Peloponnes 2010/8.

15. nap, 2010. Június 24.

Korán felébredek (az egész nyaralás alatt), de M-et hagyom még egy órát aludni. Felhőtlen kék az ég és szél sem fúj, örülök előre a strandnapnak. A napos erkélyre megyek ki reggelizni, de hamar beborul ismét és rákezd az erős szél is. A tervezett strandolás helyett már megint kirándulást kell kitalálni. Az utolsó napok átlaghőmérséklete 26 fok, ami „hidegnek” számít a korábbi 40-hez képest. Olyan 30-as átlaggal beérném. Az Astros mellett fekvő Metamorfosis Sotiros Loukas kolostorhoz megyünk. Nyitva mindenki számára. Nagyon hasonlít arra, ahol 5 évvel ezelőtt Killininél voltunk: négyszögletes, emeletes, boltíves kolostorépület közé zárt paradicsomi kert, benne középen a régi, kő templomocska, narancsok, sok-sok színes virág, nyugalom, ókori romokból idecipelt oszlopfő maradványok. Pár apáca fel-le rohangál. Az egyik nézeget minket és megszólít, csak görögül beszél. Mutogatja, hogy kinyitja nekünk a templomot, menjünk be. Nem örülök ennek, nem szívesen megyek templomba, főleg, ha még figyelnek is és meg kell játszanom áhítatosságomat. Már előre tudom, hogy ennek a bejövetelnek ára lesz, minimum gyertyákat kell vennünk. Az idős és nagyon barátságok apáca folyton beszél hozzánk, én meg valamit mondok „den katalaveno”-val, de hogy pontosan hogyan is van, nem tudom, csak ilyesmi rémlik az útikönyvből a „nem értem-re”. Megértem, hogy azt kérdi, honnan jövünk, ismét: germania, ungaria. Kérdés az apácától: „Ungaria ortodox?” Ochi, ungaria katolisch (jó némettel).  – Nem baj, jobb, mintha egy spanyol vámos azt kérdi tőled a reptéren, hogy „Hungary muszlim?” :D

Hamar kijövünk a templomból, megkönnyebbülök. Mennénk is tovább a kertet nézegetni, de a néninek valahogy szimpatikusak lehetünk, mert vigyorogva integet, menjünk utána, „ela, ela”. Kinyit kulccsal egy ajtót, mögötte hűs, különös szagú, nagy étkezőterem fogad. Leültet. Mi jön még? Nem akarjuk! Nem szeretjük az ilyen tukmálást, feszélyez nagyon. Kérdi „Káffé”? jajj, csak azt ne, akkor sosem megyünk el innen, meg én nem iszom a kávét. „Ochi.”

Erre kinyit egy szép kristályedényt, amiben „rahat” (csak a román nevét tudom, mikor gyerek voltam, sokszor hoztak ilyet a rokonok Erdélyből) – ez a kiszárított zselé szerű, agyonporcukrozott cukor – van. Vegyünk. Illedelemből veszek. A néni eltűnik egy hátsó helyiségben. Edénycsörömpölést hallani. Ha van Isten, nehogy kávét főzzön, csak megértette, hogy nem kérünk. Legszívesebben lelépnék, míg ő ott hátul van, de az illem nem engedi. 

Kijön ezüsttálcával, rajta két pohár jéghideg vízzel, egy tálkán valami karácsonyi jellegű, fahéjas keksszel, és valami aranypapírba csomagolt fura kerek dolgokkal. Ez utóbbit kínálja, de inkább a kekszet választjuk. Míg ismét hátramegy, belenézek egy olyan fura dologba, fehér, szappanszerű valami van benne, na ezt meg nem eszem, de amikor visszajön, megint azt kínálja, valami nemes dolog lehet. Nem létező istenem, csak engedj már el minket innen!

Elővesz kis füzetecskét, mutatja, hogy németül van. Tudtam, kezdődik, vegyük meg…Aztán hoz egy nagy szőttest, büszkén magyarázza, hogy ő készítette. Itt fog maradni az összes pénzünk. Hadd menjünk már, kérlek. Nem mehetünk, míg meg nem esszük a kekszeket, meg nem isszuk a vizeket. Kérdez valamit aeroplannal. Ne, azzal jöttünk. Valami poszó óra. Biztosan mennyi idő a repülés. Dia. Annyira megörül, hogy tudunk beszélgetni, hogy csak mondja és mondja még tovább, egy kukkot sem értek…katalaveno…végül elrámolja a tálcát. Felállok, sok efharisztó mellett elveszek még egy képeslapot a füzet mellé (ikonok és sok minden más is van – remélem, ennyivel beéri). 5 Euro, ölelés. Közös fotó??? Kiröhög, őt ugyan nem, a kertet igen. Huhh, nem kell a szőttest megvenni, hangosan törik szét a leesett kő a szívemről a kövön. :D Mutogat rá és rám, valami olyasmit veszek ki, hogy szép pár vagyunk, de mit akar a monostoryval. Nem, nem maradunk itt. Azt hiszem valami áldást ad ránk, mert minden kalo, meg kali. Efharisztó poli. Továbbfotózzuk a kertet. Ismét ránk talál, felenged a gangra is. Miért szeret minket ennyire? Édes egy kis mamóka. Ez az igazi görög élmény. 

