Samos 2006/2.

2006. Június 21, szerda: harmadik nap, kirándulás robogóval a sziget északnyugati részén

8 órai kelés után, 9:30-kor sikerül elindulnunk a sziget északnyugati partja mentén. A Lemonakia-öbölig már ismerjük az utat, pár száz méterrel utána következik az álomszép Tsamadou-öböl, majd Avlakia falucska, ami a parton, éppen csak pár házból áll és utána, a szintén már oly sok képen látott Tsampou-öböl szép strandja. Ezeket elhagyva egyre zöldebb és sűrűbb növényzet borítja a tájat, akárcsak egy dzsungel, és a zöld között mindenütt rikító, színes virágerdők bújnak meg. Jobb oldalt a tenger kísér, baloldalon pedig a meredek hegyoldal csak úgy harsog a kabócák kórusától. A dús, tüskés macchia-bozótot, píneaerdők, olívaligetek, ciprusok, leanderek és – sajnos – szénné égett fatörzsek váltogatják. 

Sokszor az az érzésem, hogy Korfun vagyok, vagy Thassoson, de itt, ha lehet, még bujább a vegetáció. Mert a másik két szigeten csak a zöldet láttam. De honnan került ide, ez a sok színpompás virág, ami mind-mind vadon nő? És a kabócák. Korfu óta sehol sem hallottam őket ilyen hangosan ciripelni, néha már fülsértő. A fenyőerdőnek sajátos illata van. Legszívesebben felvenném a kabócák hangját, de az illatot is, ha lehetséges lenne. Nekünk csak fényképezőgépünk van, és az új digitális fényképezővel már semmi sem szab gátat a fotográfus érzékemnek. 

Hamarosan elérjük Karlovassit, ami egy nagy, kiterjedt üdülőhely, három városrészből áll, de nem különösebben szép. A templomai mindenesetre gyönyörűek. 

Potami a célunk. Ez a legtávolabbi hely, ahova az út vezet, itt az északi oldalon. Nem sokkal Potami előtt megállunk egy kilátóterasznál, ahol modern, geometriai formákat követő kis templom áll. A teraszról csodaszép kilátás nyílik a Potami Beachre. 

Potami nevezetessége a szurdok, amelyben a jeges vizű patak olyan szűk sziklafalak között folyik, hogy csak a patak vizében felfelé úszva lehet megközelíteni a három vízesést. Leparkolunk a motorral és elindulunk a sűrű, dzsungelszerű erdőben, ahol mindenféle óriási rovar szaladgál. Egyedülálló a vegetáció, a patak vizéből is leanderek nőnek és fekete-kékes szárnyú szitakötők napoznak a leveleiken. Eleinte egészen normális erdei ösvényen megyünk, néhol kis fatákolmányon kell a patakot átszelni, míg el nem érjük a kiszélesedett medencét, ami mögött ott magaslanak a hatalmas sziklafalak. 

Gyerekes családok indulnak innen a vízben a hasadékban felfelé. Mi a hegyoldalba épített falépcsőket válasszuk, amiken csak egy ember fér el, és a meredek szó túl gyenge kifejezés arra, hogy hogyan is néznek ki ezek a lépcsők. Szinte függőlegesen lógnak a sziklafalban. Felkapaszkodunk egy szintre, ahonnan majd megint lefelé visz ez az alig járható lépcső. Fentről látjuk, hogy a kb. másfél méter széles patakmederben hogyan küszködnek az emberek felfelé. Ismét leérkezünk a patakhoz, de ez a mi végállomásunk, mert innen már csak a vízben lehet tovább haladni, ami derékig ér és jéghideg. Ha feljebb akarunk menni, akkor néhol úszni is kell, tehát itt kell hagyni a hátizsákokat mindennel együtt, másrészt pedig garantáltan hólyaghurutot kapok utána, ha belevágunk, ahogy ismerem magam. Szívesen továbbmennénk, de ehelyett csak térdig merészkedünk be a vízbe, hogy legalább a következő kanyart belássuk, de látjuk, hogy sorsunk reménytelen: ha nem úszunk, nem jutunk tovább. Így az idevezető úton visszamegyünk arra a helyre, ahonnan a létrák elindultak, majd onnan vissza a motorhoz. Valamivel több, mint egy órát tartott a kis erdei túránk. 

