Peloponnes 2010/6.

11. nap, 2010. Június 20.

Mindezek ellenére én jól érzem itt magam és úgy érzem, ez az én tökéletes Görögországom, szívesen maradnék tovább, így már tegnap este meg is beszéltük, hogy egy éjszakával hosszabbítunk. 

Reggel ugyanúgy tűz be az erkélyre, alacsonyról, direkt szemből a nap, mint ahogy Mavrovouniban is volt, így áthurcolunk mindent a hátsó, kis erkélyre, ott reggelizünk. Sokáig vacakolunk, míg elkészülünk a strandra menetelhez, és szomorúan tapasztaljuk, hogy beborult az ég és egészen vad szél támadt. Elnézünk előbb a sziget másik strandjához, de ki sem szállunk az autóból, annyira vad a tenger és nem tetszik a környék. Elmegyünk a Simoshoz ismét, megnézzük a tegnapi nyugodtabb öblét, de az irdatlanul hullámzik és homokot köp az ember pár perc alatt. Megnézzük a másik felét is, ahol tegnap fürödtünk, az picivel nyugodtabb, de ha ilyen szélben kijövünk vizesen ránk ragad egy tonna homok, igazi sivatagi homokvihar van. Nagyon csalódottan, lógó orral visszamegyünk a szobába. A halászok még délben is pakolásszák a hálóikat. Úgy döntünk, megvárjuk, míg kész lesz Jannis első gírosza és felhozzuk a szobába, ebéd után pedig ismét próbálkozunk a stranddal. 

Másfél órát kell várnunk és 1-kor felhozzuk a szobába a hatalmas nagy, de kicsit ízetlen gíroszt. Az erkélyen eszünk, az ég kitisztult, nincs már olyan hűvös, csak a szél nem marad alább. A gírosszal kifizetjük egyben a szobát is – mert közben már eldöntöttük, hogy nem maradunk még egy napot, mert ha holnap is rossz idő lesz, nincs értelme. Teli pocakkal visszamegyünk a Simosra. Sokáig bent maradunk a hullámzó vízben, mert ez az egyetlen alternativa, hogy ne legyen belőlünk homokmúmia. Egyszer, két hosszú fürdés közben kb. 15 percet fekszem a földön és napozom, de a szél bepaníroz homokkal. Kb. két óra hosszát maradunk, és örülök annak, hogy tegnap délután még szebb mivoltában lefotóztam fentről az öblöket. 

5-kor már ismét a szobában vagyunk, pihenünk, olvasunk, kíváncsiságból felmegyek Verkáék egykori szobájába is (benne van a kulcs), azt is megnézem – a miénk azért jóval nagyobb (és még így is kicsi). 8-kor lemegyünk Jannishoz enni. Itt is óriási adag a gírosz és souvlaki tál, ezeket esszük, meg görög salit és üdítőkkel 17 eurót fizetünk. Utána sétálunk még egyet és ma is sokáig az erkélyen ülünk, de ma szinte kihalt minden a tegnapihoz képest. 

12. nap, 2010. Június 21.

6:45-kor kelünk, hogy kényelmesen legyen időnk reggelizni, pakolni, és a 8:30-as komppal  hagyjuk el a szigetet. Verkáék ütemtervéhez akarom tartani magam, Monemvasia miatt. Így az átkelés után azonnal átszeljük a hegyeket. Csodálatos a táj és már jóval 10 előtt ott is vagyunk Monemvasianál. Ahogy dél felől közelítjük a várost, már messziről csillognak a parkoló autók ablakai és arról árulkodnak, hogy nagyon hosszú a sor, talán nem is lesz helyünk. Szóval itt megdől minden teória, miszerint van arra szabály, mikor érdemes odamenni, hogy az ember tudjon (vagy legalábbis a kapuhoz közel) parkolni. Nálunk már annyira hosszú a sor, hogy legalább 4-500 métert kell visszagyalogolnunk a kapuig. Ma is már kora reggel nagy hőség van, nyoma sincs a tegnapi viharos szélnek. A szívem mélyén nagyon vágyakozom vissza Elafonissosra és persze, ha tudhattuk volna előre ezt az idővel, maradtunk is volna még mára. 

