Karpathos - a szelek szigete 2007/5.

2007. szeptember 16. 

Ma sokáig alszunk és még tovább vacakolunk, lusták vagyunk, nincs kedvünk elmenni itthonról.  A mellettünk lévő apartmanban két nyugdíjas nő lakik és néha leállnak velünk beszélgeti, de nagyon fárasztóak. Tudom, hogy kedvtelenségem abból fakad, hogy unom az egész strandolást, mert mi nem ilyen nyaralásokhoz vagyunk szokva. Annyira vágyom már valamit megnézni, hogy a térképet bújom, van-e még hely, ahol nem voltunk, de nem nagyon van, illetve olyan helyek, ahova csak dzsippel lehet eljutni. Rábeszélem M-et, hogy menjünk fel egy közeli hegyre. A térkép szerint nem tudom behatárolni az út minőségét, de hátha járható lesz. A kis robogó az elmúlt két nap alatt alig fogyasztott. Még több, mint a fele tank tele van. Legalábbis ezt jelzi. Aperi, majd Volada jön, ott ágazik le az út a Lastos-fennsíkra. 

Már ideáig is eléggé magasra kellett jönni a hegyre, a benzinmutató negyedre ment le. Szegény kis robogó a meredek lejtőkön csak 15km/h-val döcög alattunk, néha már olyan érzésem van, hogy mindjárt visszafelé fogunk gurulni. Szóval, úgy látszik, nagyon sokat zabál a hegymenetben, vagy mi vagyunk túl nagy elefántok neki. Elindulunk a hegyi úton, de iszonyatos szél van, és minél feljebb megyünk, annál elviselhetetlenebb hideg. Már nagyon fázom és egyszer csak üreset jelez a benzinmutatónk, pedig alig jöttünk még pár km-t. Ez szinte lehetetlen, de inkább visszafordulunk. Amúgy is megállás nélkül tüsszögök. A végén már csak kikapcsolt motorral gurulunk lefelé, míg Pigadianál megtankoljuk a robogót. Ha már megint itt vagyunk, hát eszünk a kedvenc parti büfénkben gíroszt és hazamegyünk, hogy a legnagyobb déli hőségben egy órát lustálkodjunk. Nagyon unalmas már a sziget, felfedezni vágyom, újat látni, a folyamatos strandolást nem nekünk találták ki, de másrészről viszont érzem, hogy mennyire jót tesz ez a nyugalom, a pihenés, kimerült, beteg testemnek és lelkemnek. Titokban néha arra gondolok, annyira unom már, hogy jobb lenne hazamenni, de tudom, hogy otthon mennyire fogom bánni, hogy véget ért a nyaralás, így hát inkább örülök a strandolásnak is. Nem is tudjuk, hova mehetnénk ebben a szélben ma. Visszagondolva a korábbiakra, a sziget másik oldala mindig szélcsendesebb. Visszavágyakozunk a reptér mögötti, eldugott, meztelen strandunkra, oda indulunk. Útközben annyira veri az ellenszél a nyakláncom és fülbevalóm, hogy állandóan belecsapódik az arcomba és megcsípi a bőröm, ahogy hozzácsapódik. M. azt mondja, írjam bele a beszámolómba, hogy olyan erős a szél (én szerintem olyan 80 km/h-s lehet), hogy nehéz a robogót egyenesben tartania és néha szinte veszélyes lökéseket kapunk, borulhatnánk is. Gyötrelmes a robogózás, majd leszakad a fejem, a sisakot is annyira hátrafújja, hogy állandóan a tarkómon lóg és fojtogat a szíja, pedig jól volt eddig beállítva. Kész kínszenvedés, míg odaérünk a kis strandhoz, de ott is elviselhetetlen a szél és hullámzik is erősen. Nincs kedvünk a széllel küzdeni, inkább elmegyünk az Ammopi-öbölhöz, az fentről a hegyről nyugalmasnak tűnt, nem láttunk hullámzást. Valóban. Ammopi tűnik a sziget egyetlen szélmentes pontjának. 