Nincs ötletünk, mit csináljunk ma ebben a felemás időben. Strandolni szeretnénk, valami nyugodtabb, szélvédett öbölben, ezért elmegyünk a Nafplion melletti Karathona beachre. Ez nagyon nem tetszik. Nagy öböl, csúnya a homok, dugig tömve van emberekkel, totál balatoni hangulat, nagy gumimászókákkal a vízben. Azon nyomban fordulunk is. Hát ennyit erről. Kár volt megint ilyen messzire eljönni és nem fürdünk sehol. Végül hazafelé megint csepereg az eső, hideg is van, nem strandidő, nincs mit tenni. 

Megállunk Xiropigadoban, egész pici falu, de több taverna is van benne, itt ebédelünk. Hát persze hogy ott, ahova beülünk, egy 13 fős német-osztrák csapat hangoskodik, még betetetnek valami 60-as évek olasz-német slágerei cd-t is. Rémes. Hozza egy nő az étlapot, de előbb felsorolja, mi az, ami nincs. Ami van, spagetti, meg ilyenek. Hova lett Görögország? Már nem ott vagyunk? Végül gavrost rendelünk két személyre sült krumplival. Nagy ezüsttálon hozzák a sok apróhalat, nagyon finom, rengeteg sok, bőven jól lakunk vele. Megszámoljuk: 47 halacska volt a tálon. Üdítővel 12, 90-et fizetünk. Az eddigi legolcsóbb ebédünk. (Mikor már megyünk, megérkezik a Kosmasban mellettünk ebédelt német pár a kislánnyal. Mindig rácsodálkozom, hogy lehet ennyire kicsi a világ??) 

Útközben ismét több Ouzeri-t láttunk, amit eddig még sosem láttam a nyaralások alatt, pedig könyvekből ismerem, hogy több ilyen ouzo-ivoda is van, ahol apróságot enni is lehet. Lenézünk Astrosba, talán strandolhatunk, de nagyon hullámzik a tenger. 3 körül ismét otthon vagyunk és 5-ig szunyókálunk. Ma csak lustálkodunk, olvasunk, tévét nézünk, dinnyézünk, vacsora megint horiatiki. Később még nagyot sétálunk, szemközt Portohelinél villámlik és felénk jön a rossz idő. Kifizetjük a szállást, visszakapjuk az útlevelet. A hátsó erkélyen ücsörgünk és késő este jön egy nagy nyári zivatar. 

16. nap, 2010. Június 25. 

9:40-kor elhagyjuk Tirost. Az ég még borult, de a felhők kezdenek felszakadozni, érezzük, hogy ma ismét forró nap lesz. Először Drepanoban állunk meg, majd Vivariban és még pár környékbeli öbölnél. Szép helyek mind, főleg a Kondili Beach. Sajnos a Vourlios-öböl felé nem építettek azóta sem új utat, ami a parton menne tovább, így hatalmas kerülőt kell tenni a hegyekbe befelé, majd Ermioninál ismét ki a partra. Ekkor már nagy hőség van. Megnéztük volna szívesen Portohelit is, de nem akarjuk a napot elnyújtani, hogy csak estére érkezzünk Porosra, mert eredetileg Ermioniban akartunk aludni, de inkább 4 éjszakát lennénk Poroson, mint egy éj miatt megint ki-be pakolásszunk. 

Chios településnél a tengerbe torkolló folyó (Nafplion mellett)

Bourtsi és nagy tengerjáró hajó

Kondili Beach

Kranidinál ágazik le az út Ermioni felé, itt nem várt L-be botlunk, de élelmiszert nem merünk bevásárolni, mert nem tudjuk, hol éjszakázunk, lesz-e hűtő, így be sem megyünk, innivaló van még elég. Ermioniban sétálunk egyet. Gíroszt nem találunk, pedig éhesek vagyunk. Megnézzük a hajók menetrendjét, de rájövünk, hülyeség lenne Hydra miatt ide 60 km-et visszajönni Porosról, ha onnan is megy ugyanaz a hajó. 

