Karpathos - a szelek szigete 2007/2.

2007. szeptember 08. 

Éjjel szélvihar volt, most pedig szürke felhős az ég, Anikó írt sms-t Párgából, hogy náluk esik az eső. 11 körül indulunk csak el a strandra, csepergő esőben. Általában az első strandnap után bérelünk valami járművet és nézelődünk, de tegnap úgy éreztük, szükségünk van még egy nap pihenésre, kemény hetek állnak mögöttünk. Nagyon aggodalmaskodok az idő miatt, de egy óra múlva ismét kisüt a nap, csak a szél marad, ami a parton nagyon idegesítő, mert a szemünkbe, szánkba fújja a homokot és mindenre köveket kell tenni, hogy ne repüljenek el a dolgaink. Ma is oda jöttünk, ahova tegnap, ez lett a kedvenc strandunk a városban. A közelben, úgy 5 percnyi sétára van egy gyorsbüfé, kedves szerb lány szolgál fel benne, itt ebédelünk meg, gíroszt és szuvlakit. Olcsó és nagyon finoman készítik el. Jóllakottan visszamegyünk strandolni, 5-ig maradunk. A strandbárnál iszunk egy frappét, azt is nagyon jól készítik el, azaz készíti a kínai pultoslány. Rengeteg külföldi dolgozik itt, és meglepően sok a kínai is, akiket eddig Görögországban nem nagyon láttam.

Később elmegyünk sétálni, felfedezünk néhány jónak tűnő tavernát, bevásárolunk a messzi, nagy áruházban úgy, hogy majd megszakadunk hazafelé a ciepkedésben. Hihetetlen, hogy minden este mennyire sok csillag látszik az égen. Nézegetjük az autókölcsönzők árait, de elég drágák. Itt nagy divat a quad, rengeteg van belőle, az pl. 45 Euro egy napra, robogó 15, autó 30 általában. Egy napra kellene dzsip, Olymposz miatt, ahova még nem építettek aszfaltozott utat és 20 km-en át ösvényen kell odadöcögni. Hajóval is lehet menni a hegyi faluba, azaz annak parti kikötőjébe, onnan pedig felvisznek buszal (a két falu között van aszfaltút), de mi nem akarunk csoporttal menni.  Dzsip 75 Euro/nap – annyit ki nem adunk érte. Végül megakad a szemünk egy névtelen kis helybéli üzleten, ami már zárva van, de 35 Euróért kínál dzsipet. Megbeszéljük M-el, hogy holnap nyitáskor idejövünk. 

2007. szeptember 09.

7-kor kelünk, 8-ra ott vagyunk a kölcsönzősnél, sajnos nincs már olcsó dzsip, csak nagyobb motorral, az 56 Euro, de mivel a kisebbet akartuk, odaadja 50-ért. Nagyon sokalljuk, de ez van, olcsóbbat nem kapunk. Kérdés, hogy valóban csak dzsippel lehet-e eljutni Olymposba? Nekivágunk a Suzukival a hegyeknek. A táj roppant változatos, hol növénytelen, kopár, hol píneaerdők fedik, hol pedig zöld cserje. Az első két napon még bolondériának tartottam, hogy Karpathos a szelek szigete lenne, de ráragasztott neve, sajnos valóban megtartja valósághű tartalmát, mert most már nem csak esténként, hanem nappal is erős szél, néha széllökések kísérnek minket. Az első faluban, melyet érintünk, egy hatalmas katedrális áll, és valami vasárnapi mise lehet benne, mert egy papféleség mikrofonba obégat, hogy az egész környék zeng a vinnyogásától.

Aperi

Apella Beach

Igazából nem nagyon hosszú az út a sziget legmagasabban fekvő falváig, Spoaig, de nekünk sok időnk elmegy a szüntelen fotóstoppal. Spoaban ér véget az aszfaltút. A hosszú, poros földút valóban a lelket és vesekövet  is kirázza, de sokan nekivágnak személyautóval is. Veszélyesnek nem mondanám, a panoráma meg fergeteges.