Ismét a kisebb öblöt választjuk, meg se rezzen a levegő, a víz is tükörsima. Nagyon élvezzük az itteni strandolást. Ezen az üdülőhelyen túlnyomórészt osztrákok vannak (megismerni őket a dialektusukról). Mellettünk egy idősebb grázi házaspár fekszik, a férfi nagyon beszédes, rögtön szóba elegyednek M-el. Azt mesélik, hogy ők esténként elmennek taxival (Ammopiban csak apartmanok vannak, de semmi más) valamelyik hegyi faluba vacsorázni, ott ki lehet fogni jó hagyományos konyhát is és olcsóbb is. Erre felbuzdulva este mi is nekivágunk. Előtte még betanulom az útikönyvből a három közeli hegyi falu legjobb éttermeinek nevét. Most már eszesebbek vagyunk, mint nappal, felöltözünk rendesen, széldzsekit is húzunk. Aperiben csak egy hamburgeres van. Itt kell egy kis kitérőt tegyek. A három egymás mellett fekvő hegyi falu (pár házat leszámítva) kacsalábon forgó villákból áll, ugyanis ezekben a falvakban azok a karpathosiak építkeznek, akik életük nagy részét Amerikában töltötték és csak nyugdíjas éveikben, akkor is csak nyárra, térnek ide vissza. Szóval ezért a hamburger is. Voládában van egy nagyon szimpi hely, amit már fotóztam is, meg a könyv szerint is híres-neves. Oda megyünk. Mikor belépünk, minden szem ránk szegeződik. A belső terem tele van, egy köralakban rendezett asztalsor körül nagy család és barátaik mulatnak. Velük van a feledhetetlen nyenyere (hegedű és lant közötti átmenet, az egyedi karpathosi líra), az egyik csak húzza a nótát és megadja az első mondatot, majd az egész társaság utána énekeli (inkább szavalja, ordítja: Élá, Élá….blábláblá). A pincérlány kitessékel minket a hátsó teraszra, mely egy termékeny, mély völgy fölé nyúl ki. Ott aztán tép a szél rendesen. Az útikönyv valami nyúlból készült stifadoval csalogatott ide. A lány hozza az étlapot és elkezdi sorolni, hogy mi nincs, mivel hogy az ünneplő társaság már majdnem mindent megevett. Amúgy is csak hamburger, gírosz, szuvlaki, szték vannak a kínálatban. Hát paff vagyok, nem így képzeltem a romantikus, és tradicionális falusi vacsorát. Most már ciki elmenni, de mégis máshol akarunk enni, így illemből rendelünk 1-1 kólát és utána tovább állunk. Kólázás közben jól össze is fagyok. Amúgy meg iszonyatosan jó hangulata van a vadászjelenetekkel megfestett belső térben dajdajozó társaságnak. Szívem szerint bemennék, és odaülnék hozzájuk, hadd lehessek már részese egy „bazi nagy görög bulinak”. Mia jut eszembe és elmesélem M-nek, hogy micsoda szerencséjük volt Miáéknak tavaly Thassoson, amikor a háziak lehívták őket az ünnepi vacsorára. A mázlisták. Azon jár az eszem, hogy milyen rejtekből tudnám a bulit lekamerázni. M. meg már nem normálisnak titulál ezzel az állandó paparazzi mániámmal. Irány a következő falu, Othos. A robogó lámpája annyit ér, mint éjszakában a csillagos ég – jobban mondva annyit sem, mert előző amúgy is megadatik.  Kb. 10-zel tudunk haladni, mert az útból semmit sem látunk, a gyenge lámpa derékmagasságba világít és nem pedig az útra. Othoson átrobogva, szemrevételezzük a három egymás mellett álló vendéglő falitáblájait. Nem kétséges, nagy esti élet van bennük. Hamburger, bifsteki, giros, sandwich….brrrr…elég ebből. Nahát ennyit az igazi falusi tradicionális kosztról. Mire leérünk a hegyről, ráfagyok a motorra. Nem vagyunk mérgesek, hanem inkább elviccelődjük az egész szituációt. Már fél tíz van és korog a gyomrunk, megállunk a strandsétány éttermeinél. Négy van egymás mellett, mindennek megnézzük a listáját, ott akarok enni, ahol adnak egy tisztességes sztifádót. Megrendelem a hőn áhított ételt, melyről Mia barátnőm annyit áradozott, M. pedig a gírosz metaxa szószban című felvonást, amit otthon istenien készítenek a helyi tavernában. A tulajdonos egy mókamester. Úgy pereg a nyelve angolul, hogy alig tudjuk követni, és állandóan viccelődik. Itt rendes adagot kapunk. Mindketten egy nagy agyagtálban kapjuk az ételt, két porció sült krumplival egy nagy kosár kenyérrel. A mennyiséggel már nincs baj, de sajnos az ízekkel van még némi zavar - az én sztifádóm paradicsomszószban úszik, M. étele pedig chillis szószban. Egyikhez sem passzolnak ezek a szószok, ráadásul M. húsa csak koloncból áll, tanúsíthatom, kipróbálom én is. De annyira degeszre esszük magunkat, hogy én már szinte rosszul vagyok. A végén jön egy kis üvegkancsó raki. Mindketten háromszor tudunk belőle a snapszos pohárkába tölteni. Szóval, elég jócskán. Mikor kérjük a számlát, odaül mellénk a tulaj és mesébe kezd, hogy az ő apjának Münchenben van görög tavernája, amúgy meg krétáról származik a családja és a raki az krétai specialitás, ezért iszik velünk még egyet. Újabb kis kancsó, újabb kupica gurul le. Emberünk ezt minden vendéggel eljátssza, így már nem is értem, hogy lehet az, hogy még józan. 22,50-et fizetünk. Otthon a szomszéd, idősebb két nő elmondja, hogy nekik meg ma elmaradt a hajókirándulás a szél erőssége miatt. Még kiülünk szokás szerint a teraszra, egyszer csak elcsitul a szél és abba is marad, pedig estére szokott még erősebb lenni. Ilyenkor kardigánban, és hosszú nadrágban szoktunk kint fagyoskodni, de ma rövid ujjúban sem fázunk. Talán az első este ez, hogy ilyen kellemes az idő. Nappal bezzeg negyven fokig is felmegy a hőmérő higanyszála. Hihetetlen csillagos az ég, annyira tiszta, annyira sok csillagot lehet látni. Ilyennek még csak kétszer láttam az életben, úgy, hogy még a tejutat is látni!!! Ma csak éjjel 1-kor kerülünk ágyba.  