Izzó levegő száll fel az aszfaltról ahogy gyalogolunk enyhén felfelé a régi városka bejárata felé. Bemegyünk a kapun és elindulunk az onnan induló főutcán, ahol csomó kacatárus van. Aztán lassan eltünedeznek, velük együtt a turisták is, a házak egyre romosabbak lesznek és hamarosan odaérünk a falu túlsó végéhez, majd lefelé megyünk a várfalig. Eddig nagyon tetszik itt, de innentől kezdve nagyot csalódok, mert nyomát sem látom a csomó képen, fotón látott Monemvasianak. Azokból mindig az tűnt ki, hogy nagyon szép, rendezett falu, csupa, a régi alapjára felújított épülettel, és köztük ugyanolyan élettel, mint bármely más faluban. Erre a főutcán kívül semmi sincs, nem hogy élet, de minden mellékutca csak kőhalom, összeroskadt, szartól, húgytól bűzlő kőhalmaz, tíz perc alatt végig lehet seperni a főutcán és annyi. Nem találom a mások által fotózott szép virágos korsókat sem, nem találok semmit, amit a képeken láttam, mintha azok mind csalás és ámítás lennének. Így is azért másfél órát töltünk el itt és persze megérte idejönni, mert azért szép, meg érdekes, talán még jobban megfogott volna, ha felmegyünk a félszigetecske tetejére. 

11-kor már tovább is indulunk, a keleti part útján, Limani Geraka felé. A vidék egyre zöldebb, időnként fjordszerű öblöket látni, képeslapra illő a táj, akár egy képes mesekönyv része. Limani Gerakanál egy keskeny fjordon jön be a tenger hosszasan a szárazföldbe, majd belül egy kerek tavat képez, aminek a közepén kis sziklasziget ül. Nem is Görögország ez, annyira más. A tószerű beltengerben nádas van, édesvíz hatása van, pedig nem lehet az. A festői és végtelenül nyugodt, bájos falucska a horvátországi Soltára emlékeztet. 

A magas hegyek zöldek, az utat öreg, kanyargós törzsű olívák szegélyezik, olyanok, amik Korfun voltak és nem azok a gebék, ami a Peloponneszoszon honosak. Letérünk egy mellékútra a Moni Evangelistra kolostor felé, ez hamarosan salakúttá válik. 7 km-t zötykölődünk rajta oda és vissza is. Sajnos a kolostor nem látogatható, de a természet pompás. Kicsit lentebb nagyon kék tenger, kabócáktól harsogó hegyoldal, fűszerek illata, és ezek a misztikus olajfák. A tájat mély szurdokok hasogatják darabokra. Sok helyen Korfura emlékeztet. Élvezem az ittlétet és a sok bámészkodással sok idő is elmegy.

Mikor észrevesszük, mennyire elment az idő és még sehol sem vagyunk, meg irdatlanul korogni kezd a gyomrunk, elhatározzuk, hogy kihagyjuk (sajnos) a megnézni kívánt két másik helyet: Ormos Kiparissiou-t Mitropolival, és Fokiano mesés öblét. Mindkettő hosszú kitérő utat jelentett volna. 

Végtelen utunkon nápolyit és a saját szedésű narancsot esszük, ez segít kibírni a hosszú napot. Később magasabb hegyekbe jutunk, ahol kopárabb lesz a táj. Egész nap egyetlen autó sem jön velünk szembe. Egy egészen kopár hágó után fenyvesekkel teli alpesi táj jön hirtelen. Majd a Krematsi és Peleta közötti (legrövidebb) utat választjuk, mely a térképen alsórendűnek, (de nem fehérnek, azaz földútnak) van jelölve. Itt egyik pillanatról a másikra elfogy az aszfalt alólunk és hosszú km-eken át borzalmas, mély kátyúkkal, és kiálló, éles szélű szikladarabokkal kell megküzdenünk. Közben elhúz a fejünk felett 4-5 vadászrepülő mélyrepülésben és egyikük parádézik, fordul párat a levegőben maga körül. 