Egy órába telik megtenni a zötykölődős utat. Időközben körvonalazódik bennünk az is, hogy nem azért nem építették még meg (az állítólag már hét éve épülő utat, ahol mellesleg építkezésnek nyoma sincs), mert nincs rá pénz, hanem mert így jó nekik, a helyieknek. Az olymposiak ugyanis nem akarják, hogy még több turista jöjjön a falvukba (elég az a napi három busznyi, akik a hajóval jönnek és a többi autós), a másik ok meg az lehet, hogy így mind a hajósok, mint az autókölcsönzők egy rakás pénzt kereshetnek a turistákon, akik kivétel nélkül látni akarják Olympost. Szóval ránk sózták a dzsipet, mondván, mással nem lehet idejutni. Autóval is ide lehet jönni simán, csak éppen, ha valami gáz van, akkor nem vonatkozik a biztosítás erre az útra, mert kiszabják a bérbeadáskor, hogy Olymposba nem lehet menni az autóval. Ahogy elnézzük, erre elég sokan hederítenek. Mi is megtehettük volna, de sosem lehet tudni, mi sülne el belőle, mi pedig (sajnos) a szabályokat betartó (másnéven balek) emberek közé tartozunk. Amikor egy kanyar után elénktárul Olympos látképe, megáll bennem az ütő. Olyan, mint egy kis város Santorinin, mint egy apró makett, vagy egy óriás modellező játékszere.

A falu alatt van egy nagy parkoló, csak itt lehet parkolni, onnan pedig gyalog kell menni. Sajnos pont velünk egyszerre érkezik meg a három turistabusz, melyek utasait most hozták fel a Diafani kikötőből. A hömpölygő tömeggel indulunk el a faluba, de mi rákapcsolunk és elszakadva tőlük, előre megyünk. A falunak nagyon erős kikládias hatása van, (most a Dodekánisszosz-szigetek egyikén vagyunk) fekvése miatt a santorini-i Oiara, házai, utcái jellege miatt Mykonos városra emlékeztet. A házak fele üresen áll.

A főutca a turistákra van berendezkedve, szuvenírüzletek sokagása előtt népviseletbe öltözött anyókák kapnak a karod után és cibálnak befelé, tukmálják rád a portékát. Ebből mi nem kérünk. Felsétálunk a falu legmagasabb részére, ahol a régi, szétesőfélben lévő szélmalmok sorakoznak, az e mögött fekvő utcákban látni még igazi olymposzi hétköznapokat is: mamóka, papóka ücsürögnek a teraszon, talpig népviseletben (mamóka lábán egy bőrbocskor, mely a boka felett kötött résszel folytatódik és van vagy 38 fok meleg). Ezeket az embereket viszont nem lehet csak úgy szemtől szembe lefotózni, egyszerűen nem illendő. Probálok paparazzi képeket készíteni bujkálva, de nem nagyon sikerül sajnos. A falu egyszerűen lélegzetelállítóan szép, ennél többet nem is tudok írni róla, nem csoda, hogy az úniós világörökségek listájára sorolták be.

A főutca egyik nagy erkélyes tavernájában ebédelünk. Kissé tartunk tőle, hogy ez is valami turistabecsapós lesz, de nem. A papa, aki felszolgál, maga után hív a konyhába, válasszuk ki a nekünk tetszőleges ebédet. A mamóka meg azt ajánlja (mint minden vendégének), hogy kóstoljunk meg mindent, készít nekünk egy mixtálat, 8,50-ért. Elfogadjuk és ez lesz kárpátoszi tartózkodásunk legjobb ebédje. A tálon 6-8-féle dolog szerepel, főleg főtt, sült zöldségek, egy kis hal, és a mi nokkedlinkhez hasonló tészta, de ennek édes íze van. A legérdekesebb a cukkini virágjába beletömött fahéjas darálthús. Nagyon ízlik az ebéd és jól is lakunk vele. Mindeki perfektül beszél angolul.

Olymposból leatózunk egy szép völgyön át Diafaniba, ami az előbbi kikötője. Itt bezzeg megépítették az aszfaltutat, hiszen a helyieknek is sokat kell lejárniuk a kikötőbe. Diafani egyszerű, jellegtelen tengerparti település.

