Kos 2008/4.

Hetedik nap – szeptember 22. 

8:40-kor kelünk fel, mert egész nap strandolni szeretnénk a sziget másik felén lévő kedvenc strandunknál. De nagyon be van borulva az ég, lóg az eső lába. Nincs sok jó ötletünk, mit lehetne csinálni, de a strandra odafagynánk. Úgy gondolom, körülnézhetnénk még pár faluban a hegyek környékén, ahol ég nem jártunk. Nekiindulunk Zipari felé. Itt is feltűnik, mint Kos városban is, hogy szinte 300 méterenként van egy-egy iskola. Soha nem láttam még görög szigeten ekkora fejlettséget, mint itt. Nem csak az iskolák terén, hanem rengeteg üzlet van, a Main Road mentén egymást váltják a bútor és lakberendezési, dekorációs felszereléseket kínáló boltok, kórház is van…Behajtunk egy mellékútra, ahol egy tábla ókori templom romokat jelez. Előbb a város temetőjéhez érkezünk és be is megyünk megnézni, mint az utóbbi két évben mindig (Samoson és Karpathoson), mert csodálatosan szépen ápolják, díszítik a sírokat, élményszámba megy a megtekintésük. Ebben a temetőben ordít a gazdagság a sírokról. Egy sír márványborítása legalább egy méterre nyúlik fel a földtől és olyan sokféle és minőségi márványokból készültek, sőt még olyan különleges gravírozások is vannak rajtuk, hogy el nem tudom képzelni, hogyan lehet minden görögnek erre pénze. Párom édesapja a nyaralásunk előtt két héttel halt meg és ott még negyede (ötöde?) ennyi cicoma sem volt a temetés körül, meg egy deka márvány sem, német viszonylatban mégis 6!! ezer Euróba került. Ami itt nagyon tetszik, hogy minden egyes sír tetejére rá vannak téve az elhunytak fényképei, de nem sima fotó egy keretben, hanem (nem tudom, a módszer nevét) valami kerámianyomás szerűség, magyarul egy porcellán domborműn van a kép úgy, a saját anyagából, mint egy bögrén a minták. Eleve egy ilyen kép elkészíttetése mennyibe kerülhet?? A görögöknek nagyon fontos lehet a halottaikkal való foglalkozás. A temető mellett egy futballpálya van és annak a végénél találhatók a romok, de ezért nem érdemes ide betérni, mert csak egy maréknyi kőkupac az egész. 

Közben úgy döntünk, hogy Ziában szeretnénk valami igazi görög ebédet enni. Miközben felfelé robogózunk a faluba, elkezd cseperegni az eső és éppen, hogy megérkezünk, csak úgy szakad. Kínunkban, mint a többi turista is, bemegyünk szinte minden ajándékboltba, hogy talán addig, amíg nézelődünk, eláll. Nem áll el, mi meg veszünk ezt-azt, pedig nem is akartunk. Felsétálunk a falu legfelső pontjára, ahol a templom feletti kis utcában nagyon hangulatos kék-fehér taverna van, de mivel ennek nyitott a terasza, egy ember sincs ott, minden csurom vizes. A szakács kint álldogál és kérdően néz ránk. Végigjárjuk egész Ziát, de semmi olyan beülős helyet nem találunk, ahol lenne tradicionális kaja. Közben szerencsére már csak kevésbé esik és a széldzseki megvéd valamennyire az elázástól. Már indulni készülünk, amikor becsábít magához a falu lenti első kanyarjában lévő éttermes, neki van belső helyisége is. Több turista is próbálja itt elütni az időt, az eső végét kivárva. Mi négy féle előételt rendelünk, melyek ára mind 4 Euro körül mozog. Ezek a következők: egy piros paprikába töltött feta (isteni); cukkinipépből készült kisütött labdák (ez is finom); Paradicsommal, fetával sütött padlizsánszeletek agyagedényben (ez nem annyira ízlik, mert valami olyan fűszer van rajta, amit egyikőnk sem kedvel); és a negyedik rántott sajt. Mindehhez kenyeret eszünk és két üdítőt iszunk. Mivel az eső nem áll el, csak egyre jobban szakad, rendelünk még egy joghurtos mézet is kettőnknek. De itt nem olyan finom, mint Kalymnoson volt. 26,50-be kerül mindez. Nagyon hideg van, didergünk, és én legszívesebben egy forró, citromos teát innék, de az nincs. Az örökkévalóságig nem várhatunk itt, beletörődve sorsunkba indulunk el haza az esőben. Nem bírom abbahagyni a nevetést, mert Michael nem akarja tönkretenni a cipőjét és felveszi az útra az úszócipőt. A széldzsekik kapucniját a fejünkre húzzuk, rá a fejfedőt (sisakot), lábszárunk meg csupasz, mert sortban vagyunk. Nagyon rossz érzés, ahogy a robogón ülve csurom vizesek leszünk az esőben és majd lefagynak a lábaim. Már tutira veszem, hogy ezután beteg leszek. Tavakat képeznek az óriási pocsolyák és a Sós-tó is megtelt vízzel. Nagy mennyiségű eső esett az elmúlt napokban.