Végre 3 körül leérünk Leonidioba, ami egy csodálatosan szép fekvésű városka. Mindketten rosszul vagyunk már az éhségtől, kiéhezett vad módjára keresünk éttermet, de minden zárva, egy lélek sincs az utcákon, mintha ember nem is élne itt, még üzlet sincs nyitva, semmit sem találunk, pedig ez volt az utolsó reményünk. Utolsó utáni reményünkben lehajtunk Lakkos partjára, mert strandnál csak akad már valami taverna. Akad is, az is kihalt, senki sincs ott. Azért benézünk a nyitott ajtókon és bent ücsörög egy család, a tulajdonosok. Reményvesztve kérdezzük, hogy lehet-e valamit enni, mire bűvöletes igen a válasz. Fiatal lány invitál, menjünk utána, a konyhába vezet az út, ahol az anyja álldogál. A lány jól tud angolul, azt mondja, öt féle étel van, nézzük meg és válasszunk. A nő felemeli a fazekak tetejét, mi belekukkantunk, azonosíthatatlan dolgok vannak bennük. Nekem az egyik tepsiban lévő valamivel töltött padlizsánok tetszenek, M. meg valami pörkölt kinézetű kaját választ. Hamar ki is hozzák és mindkettő annyira isteni finom, hogy teljesen odáig vagyunk tőle. Mindkét étel 6 Euro. Jól  lakunk és elégedetten autózunk tovább Tiros felé, közben minden szirten megállva, a lenti öblöket fotózni. 

Az előre kinézett apartmant nincs értelme a faluban keresgélni, bárhol lehet, így lemegyeünk a parti útra, ahol minden egyes házban van kiadó szoba. Az már rég kiderült, hogy attól mert csak „room“ van a táblán, az még többnyire apartman. Végignézzük kétszer az egész hosszú parti házsort, de ami új, szép kinézetű és tetszik, ott sosincs senki és látszik, hogy zárva van, a többi pedig nagyon régimódi, ott a szobától sem várunk el sok jót. 

Addig vacakolunk, míg végül sikerül dönteni egy szebb ház mellett és pont kint ácsorog egy néni a kertben, szólunk neki. Kiderül, hogy vagy négy egymás melletti ház a családjuké és ami nekünk tetszett, abban ők laknak, így a mellette lévőbe visz, ami megint nagyon régimódi. 

Hatalmas, 4 személyre szabott lakásba visz az első emeleten, 4 ágyas szoba, két erkély (egyik tengerre, másik hegyekre néz), nagy konyha, kényelmes méretű, de förtelmesen ízléstelen színekkel berendezett fürdőszoba. A méretei tetszenek, a berendezése nem, de tiszta, kellemes a fekvése, 1 éjre 35-öt, többre 30-at kér. Nincs miért alkudnunk, ki is vesszük 30-ért 4 éjre. Persze ezen a napon végig zsörtölődök, mert a népi mintás szőttesek, a régimódi bútorok, az egész 30 évvel ezelőtti jellege nem tetszik az eddig nagyon modern, 1-3 éve épített, és a mi ízlésünknek megfelelően berendezett, elkényeztetett valagamnak. De aztán rájövök, hogy 11 korábbi görög nyaralásunknál mindig így nézett ki az apartman, a mostani előzőek voltak a kivételek és inkább ez a stílus jellemző. Másnapra meg is kedvelem. 

