Samos 2006/1.

Samos 2006. Június 19. – Július 3. 

2005-ös évi beszámolóm utolsó sorait idézem: „Talán jövőre is Görögországba szeretnénk menni. Azért csak talán, mert a világon még sok más szép hely is van, és azokat is látni szeretném - valahogy be kell osztani. Jövőre talán több időt szánunk pihenésre és nem rohanunk versenyt az idővel, hogy mindent láthassunk. Talán elmegyünk Samosra, vagy valami ilyen szépséges, de nyugodt helyre. Még nem tudom.”

Nem gondoltam, hogy ebből a „talánból” biztos lesz. 

Mindenestre Samost választottuk, mégpedig azért, mert ez elmúlt években csak olyan helyekre utaztunk, ahol rengeteg látnivaló volt és nyaralásainkból egy versenyfutás avagy „hogyan nézzünk meg mindent két hét alatt, amit más két hónap alatt néz meg” című idegőrlő rohanás lett, hajnali 5 órás kelésekkel…Elfáradtunk. Pihenni vágyunk az idén és ehhez egy olyan szigetet kellett kikeresni, ahol nyugalom van, kevés a turista, nincs sok rom, látnivaló, ahol csak a buja zöld természet hívogat szép túrákra, ahol a szép strandok hívogatnak pihenésre.  

2006. Június 19, hétfő: Utazás, első nap

03:50-kor ébreszt az óra. Egyikőnk sem mondható fittnek, de tudjuk, hogy utazunk és ez erőt ad. Másfél óra múlva a reptéri gyorsvasút állomásán állunk és 05:45-kor már a Franz-Josef Strauß reptéren. A bechekkolásnál szinte csak idős házaspárokat látunk. Úgy látszik Samost nem sok fiatal látogatja – gondoljuk. Sajnos nincs már ablak mellé hely, sőt szét is szednek minket, azaz a hármas üléssorok külső székén ülünk, a folyósó választ el. 07:50-kor száll fel az LTU halamas Airbus A 320-as gépe és irányt vesz Samos felé. Görög idő szerint 11:05-kor landolunk. 

Samos az Égei-tenger északkeleti szigetei közé tartozik. Törökország partjaitól csupán néhány km választja el. 

A sziget reptere kicsi, mint általában minden szigeten. A pálya egyik végét a tenger határolja, másik végében magas hegyek emelkednek. A hegyek felől landolunk, így elég gyorsan kell sűllyednünk. A reptér területén belül romokat és apró kékkupolás templomot látok az ablakból. Gyorsan történik minden, elosztanak minket a buszokhoz. Az idegenvezető nem a mi buszunkon utazik, de azt mondja, hogy a sofőr majd bemondja, melyik hotelnél állunk éppen meg. 11:50-kor indul a klimatizált busz velünk Kokkari felé, ami kb. 34 km-re fekszik a reptértől. Eleinte kopár a táj, leégett a hegyoldal. Közvetlenül a reptér után elhaladunk egy mocsaras halastó mellett (ritkaság a szigeteken egy tó), majd pár perc múlva átbuszozunk Pithagorio városon, ami régen a sziget fővárosa volt és mivel itt született Pithagorász, róla nevezték el. A szűk főutca magasan a kikötő felett halad, a házak a meredek hegyoldalba kapaszkodnak, és mindet buja zöld vegetáció, színes virágerdő öleli körbe. A lélegzetem is eláll a sok-sok szép látványtól. De igazából ezen a környéken még nem nevezhető zöldnek a természet. Pithagorio után átszelünk egy völgyet és megérkezünk a déli oldalról a sziget északi oldalán fekvő mai fővárosba, Vathiba. Vathi egy 6 km hosszan a hegyek közé benyúló, és 1 km széles öböl ölén fekszik, amfiteátrum szerűen a hegyoldalba építve. Itt kiszáll pár utas és máris indulunk tovább Kokkari felé. Ezen a részen már dzsungelszerű a növényzet, mindent píneafenyők, olívák, ciprusok és vadon növő, hatalmas leander bokrok borítanak. A buszsofőr sehol nem szólt egy szót sem, hol is vagyunk, de azt gondoljuk, hogy a katalógus képe alapján felismerjük majd az apartmanunkat és időben kiszállunk. 