Mire hazaérünk, eláll az eső. Szárítkozunk, átöltözünk, ismét meleg tasakos levessel melengetjük magunkat. M. ledől, én meg könyvet olvasok, de én is nagyon elálmosodok és lefekszem. Három óra körül jár, és hatkor ébredek fel, ő még alszik. Így átaludtuk az egész délutánt, de ez most nem is zavar, mert kint továbbra is rossz idő van, úgysem tudtunk volna menni sehova sem. Készítek megint horiatikit. Már nem esik, elmegyünk vásárolni, utána bent játszunk a konyhaasztalnál, kint nagyon lehűlt a levegő. Mivel ma nem sütött a nap, ebből kifolyólag nincs meleg víz sem, nem hogy langyos, abszolút jéghideg. Egy lélektámogató Ouzóval megpróbálok a zuhany alá állni, de ebből csak macskamosdás lesz,  mert nem vagyok képes elviselni a hideg vizet.

Nyolcadik nap – szeptember 23. 

Abban reménykedve, hogy ma ismét jó idő lesz és még strandolhatunk, 8:30-ra állítom be a vekkert. Reményünk beteljesül: ragyog a nap. Amilyen gyorsan csak el tudunk készülni, elindulunk ismét a sziget másik oldalára, a Kefalos alatti öbölhöz strandolni. Először a Camel Beachre megyünk, annak jobb oldali sarkába húzódunk, ahol sziklafal zárja le az öblöt és nagy sziklákkal elkerített kis részen szinte magunk élvezhetjük a pihenést. Itt nagyon lassan mélyül a víz és csodálatosan kristálytiszta. Jól érezzük magunkat és csak akkor állunk tovább, amikor gyomrunk ebédért kiabál. Én ma a Polemi Beach feletti Magic tavernában szeretnék enni. A kilátás eszményi: a nyitott teraszt bougainvilleák ölelik körbe és kasuaria-fenyő nyúl bele a látképbe, mely a végtelen kék tengerre nyílik és a közeli távolban ott áll Nissiros szigete. Az ebédben sajnos csalódunk, mert nincsenek annyira tipikus görög ételek. Én sütőben sült fiatal kecskét rendelek, M. paszticiót akar, de az nincs ma, így a görög tálat kéri, amin egy darált hússal töltött paradicsom, egy kis adag muszaka és fasírtgombóc van. Neki ízre nem jön be az egész, nekem meg erős a gyanúm, hogy kecske helyett báránykotlettet kaptam, ami kőkeményre, rágósra van sülve. 19,90-t fizetünk és robogunk le a partra, amibe annyira nagyon beleszerettünk. Ha otthonról lett volna ez a tapasztalatom Kosról, ami most van, akkor Kamariban foglaltam volna szállást. 