Körbesétáljuk és indulunk visszafelé, útközben úgy döntünk, ha már van a dzsipünk, letérünk Awlona felé. Ez egy kis település egy elhagyatott, nehezen megközelíthető völgyben. A földút minősége pozitívan segédkezik a nagy adag ebéd felturmixolásában és megemésztésében. A tágas völgyben kőfalakkal elválasztott telkek vannak. A legtöbbjükön csak kiégett fű látható. A könyv is írta, hogy ide csak télen térnek vissza a falu lakói, nyáron elmennek máshova dolgozni. A pár földön, ahol még zöldséget művelnek, idős házaspárok hajlonganak. Mindenki úgy megnéz minket, mintha az űrből jöttünk volna. Egyszer egy feketébe öltözött idős asszony jön velünk szembe, már éppen zoomolok rá a poros szélvédőn keresztül, amikor máris mellette haladunk el, és nagy fogatlan vigyorral üdvözöl minket: Jásszú! Nem sikerült lekapnom. Rögtön utána meglátok egy népviseletes nénit, aki partfissal veri le a szőlejét a terasza feletti lugasról. Amint ágaskodik, kikandikál köténye alól, a szoknyájára csatolt mobiltelefon. Ez lenne aztán a legjobb paparazzi fotóm, de ez sem sikerül. A „Handy-nagyit“ azóta is emlegetjük.
Pár perc múlva már fordulunk is vissza az úttalan úton. Egyszercsak látjuk, hogy a fogatlan, fekete ruhás mami egy pick up-on ül hátul és lógatja a lábát, arra vár, hogy az ismerősei, akik még a földön hajlongva szednek valamit, majd elvigyék. Hurrá, most aztán lefotózom! Mikor meglát minket elkezd integetni és kézzel-lábbal mutogat, hogy ő leugrik a pick-upról és beül hozzánk, nyilván sietős neki. Erre ráizgulok, hiszen így már tutira lesz fénykép!

Megállunk, lepattan, kitessékel engem az autóból, és bemászik hátulra. Kérdem: Olympos? Nem. Mondja: Diafani. Mivel éppen onnan jövünk, nem örülünk mégsem annyira a potyautasnak, és hogy még egy kört oda kell menni. A mami a hátunk mögött megállás nélkül karattyol nekünk valamit görögül, néha átvált angolra. Csúcsfazon! Egyszercsak mutogat, hogy álljunk meg, ki akar szállni. Elrohan a dzsiptől úgy 20 méterre egy kerítéshez és leakaszt egy nejlonzacskót, majd ismét beszáll és elmagyarázza angolul, hogy a zacskóban a cipője van. Mikor elérjük a kereszteződést, szól, hogy tegyük ki, majd stoppol másik autót (mert megértette, hogy Diafaniban már voltunk és ő sem akr mégegyszer odaküldeni minket). Kitesszük, megkérdem a nevét: Eleni. A miénket hallva újabb mese jön görögül, az ő férje is Michaelis (volt?) – ennyit még meg is értünk. Megkérem, hogy csináljunk egy közös fotót. Azt mondja, nem lehet, mert nincs rajta rendes cipő, csak egy vajszínű, szakadt tornacipő. Tovább kérlelem. Rááll, leveszi a fejkendőjét, megigazítja a haját, felteszi a kendőt újra rendesen, majd batyujával megpróbálja eltakarni a tornacipőjét és mondogatja, hogy nem „nice enough“, ahogy kinéz. Totál megszeretem a mamit egy pillanat alatt. Kár, hogy ilyen hamar kiszáll tőlünk. Hihetetlen nekem az egész sztori: felvesszük a mamát, akit mindenáron le akarok fényképezni, aztán tud még angolul is, aztán meg szégyelli magát a fotón a tornacipője miatt. Százszor hálálkodik, hogy elhoztuk ezen a rövid szakaszon és puszival, öleléssel búcsúzunk.

Elenivel

Ez volt a mai napra kijutó élmény (a tegnapi cd-s után). Hazafelé menet letérünk a csodálatos Apella strandhoz fotózni,

majd a naptárokból és képeslapokról jól ismert Kyra Panagiahoz, ahol sajnos a nap már a sziklák mögött jár és nem tudok szép képeket készíteni a csodás kis öbölről.

A dzsipet belülről már ellepte a por, így minket is. Hazafelé veszünk a tegnapi tengerparti büfében két pitagíroszt elvitelre. A szerb lány megismer, messziről mosolyog. Miután megesszük a vacsoránkat otthon, visszavisszük a dzsipet, az autóra cserélni. Megint Ford Fiestát kapunk, ami a kedvenc kocsim, annyira belebolondulok ismét, hogy még vezetni is akarom, pedig utálom a szerpentineket. Ma este már nem megyünk el, csak lustálkodunk, amúgy is nagyon hideg van, jól felöltözve kockázunk és sörözünk a teraszon. Loui esténként is a kertben császkál, mindig akad valami matatnivaló. A szokásos háv ár júú-t sosem hagyhatja ki. Már egész korán ragadoznak lefelé a szemeink, le is fekszünk hamar.