Befut a busz Kokkariba. A falu eljén szűk főutcán haladunk, amit mindkét oldalról sűrűn beépítettek és telis-tele van minden virágokkal. A busz megáll egy templom előtt. Samos templomainak sajátos jellegzetessége, a kék-fehérre festett kupola. Páran kiszállnak, mi nem, hiszen nem látjuk a Katerina apartmant sehol sem. Már indulna a busz, amikor egy férfi valamit beszél a sofőrrel, és ezután a sofőr kegyeskedik elordítani magát. „Studio Katerina“. Remek, majdnem a buszban maradtunk. 

Az apartmanok kb. 150-200 méterre vannak innen, a tulajdonos jött ki elénk a templomhoz kis autójával, amibe bezsúfolja a csomagokat és elindul velük csigatempóban, mi meg, összesen heten, caplatunk utána. Az apartmanház pont olyan, mint a katalógus képein volt, azaz még sokkal jobban benőtte azóta a bouganvillea, szinte ki sem látszik a lila rengetegből. Az udvarban narancs- és cirtomfák, olívák, éppen pirosan virágzó gránátalmafák és illatos fűszernövények nőnek. A szobánk az első emeleten van. Most fogjuk először látni a zsákbamacskát, mert a katalógusban nem volt belső kép! Még leírás sem sok volt, de mi a külső kép alapján beleszerettünk. Nagy kő esik le a szívemről, mikor ledobom a marhanehéz bőröndöt a kőre: az előtér tágas, egyben van a konyhával és étkezősarokkal, innen nyílik a szép hálószoba és a fürdőszoba, keskeny, hosszúkás erkély tartozik hozzá, ami egyébként a bejárat felőli folyósó is egyben. Megjelenik az idős tulajdonosnő, kezében két jeges limonádéval, és a fia elhadarja gyorsan, hogy napi 2 Euro a széf, napi 5 Euro a légkondi és kéri, hogy ne dobjunk a WC-be papírt. A széfet kérjük, a légondit nem. Kipakolunk és máris indulunk a strandra. 

Kokkari a következőképp helyezkedik el: a tengerparton két félsziget szakítja meg a part egyenletességét. Az egyik félszigettől nyugatra van a 1,5 km hosszú Long Beach, egy hosszú, köves strand, egy házsor, majd a főutca és apartmanok, szállodák.

A két kis félsziget közti öbölben és a félszigetek dombjaira felkúszva fekszik az ófalu, kacskaringós, szűk utcákkal és a parti sétány megannyi bárjával és tavernájával. A második földnyelv után egy tiszta vízű, kavicsos strandú öböl található.

Mi, ha az apartmanunktól a templom felé indulunk, akkor az ófaluban kötünk ki, ha pedig egy másik utcán indulunk el, akkor kb. 150 méter után elérjük a Long Beach-et. Erre vesszük az irányt. A kis utcát leanderfák szegélyezik. A Long Beach tényleg hosszú, öklömnyi kövek képezik és gyönyörű világoskék vize van, de állandóan nagyon erős a hullámzás, így nem szimpatikus. Útközben veszünk gíroszt, és felmérjük a terepet, hol van a pék, szupermarket stb. A péknél veszek két almával töltött sütit, de nincs jó íze. Végigsétálunk a bárok során és megérkezünk a kis, védett öbölbe. Ott letelepszünk egy tamariszkusz fa árnyékába és elfogyasszuk ebédünket. Alig hisszük el, hogy az utóbbi hetek hajtása után most itt vagyunk és élvezhetjük a szabadságot. Különösebben nem zavar, hogy köves a strand, csak a vízbemenéskor rossz egy kicsit, a víz viszont még nagyon hideg. Erős fejfájásom támad a strandon, mégis majdnem 6-ig maradunk. Hazafelé kenyeret és vizet veszünk, zuhanyzás után gyulai kolbász a vacsoránk.

Kilátás az erkélyünkről a város felé.