Potamiból elindulunk tovább nyugat felé, de hamarosan elfogy az út. Előbb salakúttá válik, majd az is véget ér. A térkép szerint is így volt, de azért kíváncsiak voltunk a tájra, és megérte ez a kis kitérő, mert gyönyörű, vad partokat látunk. Innen visszafordulunk. Úgy érezzük, hogy szénné, de legalábbis grillcsirkévé égünk a robogón, annyira perzsel a nap. A Potami melletti kilátónál még egyszer megállunk, hogy árnyékba húzódva fogyaszthassuk el ebédünket: a szendvicset. Megint „atom-anti” bukósisakunk van, ami csak egy tökfödő és alul öv köti össze. Az enyém túl nagy és a menetszéltől állandóan hátracsúszik és hátul a nyakamban lóg, mint egy cowboy-kalap. Olyan murisnak tartom, de az id.vez. azt mondta, hogy aki nem hord bukósisakot, és elkapják, azt fejenként 60 Euróra büntetik. 

Megállunk Karlovassi egy szép templománál, mellette nagy szupermarket van, veszünk pár dolgot, amire szükségünk van. Ezen a részen mindenhol medencés magánvillák sorakoznak, vad, dús növényzettel, mintha csak egy trópusi szigeten lennénk. 

Lassan viszont nyavalygósak leszünk, mert nincs menedék a motoron ülve, éget a nap és egyre jobban pirulunk. A következő cél Manolates hegyi falu. Az útnak ezen a szakaszán az egyik oldalon a tenger kísér, másikon pedig a hegyoldalak változatos növényvilága. Ahol alacsonyabbak a hegyek, ott főleg olívák és ciprusok nőnek, a magasabb részeken píneafenyők. 

Az egész környéket a gyanta illata járja át, és úgy látszik a platánfa után, a pínea a kabócák második kedvenc helye, mert úgy ordít az egész hegyoldal, hogy el sem hiszem, legszívesebben felvenném magnóra, mert hihetetlen, hogy micsoda hangerővel képesek kiabálni ezek a bogarak. A Manolates felé vezető elágazás előtt egy mini falun: Agios Konstantinoson haladunk keresztül, amit már ma reggel elneveztünk virágfalunak, mert a házak szinte ki sem látszanak a virágrengetegből és színorgiából. Itt fordulunk rá a híres Csalogányok völgyében (Valeontates) vezető útra. Nem csak azért híres, mert itt vezet a sziget legszebb túraösvénye, hanem mert – azt mondják – már délután dalra zendülnek a völgyben élő csalogányok. Röviddel az út kezdete után, magas platánfák között kanyarog az út és a velünk párhuzamosan futó patak mellett két emeletes ház méretű, rózsaszínű leanderbokrok nőnek teljesen vadon. Annyira lenyűgöz, hogy meg kell állnunk, és én csak bámulom őket. Pillanatok alatt átváltozik a természet. A meredek, kanyargós, de jó minőségű, széles aszfalt utat teljesen átöleli a dzsungelszerű erdő és kellemes hűvösség árad. Nagy megkönnyebbülés ez az előbbi forróság után. Manolates nincs messze, csak pár km. Az út utolsó szakaszán ismét a napon motorozunk, de lélegzetelállító kilátás nyílik a zöld hegyoldalra, egészen le a tengerig.

Manolates elején van egy nagy parkoló, itt kell parkolni, mert tovább nem lehet autóval, motorral menni. A meredek lejtőn épült falu, szűk utcáinak jellegzetessége, hogy a kövekkel kirakott járda közepén esőcsatorna fut. A házak ajtaja mellett egymás hegyén-hátán sorakoznak a színes virágok, még színesebbé teszik a képet a műanyaghordóból és hatalmas feta sajtos dobozokból készített kaspók. Rögtön a felfelé vezető főutca elején van egy keramikus műhely, majd több kis bolt, ahol kerámia tárgyakat árulnak. Idős néni ücsörög az egyik ház előtt és horgol. Igazi életkép, szeretném lefényképezni, de többen is mondták, hogy illetlenség kérdezés nélkül, én pedig nem merem megkérdezni, mert biztosan tele van már a hócipője a turistákkal, amilyen szúrós szemmel néz minket. Minden utcácska, minden ház bájos. 