Letelepszünk a naturistás részre, egészen a víz mellett. Itt meredeken szakad bele a homokpart a tengerbe, és a meredek rész felett egy homokterasz van, majd egy újabb lépcső után jön a kavicsos ártér és végül mögötte a dűnék. Mellettünk egyik oldalon másik meztelen fiatal pár, másik oldalon kisgyerekes család. Paradicsomi a jelenet, ahogy a fiatal pár a 3 éves forma kisfiúval (meztelenül) játszadoznak a homokban. Nem értem, miért tiltják a világ olyan sok strandján a pucérkodást. Pedig ez eredendő dolog, így születünk, így éltünk az őskorban. Levetkőzve eggyé forrok a természettel, valami leírhatatlan és megmagyarázhatatlan érzés. A tenger ma alig hullámzik, csodás tiszta a vize, kellemes a hőmérséklete, a nap sem éget, csak simogat. Örökre itt szeretnék maradni! Üres üdítősüvegbe gyűjtök be a hihetetlenül kristályos homokból. Minden pillanatot kiélvezek, magamba szívom ezt a paradicsomi gyönyört. Állandóan miniatűr csigaházakat gyűjtök, ezek 1,5-3 mm közötti méretűek. Csak nagyon kigúvadó szemmel lehet észrevenni őket az amúgy is aprószemű, sóderes homokban. De én imádom őket és sokkal büszkébb vagyok gyűjteményem eredményeire, mintha normális méretű kagylókat szedtem volna. M. szerint ezt a méretet normális ember nem képes észrevenni, nem is érti, hogyan látom én meg ezeket az azonos színű homokban. Ma naplementéig itt maradunk.

Későn érünk haza, megint nincs meleg víz, de kicsit langyos még. Készülődés után ma Mike tavernájába megyünk enni, ami a Kosba vezető főút mellett van, de még Lambiban, és szintén a szomszédok javasolták. A holland tulajdonos nagyon kedvesen fogad. A választék itt is angolos egy kicsit. Én muszakát eszem, M. pedig grillezett kardhalat. Mindkettő finom. Sörrel öblítjük le és mindketten rendelünk még mézes, gyümölcsös joghurtot is. Pukkadásig tele vagyunk. A vacsora 26,50-be kerül. 

A szomszéd öregek kint ülnek nyolcan a grillező helynél (ami a mi ajtónk előtt van) és késő éjjelig hangoskodnak. Mi bent maradunk, mert nagyon hideg van. 

Kilencedik nap – szeptember 24.

Ez a „nyert” napunk. Fél 10-ig alszunk. Szép idő van, de a kedvenc strandunk messze van, nincs kedvem a motoron egy jó órát szenvedni, míg odaérünk, ráadásul az Embros Thermét sem néztük meg eddig. Mondjuk mindketten úgy állunk hozzá, hogy a legkevésbé sem érdekel az a hely és azt sem bánjuk, ha a látványa nélkül halunk meg. Szépen komótosan indulunk neki, közben nézegetjük a Psalidi felőli partokat. A partok csúnyák nagyon, azaz a strand minősége nem tetszik, az a ronda szürke apró kavics (mintha egy kályha hamuját ürítették volna ide), de a víz mindenütt kristálytiszta. Psalidi sem nyeri el a tetszésünket, itt van valószínűleg Kos összes 4-5 csillagos, nagy, jellegtelen szállodája. A kanyargós út, ami a sziklaperemen vezet Embros Therme felé, nagyon szép panorámát kínál. Szépen felismerhető innen Nissiros csipkézett kráterű vulkánikus alakja. Nagyon éget a nap. Az út tetejéről gyalog megyünk le a forró vizes forráshoz. Én csak nézegetem, M. kipróbálja. Én is belemegyek lábszárig, de alig bírom ki a hőfokát. Nem is értem, hogy tudnak mások benne ücsörögni hosszú percekig. Egy férni meg beleül abba a folyosóba, ahol a legforróbb víz folyik ki a szikla alól. Itt is bűzlik minden a kénszagtól. Nekem az tetszik, ahogy a szürkés kavicsok között bugyog felfelé a számtalan kis pezsgőfürdő. De bele nem kívánkozok.