2007. szeptember 17.

A késői lefekvés ellenére, már 8-kor felébredek. M-et hagyom még egy órát. Ma ismét felmegyünk a hegyre, ahova tegnap nem sikerült. Jobban felöltözünk, bár ma kevésbé szeles az idő. A keskeny, aszfaltozott út nagyon vadul kanyarog, míg elérjük a hegycsúcsnál lévő katonai bázist. Onnan nem lehet tovább menni és sajnos a gyönyörű kilátást sem tudom lefotózni, mert tilos fényképezni. Visszafordulunk.

Sajnos ez még nem maga a fennsík, oda egy hosszú, földút vezet, amit nehezen tudnánk megjárni a robogóval. De így is megérte feljönni ide, egészen más világ. Hazafelé veszünk Pigadiaban, a „kajáldás utcában” egy gíroszt ebédre, otthon esszük meg, készítek hozzá horiátikit.

Kicsit lustálkodunk, majd elindulunk a valamivel távolabbi Apella strandra. Már az odavezető út valami csodálatos a píneaerdőkön át, de maga a strand leírhatatlan. Legutóbb akkor láttuk, amikor Olymposban jártunk, de akkor felhős volt az ég, és nem jöttek ki ezek a csodálatos azúr színek, mint most a vakító napsütésben.