Ezután hosszú ismerkedő sétára indulunk. Előbb a Long Beach mentén vezető főúton a faluból kifelé. Itt csak apartmanok és tavernák sorakoznak. Majd az egész zegzugos óvárost körbejárjuk. Hazafelé találkozunk először a hatalmas bogarakkal (kb. 5 cm-esek), amik este jönnek a fényre, és minden éjjel elpusztul 4-5 belőlük, majd reggel ott fekszenek a nyitott lépcsőház lépcsőin. Szépek, sajnálom őket. Rengeteg bogár van, mondhatni, hogy nem csak sok féle faj, de mind minimum az ötszöröse az otthon ismerteknek, így a hangyák is több, mint egy centisek, a pókok egyik fajtája pedig jó 7 cm-t is eléri. A legrosszabbak az ugrópókok, belőlük több féle is akad, és képesek akár 20 centit is ugrani. Semmi mástól a világon annyira nem félek, mint a póktól, így már előre rettegek a nyitott, szúnyogháló nélküli ablaknál való alvástól.

Ez a kis cuki pók, sőt fajtájából többen is élnek itt a lépcsőházunkban. A neve latinul: Eusparassus walckenaeri, magyarul nem találtam meg. Lábaival együtt eléri a 10 cm-es átmérőt is.

Fél 11-kor már hulla fáradt vagyok, korai volt a kelés, meg elnyom a fejfájáscsillapító is. M. még focit néz a tévében, én pedig próbálok elaludni, de kezdődik a szúnyoginvázió, és persze ezek is azok a gonosz fajták, amik az ujjizületeket csípik, csípésük ég, mint a csaláncsípés. Azért sikerül éjfél körül elaludni és jól is alszom. 

2006. Június 20, kedd: második nap, strand

A kitelepített idegenvezető 9:30-ra tűzte ki a meeting időpontját, így 8-kor akartunk felkelni, de már jóval korábban felébredünk magunktól, mint ahogy az óra csörögne. Útban a parti sétányon lévő Kokoras nevű tavernához, még sétálunk negyed órát a kikötőben. Előtte kenyeret veszünk és a pékkel szemben egy ámulatba ejtő udvart fényképezek, ahol banáncserje, lila bouganvillea, kék tölcséres futónövény, és a narancssárga tölcséres kínai folyondár tekeredik egymásra, ezzel egy színkavalkádot alkotva. A kikötőben pedig sárga és piros, cirmos virágú kánaerdő díszíti az egyik ház bejáratát.

Csak nyolcan jelenünk meg a megbeszélésen. Egy idősebb házaspár, az alattunk lévő apartman három negyvenes-végi hölgyeménye és az egyedül álló nő, a szomszédos apartmanból. Jaffa szörp jár mindenkinek szokás szerint, mi rendelünk külön frappét. Az id.vez. hölgy nagyon kedves, szimpatikus, nem magyaráz órákig sok felesleges dolgot, csak ami a lényeg. Befizetünk nála két hajókirándulásra. Eredetileg Patmosra terveztük az egyiket, ahol a hegyen lévő kolostorhoz lehet felcaplatni. De csak egy kolostor miatt inkább nem hajózunk 2,5 órát, hanem ehelyett a Fourni nevű, szinte lakatlan szigetet választjuk, ahol még igazi elszeparált életre lelhetünk. A frappé isteni finom, én mindig egy gombóc vanília fagyival iszom.

A hajókirándulás Fournira fejenként 25 Euróba, a másik, Samiopoula lakatlan szigetére 23 Euróba kerül. M. egész nap azzal viccelődik, hogy az első hajókirándulásra, Fournira megrendelte a delfineket is. Már idegesít ezzel, de mégis állandóan mondogatja, hogy higgyem el, ő megrendelte őket, ott lesznek. Bárcsak úgy lenne, de nem hiszek benne. A kilencedik görög utam ez és mindenfelé hajóztam már a Földközi-tengeren, mégsem láttam még őket sohasem. Aki pedig azt állítja, látta őket, az biztos humbukol! Mert nincsenek, különben már én is láttam volna őket. A hajókirándulás napján lesz a együttlétünk többedik évfordulója. Két éve egy ilyen forduló napján Mykonoson voltunk és ott „megkaptam” a kívánt pelikánt. M. azt mondja, ő elintézte nekem, ez lesz az ő ajándéka: ott lesznek a delfinek. Én csak mosolygok.