Innen már nagyon unalmas az út Galatasig, nincs látnivaló és a sok kanyar miatt, csak lassan lehet menni. Pont 2 perccel a 14:30-as komp indulása előtt érkezünk a kikötőbe, gyorsan veszek jegyet (autó+ 2 fő: 6,40 Euro) és máris rajta vagyunk az utolsó helyre bepréselve a kompon. Pillanatok alatt Poroson vagyunk. Lehajtva a kompról fogalmunk sincs, melyik irányban lehet az a nagy sziget, amiről írják, hogy ott van a sok szállás. De érzéseinkre hallgatva balra indulunk. Várom a sokat említett hidat, csak sejtem, hogy az út, ami alatt átfolyik egy kb. két méter széles víz, az lehet a „híd”. Itt a tanácsokat követve balra fordulunk. Hamarosan meg is pillantjuk Verkáék szállását, a Matrona apartmant, de M-nek nem tetszik, picik az erkélyek jelszóval végigjárjuk a parti sort oda és vissza is, végül a Matrona melletti (Drossinos) jobban tetszik. Becsengetünk, a tulajék legfelül laknak, mondja, hogy menjünk fel. A másodikon egy iszonyat lepukkadt, undorító szobát mutat a pasi, én el is akarok menni, amikor mondom, hogy szétnézünk máshol is, kérdi, mi a baj. Nem akarom mondani, hogy koszos patkánylyuk a szobája és a fürdőbe be nem tenném még a kislábujjam sem. Azt mondom (ami szintén igaz), hogy „to small”. Azt mondja, van nagyobb is, megmutassa? Igen. Bár attól, mert nagyobb, nem várom el, hogy rendesebb lesz. Aztán a nagyobb szoba valóban szebben van berendezve és tisztább is sokkal, ezt kivesszük ugyanúgy 30-ért, mint a kicsi lett volna. Nem könnyű a másodikra felcipelni a sok cuccot, nehéz bőröndöket. Két bőrönddel, két hátizsákkal érkeztünk Hellászba. Most hatmillióezeregyszáz nejlonszatyrunk is van emellé. :D 

Poros

Szállásunk és mellette Verkáéké

Iszonyú éhesek vagyunk, lemegyünk a kocsihoz, hogy kajáldát keressünk, és látjuk, hogy a Matrona melletti hotel aljában szimpatikus kinézetű étterem van: Spiros tavernája. Beülünk ide a part mellé és M. citromos csirkét, én stifadot eszem. Mindkettő nagyon jó, nagyon sok és az ára is oké, a pincér meg nagyon kedves. Az étlap tele van jó kajákkal. Két üdítővel 17 Eurót fizetünk.  

Elindulunk strandot keresni abban az irányban, ahogy a hídról balra kanyarodtunk, tehát a Matronatól hátrafelé. Pár száz méterre jön az első kis homokos strand (Mikro Neorio), nem szimpi, majd egy másik nagyobb, épületromokkal, ez sem szimpi. A legkisebb homokfelület is tele van zsúfolva napozóágyakkal, embertömeggel és csúnya színű a homok, nem tetszik ez az erdős rész sem mögötte. Végig megyünk ezen a hosszú úton a legvégéig, mely egy Vayiona-Bay nevű öbölnél végződik. Ennek is alig két méter széles a homoksávja, de tele van pakolva ágyakkal. Egy bár van még itt. Amúgy nyugodt, szép vizű öböl. Lecuccolunk két ágy közé a földre és nagyot fürdünk itt. Jól esik. 

Vayiona Bay

Visszatérve a szállásra, zuhanyozunk és elindulunk bejárni a kis városkát. A kikötőben egy szabad hely sincs, milliónyi kisebb, nagyobb és óriás jacht sorakozik egymás után. A legtöbbön unott arcú középkorú nők ücsörögnek, pezsgőspohárral a kezükben, a nagyobb hajók előtt pedig biztonsági őr ácsorog. Sznob világ. Hamar rá is döbbenünk, hogy egész Poros erről szól: márkás ruhaüzletek, drága bárok, éttermek. Egy, a gazdag világnak kipreparált Görögország = nekünk nem Görögország. Poros ezzel egyre unszimpatikusabbá válik, még jó strandjai sincsenek. Egy nap elég lett volna ide. Ismét bánjuk, hogy nem maradtunk máshol tovább. Meg is beszéljük, azaz egyöntetűen mindketten arra jutunk, hogy szívesen maradtunk volna egy napot még Finikoundában, egyet Agios Nikolaosban és egyet Elafonissoson, és nem pedig négyet Tirosban és Poroson. Ez itt inkább egy Saint Tropez, mint Hellász. 

Megvesszük a hajójegyeket vasárnapra Hydrára a Hellenic Seeways társaságnál, gyors hajóra, fejenként, oda-vissza 25 Euro. Fél 10-re érünk haza és kiülünk az erkélyre. A Matrona üres, nálunk 6-7 szobában van vendég. Az udvar itt is tele van virágokkal, citrommal, naranccsal és hatalmas nagy kaktuszokkal, amik mindig a sötétség beálltával virágoznak. Elképesztően gyönyörűek, illatosak és érdekesek. Az erkélyen hullámokban önt el minket a jázmin illata, ami itt az összes környező kerítésre vastagon fel van futva.