A konyha jól berendezett, a hátsó erkély gyönyörű hegyekre és a család gyümölcsös, zöldséges kertjére néz. Viszont itt sincs szemetes és 4 napig senki sem néz be a szobánkba, nem hoznak új tekercs wc-papírt stb…

Felcuccolunk és azonnal lemegyünk a ház elé fürdeni. A tenger nagyn gyrsan mélyül. Három lépés és nyakig benne vagy a vízben, sok a sün is, de van gumicipőnk. Hatalmasat úszunk. Itt megint hidegebb a víz, a végére nagyon fájnak az ujjizületeim és jól esik forró vízzel zuhanyozni. Kipakolunk és elmegyünk boltot keresni, most semmi kajánk nics, halkonzerven kívül. Sok minimarket van, de azokban semmit nem lehet kapni, nem találni csomagolt sajtot, nincs zöldség, semmi. Az egyik, legnagyobbnak kinézőbe megyünk be végül és ott sem találunk semmit. Félig alvó mamóka ücsörög a bejáratnál egy széken, a fia meg bambul minenfelé. Megkérdem, hogy hol van ennél nagyobb supermarket. DZZZZZ! Ez bomba volt. Nem kellett volna. Eddigi közömbös bambulásából felpörög ezerre és dühös, sértett tekintettel kijelenti, hogy ez a NAGY supermarket. Kérdem, akkor hol van citrom, paradicsom, paprika, sajt. Sajt van hatalmas tömb, mennyit vágjon? Aztán dühödten elcibál az utca kanyarulata után egy stranddolgokkal teli boltba, kinyitja kulccsal és ott áll egy halom paradicsom, kérdi hány kiló kell. Nekem csak két darab kell. De fetát akkor sem kapunk a görög salihoz és uborkát sem. Felajzott bika tekintetével, gyűlölettel számol el velem. Ide sem jövünk többet, azt hiszem. 

A faluban végigsétálva, teljesen tipikus, hogy miden öreg kint ücsörög a kertjében, a szomszédok egymással traccsolnak és ahogy elmegyünk előttük, alaposan szemügyre vesznek minket. Betérek egy kisebb boltba is, ahol egy szimpatikusan tűnő öreg néni van, hátha kapok zöldséget. De nincs. Citrom kellene a teámhoz. Tulajdonképpen nevetséges, hogy az egész Peloponnészoszon midenütt renegeteg terméstől roskadozó és gyümölcsét rothadva potyogtató citromfát láttunk és képtelenség beszerezni boltban egy darab citromot. Mivel nem tudom görögül a citrom nevét és a néni garantáltan nem beszél nyelvet, csak ránézek és annyit modok kérdően: lemon? Erre bemegy egy hátsó helyiségbe, kihoz egy nagy nejlonzsák citromot, betesz nekem 4 darabot egy zacskóba, pedig csak ena-t kérek. A pénztárnál fizetni akarok, de nem engedi, azt csak úgy adta ő, ez nem a bolt áruja. Nagyon megörülök a gesztusnak az előbbi boltos után. Hazamegyünk, kezemben a citromos zacskóval, ezt meglátja azonnal a tulaj és magyaráz (görögül, de értem én), hogy minek vettem én ezt, mikor neki tele vele a kertje. Nem tudom elmondani, hogy nem vettem, kaptam. 

Nagyon csalódottak vagyunk ettől a falutól. Mindeki marslakókként néz ránk, nincs bolt, nincs egyetlen nyitvatartó étterem, csak két bár. Az embereknek gyilkos a tekintetük, nincs turista, valószínűleg mi vagyunk az egyetlenek és most felkoncolnak minket. Annyira rosszul érezzük magunkat, hogy szólni akarok a néninek, hogy elmegyünk egy éjszaka után, de nem tud egy kukkot sem angolul, csak mutogatással tudunk kommunikálni. A strand nem alkalmas fürdésre, egy méter széles kavicsos sáv, direkt a főút mellett, ahol mindeki árgus szemekkel néz. Ejj, mi lesz itt? 

Viszont ez az egyetlen szállásunk, ahol egy darab szúnyog sincs sosem, éjjelre nyitva lehet hagyni mindent és nyugodtan lehet aludni a finom tengeri levegőnél. Este nem megyünk sehova már, csak a tenger felőli erkélyen ücsörgünk és szemközt Spetses szigete látható. Erősen gondolkodunk, hogy mi legyen, hogyan cselekedjünk a további 3 nappal kapcsolatban.