Felkapaszkodunk a falu tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a zöld hegyoldalra és a tengerre. Gondolkozunk, hogy együnk-e itt valamit, mert ebédhez már igen késő van. De éhesek vagyunk. Valami apróságot kellene enni, mert vacsizni is szeretnénk. A meredek főutcán van egy nagyon hangulatos taverna. A terméskőből felépített combig érő falakkal körülvett udvarszerűséget fatető fedi és a területén lévő szép kőkútból forrásvíz csordogál. Így e kút melletti asztalhoz ülünk le. Nagydarab görög asszonyság jön az étlapokkal. Nem sokat teketóriázunk, musszakát szeretnénk, de az ma  nincsen – mondja. Így előételnek melitsano-salátát, azaz padlizsánkrémet kérünk, főételnek én csirkeszuvlakit, M. pedig hagyja magát rábeszélni a ház ismeretlen specialitására. Az idei húsvéti bárány- és kecskesütésen – ahova görög barátaink hívtak meg – ettem életemben először padlizsánkrémet. Finom volt a melitsano, a szuvlakim is, de M. egy darálthússal, rizzsel töltött paradicsomot és paprikát kapott, ami nem nagyon ízlett neki. Nagyon hangulatos hely, de valamikor el kell indulni tovább. Igaz, már csak Vourliotes falut akarjuk megnézni, ami közel van. 

A lélegzetelállítóan szép Valeontates-völgyön át motorozunk vissza a főútig, majd pár km után lekanyarodunk Vourliotes felé. Hasonlóan fekszik, mint Manolates, de egész más a jellege. Rögtön egy tágas térre érkezünk, ahol idős görög férfiak iszogatnak egy kávézóban. Jól megnéznek minket. Az utcák felépítése hasonló, mint Manolatesben volt, csak itt úgy kanyarognak, akár a kígyó, és sokszor zsákutcában végződnek, így az ember úgy érzi magát, mint egy labirintusban. A kis Platián szokás szerint egy forrásvizes kút van és tavernák. Szép az összkép. Főleg a taverna, ahol a kékre mázolt ablakkereten hatalmas nagy tál narancs áll. 

Végül feladjuk, elég volt mára, már este 6 óra van és még mindig éget, gyilkol minket a nap. Hazafelé vesszük az irányt. Útközben még bevásárlunk, zuhanyzás után sétálni megyünk. Az jár a fejemben, hogy egész nap szüntelenül hallottuk a kabócákat, néha olyan hangosan, hogy M. már azt mondta, hogy őt néha zavarja ez a fülsértő zaj. 

A legtöbb csecsebecse-árusnál rengeteg gumicipőt lehet kapni, ami a kavicsos strandokon való fürdőzéshez való. Száz féle színben, formában, méretben vannak. Veszünk mindketten, hiszen jó hasznát vehetjük majd még másik nyaralás során is. Mind 10 Euróba kerül. Ezután kiválasszuk a parti sétány egyik bárját, ahol a legkényelmesebb fotelek vannak, és leülünk közvetlenül a parton, fél méterre csupán a víztől. Itt aztán elengedjük magunkat, rendelünk egy frappét, én fagyival, mint mindig, és mint a görögök, egy jó órán át iszogatjuk, közben bámuljuk az öbölben horgonyzó halászbárkákat és a kivilágított tavernák sorát. Hűvös szél fúj, jól esik a felfrissülés. Azt kívánom, hogy vésődjön e kép mélyen az agyamba, mert erre a csodás estére örökké emlékezni akarok. Samoson megtaláltam azt a valamit, amitől Helllász más, a görög bájt. Álmodozunk még egy darabig itt. Kicsit fejbe vág a frappé ára, melyet a fotelek kényelmességéhez szabtak. De sebaj. Nagyon szép nap volt. Még ücsörgünk egy kicsit az erkélyen.