Előbb hazamegyünk pár dolgot összepakolni és azután a lambi-i public bechre megyünk, ahol a Mylos (szélmalom) is van. Előbb a kavicsos részre érkezünk, ahol öklömnyi olajcsomók éktelenkednek, de a Mylos előtt homokos a part, árnyat adó fák is vannak és a víz gyönyörű tiszta. Fél 5-ig maradunk, nagyjából összepakolok mindent és 7-kor bemegyünk busszal a városba. A motorkölcsönzős 6-ra akart jönni a motorért, de nem jött. Így beledugjuk a kulcsot és úgy hagyjuk az udvarban. A busz kb. negyed óránként jár, fejenként 1 Euróba kerül. Sétálunk. A mecsetes-dzsámis főtéren teljes harci díszbe öltözött indiánok zenélnek. Szeretem ezt a zenét, maradunk is pár percig hallgatni, végül még egy cd-t is veszek tőlük. Éhesek nem vagyunk és a hangulat miatt úgy döntünk, hogy itt ülünk be a téren valamelyik kávézóhoz és élvezzük az indián zenét. De ekkor jön egy rendőr dzsip és a rendőrök letiltják az indiánokat, szegények pakolhatnak össze.

Ismét végigjárjuk a már sokszor látott utcákat, a bazárutca közepe felé van egy mini tér, azaz két utca kereszteződése, ahol bárok vannak, felül szőlőlugas fedi a kinti részeket. Ide ülünk be egy utolsó mézes joghurtra. Ez is még csak nem is hasonlít a kalymnosira! A kettő 7 Euro. Ezután már haza is megyünk a busszal. A bőröndöt pakolom és ma ismét ki lehet ülni a teraszra, nincs se szél, sem hideg. Éjfélig kártyázunk, kockázunk. 

Tizdeik nap – szeptember 25. Hazautazás

6:30-kor kell felkelnünk. 8:15-kor jön értünk Marion, a reptérhez érve, kívül kígyóznak a hosszú sorok, az utazási irodák képviseletei csak tízesével engedik be az embereket. M. bemegy, felmérni a helyzetet. Jobbra van az összes nemzetközi charter pultja, balra az Aegean-é. Utóbbinál nem állnak sorban, így rögtön be is tudunk menni. Közben látjuk, hogy 3 gép indul Amsterdamba közvetlenül egymás után, azokhoz tolonganak így a hollandok. A bechekkolás számunka most nem éppen idegességmentesen zajlik. M. elmondja a pultosnak, hogy szeretnék tranzit utasként chekkolni, azaz hogy Athénban a bőröndök ne jöjjenek ki, hanem rögtön átpakolják őket a LH-masinába, meg mi is a tranziton át hamar átchekkolhassunk. Eleinte azt mondja nem lehet, aztán a bőröndöknek lehet, de nekünk nem. Nem is értjük. Most a bőröndünket átpakolják az egyik gépből a másikba, de mi van, ha mi magunk lekéssük a gépet, hiszen csak 1 óra és 20 perc áll rendelkezésünkre??? A kosi reptér várója túl kicsi ennyi embernek, iszonyú tumultus van. A mi gépünknek pontosan 10 órakor kellene felszállnia, de tíz perccel 10 előtt még le sem szállt. Nagyon ideges vagyok. Kicsivel tíz előtt látjuk a gépünket lanodolni. Feszült várakozás következik. Fél óra múlva szállhatunk be és 40 perces késéssel szállunk fel. 11:15-kor landolunk Athénban, de mire kijutunk a gépből, meg a „nem tranzitból” (tranzit ugyanis van, csak nekünk nem adott a kosi srác beszállókártyát, így ki kell mennünk és újrachekkolnunk), már csak fél óra van a másik gépünk indulásáig. Rohanás a földszinten ki, lifttel fel az elsőre, végigviharozunk az egész fenti termen, míg a Lufthansa pultja előtt állunk lihegve (előttünk három ember vár). Minden simán megy, még kézipoggyász átvilágítás jön, azelőtt kígyózik a sor, de már megnyugodtunk, mert aki bechekkolt, azt már nem hagyják itt. Ezen is túl vagyunk, végül a Lufthansa is késik jó 20 percet. A többi már nem lényeges. Nincsenek extrém élményeink. Egyszerűen egy kellemes, jó nyaralás volt. Kosra nem utaznánk többet, a görög szigetek széles színskálájú palettáján vannak nála százszor szebbek is!