Samos 2006/5.

2006. Június 28, szerda: tizedik nap, erdei túra, strand

Az elmúlt hét alatt minden nappal egyre melegebb lett, ha ez még egyáltalán lehetséges, így már nem mondhatom el azt, amit az első héten, hogy jól aludtunk. Éjjel is elviselhetetlen hőség van a szobában, ezért rosszul alszunk, felkelünk időnként, felváltva kimenekülünk a hosszú erkély folyósóra és beállunk a szélcsatornába, ahol majdnem elrepít minket a szél, kicsit lehűlünk és visszamegyünk a katlan szobába. 8 körül kelünk és 10-kor elindulunk a szomszédokkal együtt, autóval Agios Konstantinos falu felé, ahol leér a tengerhez a Csalogányok völgye (Valeontates). Itt van egy parkoló a kirándulóknak. A parkolóban hatalmas acéltartályok vannak, amikben a beton hullámtörőket öntik. Melléállok, és jóval magasabb nálam. Micsoda mennyiségű betont használnak fel egyhez, és a mólóknál száz is van belőlük!

Előbb az aszfaltút mellett kell mennünk egy darabig a tűző napon. Majd leágazik egy széles ösvény, befelé az erdőbe. Végig a patak mellett haladunk, de sokszor keresztezi az utunkat, és olyankor köveken kell átbukdácsolni rajta. A patakmeder mentén leanderek nőnek, amire százával szállnak a fekete szitakötők. Az erdő hatalmas fáiról liánok lógnak, néhol szinte áthatolhatatlan dzsungelt alkotva. Már csak az hiányzik, hogy nekünk is lepottyanjon egy kígyó belőlük.

Az erdő mélyén kellemesen hűvös van, de mi felfelé kaptatunk, így rettentően izzadunk. Minden szép volt eddig ezen a szigeten, de ennél nagyobb élményem azt hiszem már nem lehet, mint ennek a tiszta természeti csodákban gazdag őserdőnek minden részletét felfedezni, magamba szívni az illatokat, megfigyelni a sok érdekes hangot, állatot. Az ősember élhetett ilyen körülmények között. M-el ketten nem vágtunk volna bele, kapóra jöttek az amúgy is tapasztalt hegyi túrás szomszédok, akik az Alpokalján laknak és minden szabadidejükben túráznak. Negyvenes évei végén járó pár, akik egy nap, ha kell 60 km-et is bicikliznek, és minden féle extrém sportot is űznek. Olyan kondíciójuk van, hogy míg mi már csurom vizesen, izzadtan lihegünk mögöttük, ők még csak egy izzadtságcseppet sem eresztettek. Nem semmi!

Amíg a patak mellet haladunk, érezni hűs leheletét, de pár km után felfelé kapaszkodik az út és nem véd többet a fák árnyéka. Nem jutok szavakhoz, amikkel valahogyan le tudnám írni a növényzet sokféleségét. Egy idő után kis birtokok terülnek el az ösvénytől jobbra, amiken kis kalyiba áll, és a hozzájuk tartozó hegyoldal be van szőlővel ültetve, a kert gyümölcsfákkal. Annyira paradicsomi, robinsoni környezet. Mikor már nagyon meredek lesz az út és több felé ágazik, nem akarunk tovább menni, mert fogalmunk sincs, melyik merre vezethet és eltévedni itt nem lenne jó. Elindulunk hát visszafelé. Egy helyen egy másik utat választunk, de nem jól tesszük, mert egyszer csak elfogy az ösvény és ott állunk a térdig érő kiszáradt fűben egy réten a tűző napon. Idegesít, hogy nem látom, hova lépek. Viszont itt kakukkfű nő, kéken virágzik (én nem ismerem ennyire a növényeket, de útitársaink hölgy tagja csak úgy vágja, hogy mi micsoda). Letépem a thymiant (kakukkfű) és megszagolom, tényleg az. Nagy fecskefarkú lepkék szállnak rá. Az egész túra alatt úgy érzem, hogy a paradicsomba csöppentem. Le kell ereszkedjünk a patakmederbe és egy meredek köves töltésen felkapaszkodva érünk vissza a rendes útra. Mindössze 3 órát voltunk úton, de pont a legnagyobb hőségben.