A strand hosszú és széles, a víz gyorsan mélyül. A part nagy szemcsés homokos vagy nevezhetjük nagyon apró kavicsosnak is. A legkellemesebb, ahol eddig voltunk, mert ez az apró kavics nem tapad úgy ránk, mint a homok, le lehet könnyen rázni a lábunkról, mégis olyan lágy, olyan kellemes ráfeküdni. A vízhez közelítve egyre nagyobb szemű lesz, majd végül kavicsos, a vízben pedig nagy köves. Nagyon kellemes strand és hátul a sziklafal alatt rengeteg árnyékos helyet lehet találni. Mivel a homokos sáv ilyen széles, így nem nyomorognak az emberek egymás hegyén-hátán, van saját nyugodt kis sarkunk. Fürdünk, pihenünk, elmerülünk a gondolatainkban, mert ez az utolsó nap a robogóval, majd holnap az utolsó nap Karpathoson. Ilyenkor már elkezdi rendezgetni az ember a fejében a nyaralással kapcsolatos gondolatokat. Később felmászok egyedül a sziklás partra, hogy más szögből is tudjak fényképezni. Az öböl színei csodásak. Nagyon hasonlít a samosi Tsamadouhoz. Annyira beleszeretünk mindketten a strandba, hogy azon gondolkozunk, elkérjük a robogót még holnapra is, és visszajövünk, de akkor egész napra, nem csak így 3 órára.

Később elkezd a sziklafal árnyéka a homokra kúszni és fergeteges sebességgel kúszik előre. Egy fél órán belül vagy 30 méterrel előrébb kell vándorolnunk, hogy még érhessen a nap. Érdekes, hogy 3 órakor elkezd enyhülni a nap ereje, szinte meg is tudjuk már állapítani az időt a nap erejéből. 4-kor már egész kellemes, gyenge, 5-kor már fázni lehet. Szóval rövidek a szeptemberi napok itt. A strand feletti tavernában megiszunk még egy frappét és a teraszáról mélyen magunkba szippantjuk e hely varázsát. Hiába, hogy van még holnap egy napunk, nekünk itt ér véget a nyaralás. Hazafelé, mivel a hegy keleti oldalán haladunk, végig árnyékban megyünk, és erős szél fúj. Teljesen kihűl a bőröm, nagyon fázom a robogón. Míg én otthon forró vízzel zuhanyozok, M. visszaviszi a motort. Zacsis levest eszünk és ismét salátát. Majd a teraszon olvasunk, de nagyon hideg a szél. Közben jön az eddig (a két hét alatt!!!) még egyszer sem látott utazási iroda képviselete is, kedves fiatal srác. Hozza a hazarepüléssel kapcsolatos infókat. Rögtön előállunk az ötlettel, hogy ha valami megoldás lenne, akkor jobban szeretnénk a koradélutáni géppel, mint az estivel Rhodosra repülni, mert szeretnénk a városból látni valamit. Rögtön azzal válaszol, hogy ez nem lehet probléma, mert van még egy csomó üres hely a másik gépen. Abban a pillanatban veszi is elő a mobilját és telefonál az Olympic Airlines irodájába, ami viszont már zárva van. Elviszi a jegyeinket és mondja, holnap reggel 9-re itt lesz velük ismét. Mi csak ámulunk-bámulunk, ugyanis el kell mesélnem, hogy mi ezt az utazást már januárban lefoglaltuk és tudtuk, hogy két gép létezik, direkt kértük az utazási irodában, hogy a korábbi gépre jegyezzenek elő minket, ezt fel is írták külön egy cetlire. Mikor az utazás előtt pár nappal elhoztuk az irodából az okmányokat, a későbbi gépre szólt a jegyünk és ezt azzal magyarázták, hogy a korábbira már januárban nem volt hely. Javasolták, hogy esetleg megpróbálhatjuk felhívni az Olympic kirendeltségét, de ha sikerülne is áttetetni, biztosan magas újrafoglalási díjat kell fizetnünk. Ezért belenyugodtunk akkor a sorsunkba. A két szomszéd nő, szívesen ment volna a későbbi géppel Rhodosra, de nekik a korábbira volt jegyük, így eleinte úgy indítottuk ezt az akciót, hogy esetleg nem lehetne-e velük valahogy elcserélni a jegyet. De erre nem számítottunk, hogy azt mondják, van még hely a másik gépen és az áttetetésért egy fillért sem kell fizetni, még csak új jegyet sem kapunk, hanem a mostani jegyre ráragasztanak egy címkét a változással. Szuper. Repesek örömömben. Minek ülnénk itt késő délutánig, ha már Rhodoson lehetünk?