2006. Június 22, csütörtök: negyedik nap, kirándulás robogóval Vathiba

9-kor kelünk és készülődés utána 12 km-re fekvő Vathiba (más néven Samos-város), a sziget fővárosába motorozunk. Vathi nem szép város. Agyonzsúfoltan állnak a házak egymás hegyén-hátán, a kikötő koszos, a vízen teherautónyi szemét úszik, a modern városrész házai egyszerűek, jelentéktelenek. Nincs hangulat. A part mentén hatalmas parkolóhely van, itt hagyjuk a robogót. Szembetalálkozunk az apartmanunkból az alattunk lakó három nővel, akikkel tegnap a potamiai vízeséseknél is találkoztunk. Pár szót beszélünk velük és különválunk, ők taxival mennek fel az óvárosba. (Érdekesnek tartom, hogy egy másik társaság már két napja ugyanazon észjárás szerint tervezi meg a napi kirándulásait és még egy időpontban is velünk.) Igaz, mi is rémhíreket hallottunk arról, hogy az óvárosba gyalogosan nagyon kimerítő felmenni, az id. vez. is azt javasolta, menjünk fel taxival és jöjjünk le gyalog. De mi nem vagyunk azok a fajták (mondom most még, aztán majd nevessen aki akar, amikor azt olvassa, hogy taxival megyünk a strandra). 

Szóval nekivágunk az óvárosnak, amit nem is olyan könnyű megtalálni, mert az egész hegyoldalban állnak házak, lentről nem lehet látni, melyik rész lehet régebbi. A buszpályaudvarnál kell elindulni girbe-gurba, meredek utcákon felfelé. A közeli nagy templom mellett zöldségpiacba botlunk. Hangulatos látvány. Mi úgy döntöttünk, hogy fel akarunk menni a város legtetejéig, hogy onnan a legtökéletsebb kilátásban lehessen részünk. A meleg, a még elviselhetőnek nevezett fázisban van. Szépen nyugodtan kaptatunk felfelé. Van időnk bőven, mára nem tervezünk más programot. Megcsodálunk szinte minden egyes házat, virágot, macskát, kóbor kutyát. Az óváros omladozó házai között érint meg igazán a görög szigetvilág atmoszférája. Annyi szegény embert látunk, mezitlábas gyerekeket, az utcák lépcsőin üldögélő, csecsemőjét ringató koszos lábú anyát, olyan sovány macskákat, hogy szinte már átlátszóak, romos házakat…Elképesztő, hogy hogyan élnek itt, de másrészt pedig ez a valóság, és nem a turistáknak készített show. Nagyon lenyűgöz és meghat ez a városrész. Tele van bájjal, és a sok színes virág, roskadozó citrom- és narancsfák élettel lehelik tele e haldokló városrészt. 

Kb. két óra telik el, mire újból leérünk a kikötőbe. Itt egy nagy térhez, a Platia Pithagorához érünk, ami a város központja, oroszlános szobor és négy nagy pálma díszíti.

Innen továbbsétálunk a sétányon, ahol kávézók és tavernák váltogatják egymást, majd a végéhez érve befordulunk egy, a sétánnyal párhuzamos, hátsó bazárutcába. Itt alig lehet megmozdulni, olyan szűk az utca és tele van pakolva a szuvenírárusok standjaival. Ez a nyaralás az első, ahol ma, a negyedik napon is elmondhatom még magamról, hogy be sem tettem a lábam egy ilyen ajándéküzletbe. Régebben másképp volt ez, de már nem tudnak újat kínálni. Most más érdekel, műszaki boltot keresünk, mert frappé készítő gépet akarunk venni. Találunk is egy kirakatban hármat is, de 30-60 Euro között mozognak, és nagyon cicomásan néznek ki. A barátnőmé otthon sokkal egyszerűbb, és nem került többe 10 Eurónál. Szóval nem veszünk…majd találunk valahol máshol. Ezen a hátsó utcán a főteret is érintjük, majd a Városi Parkhoz jutunk, ami bár kicsi, de hangulatos: dzsungelszerű növényzettel, sok madárral és egy kedves kis kávézóval.

