán maradtak. Szomorúan újságolom a hírt M-nek, aki zuhanyozik éppen. Nincs mese, nekem a kedvenc alsóm, neki is a kedvence, de neki csak kettő van összesen, vissza kell menni. Én is zuhanyozom még, nem eszünk, mert azért csak sietni kell, hogy meglegyenek még. Közben a szomszédok kint ülnek az erkélyen, gondolunk egyet, kössük össze a kellemetlent a hasznossal, felajánljuk nekik, ha van kedvük, jöjjenek el velünk Pithagotióba egy esti sétára, ahova innen este másképp úgysem jutottunk volna el. Kapnak az alkalmon és öltözködnek, már megyünk is. Bepakolom az elemlámpát is, mert már sötétedik, ha elfújta a szél a nacikat, szükség lehet rá, ha átkutatjuk a strandot. Jó kis potyaút, 30 km. Kedvenc fürdőalsóink ott lógnak még a fán. Jobban örülünk, mint egy karácsonyi ajándéknak. Jót nevetünk, és örülünk az ügyetlen véletlennek, mert Pithagorio varázslatosan szép este. A nappal kihajózó gyönyörű nagy yachtok mind bent horgonyoznak a szépen kivilágított kikötőben. A sétány nyüzsög, rövid séta után beülünk egy bár kényelmes foteljeibe, közvetlenül a kikötői parton. Finom fagyis frappét iszunk és jókat beszélgetünk. Éjfélkor érünk haza, és még iszogatunk kint az erkélyen, így fél 3-kor kerülünk csak ágyba.
Ellustultunk, már nincs kedvünk holnap sokat autókázni, meg nincs is már túl sok érdemleges néznivaló. A Heraionhoz nem mentünk el. Ez egy ókori romterület, de a tavalyi peloponnészosz több száz romja után az idén egyet sem akarunk látni. Holnapra már nem is kellene az autó, de ha már megvan, valamire csak használjuk.