Ma nem megyünk el. Viszont kitör rajtam a nátha, egész este csak teázom, de elég vacakul érzem magam. Már a motoron tudtam, hogy ez lesz. Beveszem, ami csak akad nálunk, ami segíthet és reménykedek, hogy másnap nyoma sem lesz a megfázásnak. 

2007. szeptember 18.

Már 7-kor fent vagyok, alig aludtam az éjjel, mert rázott a hideg, máskor meg leizzadtam. Zuhanyzom, ideges vagyok, hogy mi van, ha nem sikerül valamiért a jegy. Tűkön ülve várom, hogy jöjjön a srác. Levert vagyok, megbetegedtem. Ez még idegesebbé tesz, mert a nyaralás utáni események miatt most nem szabad még csak megfáznom sem. Ma már reggel nagyon erős szél van, ki sem lehet menni a teraszra reggelizni. A srác pontosan jön és hozza a jegyeket. Sikerült!!! 10 óra körül elsétálunk a városba. Egy utcai hőmérő árnyékban 32 fokot mutat.

Nézelődünk, veszünk még azt-azt. Az egyik ajándékboltoshoz mikor bemegyek képeslapokkal a kezemben, éppen könyvelést vezet a pulton. Egyetlen egyszer sem néz fel rám, nem érdekli, hogy mi van a kezemben, nem számolja ki, mennyit kell fizetnem, nem szól, de még csak rám sem néz. Várok, de hiába. Végül, ha ő így, én is, odateszem a pénzt az asztalra és köszönés nélkül távozom. Ezután beülünk kedvenc bárunkba a kikötőnél. Most nincs itt a görög srác, csak a szülei. Az idős, őszülő férfi haja rendezetten hátra van simítva. Öltönynadrágot és halványkék inget visel, picike bajusza van. Annyira nagyon emlékeztet egy menő filmszínészre, de máig sem jut eszembe, hogy kire. (utólag, azt gondolom: Omar Sharif-re) A hatvanas évei végében járhat, de izmos, formás testalkata van és roppant kedves modora. Gömbölyű, feszes fenekéről alig bírom levenni a szemem. Meg is jegyzem M-nek, hogy ez a pasi aztán jól néz ki ennyi idős korában. M. mondja, oké tiéd a papa, enyém meg a tengerparti büfében a kis szerb lányka. : D Meg is egyeztünk, de aztán mondom én, hogy ez nem fair, hiszen az én jövendőbelim sokkal hamarabb el fogom veszíteni, maradjunk meg inkább egymás mellett :- ) ! Frappét iszunk, utána én még egy friss narancslevet.