Az id. vez. elmondja még, hogy a két híres strandhoz, Lemonakiához és Tsamadouhoz kb. 20 perces sétával jutunk el Kokkariból. Így egy könnyű, otthon elkészítetett ebéd után – ami görög saláta, mennyei omlós, puha fetasajttal – nekivágunk a sétának az országút mentén. Pontosan a déli hőségben caplatunk, rövid idő után hegynek felfelé, a kemence forróságot sugárzó aszfalt szélén. Valóban 20-30 perces sétával elérjük az első sziklás öblöt, Lemonakiát, ami az úttól talán 50-80 méterrel lejjebb fekszik. A strand nagy köves. Samos nem a homokos strandjairól híres, mert azokból alig akad. Ezt mi tudtuk is, így nem ér sehol sem csalódás. Találunk egy árnyékos zugot a szikla tövében, oda húzódunk be. A víz kristálytiszta, de nagyon hideg. Mégis sokáig bámészkodunk a víz alá, mert érdekes a korallszirtek hosszúkás vonulatán élő állatokat nézegetni. Az éhség már fél 4-kor hazaűz minket. A tűző napsütésben egy rémálomnak tűnik a félórás baktatás az út mentén. Útközben veszünk gyümölcsöt és két gíroszt becsomagolva, mit aztán otthon eszünk meg. Zuhanyozás után M. focimeccset néz a tévében, én meg irkálom a jegyzeteimet. Még az erkélyünk korlátjára is felfutott a ciklámenszínű bouganvillea, ami a kedvencem, de sajnos nagyon erősen hullatja a virágját, szinte már lekopaszodott. Az apartmanunk előtt az utcán egy szőlővel beültetett telek van, ami erősen szaglik a permetezőszertől. Az erkélyről a szemközti apartmanra és a dombon álló ófalu házaira, meg a kék-fehér kupolás templomra lehet látni. Az apartmanház pont úgy helyezkedik el, hogy egy cseppnyi szél sem mozdul a majdnem zárt kertben, szakad rólunk a víz az erkélyen ülve, miközben a csupán egy méterre tőlünk lévő nyitott lépcsőház szélfolyósóként működik, állandóan erős szél tombol benne. 

Később elmegyünk vacsorázni. A leanderekkel teli utcában sétálunk ki a főutcára, ahol egy jellegzetes ház kék kerítése mögötti virágerdőben kiscicák játszanak egymással, a kőpárkányon meg barna-fehér foltos, kedves tekintetű kutya ücsörög. Elnevezzük Bodrinak. 

Kieső, nem turistákkal teli tavernára vágyunk, ehhez képest sikerül a legművebb, legturistásabb éttermet kifogni a Long Beach mentén. Útközben megvesszük a képeslapokat és bélyeget, meg telefonkártyát is. A tavernát Meltéminek hívják. A konyha a főút egyik oldalán lévő házban van, az asztalok pedig az út és a tenger közötti kis fedett teraszon. A pincérek életveszélyes manőverekkel szaladgálnak a forgalmas úttesten, tálakkal megpakolva. Az egyetlen szabad asztalhoz ülünk. Tipikus kékre festett, fonott székek, kék-fehér kockás terítő, de műkedves pincérek. Előételnek én tzatzikit rendelek, M. pedig dolmakadeszt, főételként pedig én kardhalnyársat, M. pedig vegyes grilltálat. A kardhal sajnos nem jól van elkészítve, semmi íze nincs és kevés is, vegyes zöldséges köret van hozzá. Ezzel szemben M. grilltálján sok finom falat van. Ő jobban járt. Fizetés után kis tálon, két szelet almát, körtét és kivit tálalnak, joghurttal, mézzel leöntve és fahéjjal megszórva. Már jól ismerem ezt a müncheni tavernákból és nem tartozik a kedvenceim közé. Kicsit sétálunk még, felmérjük a motorkölcsönzőket – amik egymás hegyén-hátán váltogatják egymást Kokkariban – és a szállásunkhoz legközelebb esőnél kibéreljük 3 napra a kis robogót 30 Euróért, amit majd csak másnap reggel hozhatunk el. Az erkélyen ülve egy üveg vörös Makedonikos bort iszogatunk. M-nem nem ízlik, nagyon száraz. 23:30-kor fekszünk le.