Így végeztünk is Vathival. A következő célunk az egész sziget egyetlen L-je, ami Vathi és Pithagorio között félúton fekszik, a reptérről jövet szúrtuk ki magunknak. Rengeteg dolgot vásárolunk, de főleg innivalókat, gyümölcsöt. Veszünk egy 1 kg-os fetasajtot és 1-1 fél kilós doboz tzatzikit és melitsanot is. 28 Euróból egy hadseregre való dolgot vettünk, míg a helyi szupermarketben 30 Euróból egy zacskó lesz csak tele apróságokkal. Csak most jön a dolog neheze, valahogy haza is kell ezt transzportálni.  Amit csak lehet, besuvasztjuk a kis robogó ülés alatti csomagtartójába, majd degeszre pakoljuk a két hátizsákot, amik legalább 15 kilót nyomnak a sok innivalótól és egyet M. a motor „padlójára” tesz a lábai közé, én meg a másikat a hátamra veszem. Így málházunk hazafelé, és az úton olyan szél van, hogy csak a nehezékeink tartanak minket a motoron. Megfájdul a szemem és a füleim is tőle.

Ma itthon ebédelünk: görög salátát, friss kenyeret és tzatzikit. Isteni finom minden. Azaz a L-ből hozott tzatziki nem az igazi, de a feta mennyei. Két féle feta van, az egyik kemény és nagyon túró ízű, a másik pedig omlós, puha krémes. A miénk ez utóbbi. Ebéd után a 2-3 km-re fekvő Tsamadou Beach-hez motorozunk, ami csak egy kicsit fekszik távolabb a Lemonákiától, ahova a második napi meeting után gyalog mentünk el. Gyönyörű strand. Köves, mint a többi. Hatalmas hullámok vannak, így a kékeszöld víz felkorbácsolva egy világos, azúrkék maszlagot képez, ami a világosszürke parti kövekkel engem abszolút a zakinthoszi Navagiou-ról (Hajóroncs-öböl) látott légi felvételekre emlékeztet, meg egy-két az interneten látott kefallóniai és lefkászi képekre. A strandnak ez a része, ahova lejöttünk, nudista strand. Legalább száz német meztelenkedik itt, de a strand maradék, nagyobb része rendes strand. Mi a nudisták és „normálisak” közé telepszünk le egy kis árnyékba. Végülis én a „félnudista”kategóriába tartozom. :-) Erre a pár órára nem akarunk már napágyakat bérelni. Most látjuk csak hasznát a strandcipőnek, és nagyon örülünk neki, hogy megvettük. Fél 3-tól fél 7-ig maradunk. A víz nagyon hideg és mikor kijövök, úgy érzem, hogy egy végtelenség, mire megszárad a fürdőalsóm, ami nagyon kellemetlen érzés. Rossz előérzetem van.

Este újból bemegyünk Vathiba egy sétára. Fél 10-kor érkezünk. Van egy grillház a főtér sarkán, ahol ezer féle gírosz és szuvlaki variációt lehet rendelni. Gíroszt eszünk, az enyém rossz és telenyomták majonézzel. Ezt tavaly is csinálták pár helyen, pedig abszolút nem illik hozzá. M-é sokkal finomabb. Végigsétálunk a bazárutcán, de már az üzletek 80%-a zárva van. Ezen eléggé meglepődök. Végre találok egy CD-üzletet is és hosszú keresgélés után megveszek egy görög popzenét tartalmazó CD-t. Csak remélem, hogy nem lesz melléfogás, mert egy előadót sem ismerek és piszok drága. Eddig csak szirtakis CD-im voltak, de most szeretnék kipróbálni más görög zenét is. A duplaalbumon 50 szám van, sajnos csak otthon tudom majd először meghallgatni. 

Éjfél után még kint ücsörgünk az erkélyen és egy sör mellett az állatvilágot tanulmányozzuk. Mint minden este, most is jön 4-5 olyan nagy bogár a fényre, lezuhan, a hátán fekve kapálózik, ha visszafordítjuk a lábaira, olyan hangot ad ki, mintha visítana, ilyet még sosem hallottam. Sír. Sajnálom őket, de valószínűleg ez az életük menetrendje. Az erkély felett lévő tetőt piros félkörívelt cserép borítja, az alá rendszeresen szállnak be a denevérek és némelyik ki sem jön többé, ott lakik. A fődíjat viszont a 7-8 centis pók viszi, ami ma este pont a fejünk felett rohangál, sakkban tartva engem, mert úgy rettegek tőle, mint egy gnú az oroszlántól. Remélem felfalják a denevérek!