Közben befut a hatalmas nagy Blue Star Ferries is. Elsétálunk még oda is, közelebbről megnézni. Dög meleg van és nagyon rosszul érzem magam, szédelgek, levert vagyok, csurog az orrom, köhögök. Otthon beveszem az egyetlen Aspirin Komplexet, ami nálam van, az mindig nagyon jól segít. Szerencsémre ma annyira jól, hogy estére már szinte el is fújták a náthámat. Otthon megesszük utolsó zacskós levesünket és a fetát, meg zöldségeket. Ki kell üríteni a hűtőt. Kicsit lustizunk még, majd 2-kor irány a strand. Addigra a szél is lenyugszik és a tenger sem hullámos ma. Kellemes. Élvezzük az utolsó itt töltött 2-3 órát, a strand után megint salátát kell enni, mert még mindig nem fogyott el.
7 körül indulunk a városba vacsorázni, de megfogadtuk, hogy görög taverna ki van zárva, ma pizzát fogunk enni. Mikor odaérünk a pizzáshoz, beugrik nekem, hogy a közeli mellékutcában van egy kis görög taverna, ami mindig olyan szimpi volt, terveztünk is odamenni, mi lenne, ha mégis görögöt ennénk? Meglepődésemre M. egész könnyedén ráhajlik a dologra. Így odamegyünk. Leülünk, rendelünk (M. musszakát, én kleftikót, amire már régen vágytam). Bámészkodunk. Egyszer csak két alak érkezik a látómezőmben, akiket ismerni vélek, majd egy másodperc töredéke alatt bevillan: Hát persze, Barbara és Karl, a grazi osztrákok, akiket Santorinin ismertünk meg 2004-ben és ők beszélték tele a fejünket, hogy el kell jöjjünk Karpathosra. Már állok is fel és kiáltok: Karl!!! A férfi felém fordul, pillanatig elgondolkodik, majd rohan oda hozzánk, akkor már Barbara is észrevesz. Gyorsan átülünk egy másik, nagyobb asztalhoz. Szikrázok az izgatottságtól, nem bírom elhinni, hogy véletlenül találkozunk két emberrel, akiket 3 éve egy másik görög nyaralás alatt ismertünk meg, és azóta soha többet nem is hallottunk egymásról. Csak úgy áradozunk. Ők elmesélik, hogy a következő évben a mi meséink alapján Naxosra utaztak, aztán mesélnek Krétáról, mi meg Samosról. Most kilencedik alkalommal vannak Karpathoson, az a kedvenc szigetük. Akkor is, még ha állandóan itt dekkolnának is a szigeten! Pont ebben az időben, pont ebben az utcában, pont e vendéglőnél???? Hihetetlen. Teljesen fel vagyunk mind spannolva az izgalomtól. Közben leteszik elénk az előételt (rántott padlizsán és olajos, ecetes szardella), de még hozzá sem fogunk, mellé teszik a főfogást. Ilyet még nem tapasztaltam, hogy egyszerre hozzák ki mindkét fogást. A főételt kezdjük enni, mondván, hogy az előétel majd jó lesz későbbre, amíg itt ücsörgünk és beszélgetünk rég nem látott barátainkkal. A kleftikóban csalódok. Samoson a báránycombot alufóliában sütötték és kefalotiri sajt volt rajta. Itt agyagedényben van, tele van mócsinggal és valami szósz van hozzá. De most ez cseppet sem érdekel, mert magával ragad a beszélgetés heve. Az étterem nagyon hamar megtelik (azaz az utcán vagyunk kint), és a pincérnő egyszer csak előáll egy kis tál desszerttel és a számlával és bejelenti, hogy mennünk kellene, mert kell másoknak a hely. Totál felháborít, hiszen rendeltünk még italokat és azt már ki sem akarják hozni. Karl azt javasolja, menjünk át a szomszéd utcába, ott ismernek egy tuti helyet. Át is megyünk.
A tuti hely, életem legnagyobb görög kocsmaélménye. Egy görög fickó lakásában! van a kocsma, egyik helyiség a hálószoba és nappali, a konyha pedig (két székkel) a bár, az erkélye (ami szerencsére elég nagy) pedig a hely a vendégeknek. Barbara elmeséli, hogy úgy akadt rá erre a helyre, hogy jöttek fel a sötétben itt a lépcsős utcán és elesett, eltörte a kulcscsontját. Elias, a kocsmáros vitte be a kórházba (igen, az is van itt, de rémes), így ismerkedtek meg. Akkor Barbara egyedül nyaralt itt. Kiderült, hogy ez a hely németek, osztrákok és hollandok találkozóhelye, akik rendszeresen visszatérnek a szigetre. Tényleg olyan az egész, mint valami családi találka, mindenki mindenkit ismer, csak mi vagyunk itt most újak. Elias úgy mászkál, a tálcát magasan a feje fölé tartva, mint valami mesefigura és amikor egy kanyart vesz be a tálcával a feje fölött, mindig hozzáteszi „bip,bip”, pontosan, ahogy a kengyelfutó gyalogkakukk csinálta. Jókat mosolygok rajta.

A sürgetett vacsora megfeküdte a gyomrom, Karl Ouzót javasol a baj orvoslására. Elias hoz is egy nagy adagot, ami valóban segít. Fél 12-kor szól Karl, hogy menjünk még át velük a szállodájuk bárjába tovább iszogatni, de én már menni akarok haza, korán kell kelni, pakolni kell és nem akarok holnap másnapos lenni. M. szerencsére egyetért. Címet cserélünk és búcsúzkodunk. Éjfélre érünk haza. Otthon még ki kell inni a hűtőből két sört és egy fél üveg Mavrodafnét! Kettőkor kerülünk az ágyba. Szuper este volt!!!