Hazafelé veszünk kenyeret, otthon ebédelünk, megint zacskós levest és nagy adag görög salátát. Hullák vagyunk a nem alvástól, a déli, kimerítő túrától és az állandó, enyhülni nem akaró forróságtól. Fel sem foghatom, hogy lehet egy ilyen forró sziget ennyire zöld. Az rendben van, hogy télen sok eső esik, de az nem tart ki nyárig. Szomszédaink szerint az az eső beszivárog a hegyek üregeibe és a hegy mélyéből csordogálnak a jeges vizű patakok. Így legyen! Mindenesetre nekem egy természeti csoda ez a sziget. Kicsit befelhősödik az ég. Felpakoljuk strand holminkat és  most már egyértelműen négyen ülünk autóba, hogy uraságok módjára a Tsamadou strandra menjünk. A víz ma valahogy langyosabb. 3-7-ig strandolunk. Ma is megcsípett két bögöly, mint majdnem mindig a strandon. Elképesztően sokan vannak. A csípés a vádlimon kb. 5 centis körzetben piros lett. Kicsit idegesít ez, mert otthon a tónál is csípnek a böglyök és egyszer egy csípés a combomon másnap teniszlabdányira dagadt és begyulladt, és egy hétig olyan volt. Remélhetőleg nem jutok itt is erre a sorsra. Majd visszavisszük az autót és hosszasan készülődünk a szomszédainkkal vacsorázni menni.

Van a közelben egy hentes nevű étterem, főleg húsételekkel. Házi vágású állatokból. Az épület a fűutcáról nyílik, a hátsó, zárt udvarában lévő kerthelyiségben vannak az asztalok. Ami kicsit morbid, hogy a belső udvar falai mentén kalitkák lógnak, csibékkel, egyéb szárnyasokkal, amik majd vacsorává válnak. Én nagyon szeretnék olyan agyagtálba, metaxaszószban, feta sajttal a tetején sütőben elkészített bárányt enni, amit már egyszer ettem máshol, de eddig sehol sem volt. Ahol ettem, ott nagyon jó volt. Így bárányt rendelek samosi módra. Előételnek közösen rendelünk négyen egy hatalmas nagy vegyes tálat, amin minden előétel fajtából van. Ez kitűnő ötletnek bizonyult, hiszen mindenki tud kóstolgatni és venni azt, ami a kedvére való. Az étel finom, de túl sok, már szinte szétpukkadok, mire megeszem. M. is bárányt rendelt, csak nyárson. Vacsora után még sétálunk négyesben, nézelődünk, megveszem a pár kiszemelt emléktárgyat: egy csempét, amire kedves csacsis jelenet van festve és fel lehet a falra akasztani, és egy tipikus samosi stílusú kerámia hamutálat. Különleges mézeket is lehet kapni, mint ahogy Thassoson is. Rengeteg félét és nagyon szép üvegekben. Én nagyon utálom a mézet. De erről jut eszembe, hogy oly sok helyen láttunk számtalan méhkaptárat a szigeten. Egy kicsit még kint maradunk az erkélyen, de egyszer eljön az a pillanat, amikor elfogy az erőnk, és ez úgy látszik most van. Fél 1-ig bírjuk csak a strapát. 

2006. Június 29, csütörtök: tizenegyedik nap, pihenés

Ma nincs alarm, muszáj volt már kialudni magunkat. Fél 11-kor ébredünk. A bögölycsípésem 10-12 cm körzetben vörös és kőkemény. De nem fáj, csak ég rémesen. Csak koradélután akarunk a strandra menni, így elindulunk fél 12-kor sétálni. Már mindenhol voltunk, csak éppen a városka dombra épített részében nem. Okos ötlet a déli hőségben megint „hegyet mászni”, de azért a pillantásért a falura megéri százszor is. Rálátni egész Kokkarira, az öblökre, az ófalura, a modern részre, a kikötőre… Egy álom. Tovább sétálunk egészen a legutolsó öbölig, ahol érkezésünk napján fürödtünk. Ezt az öblöt egy sziklasziget választja el a sétány öblétől. Felkapaszkodunk erre a sziklára, ami nem is olyan egyszerű. A kopár szikla teteje tele van illatos thymiannal, és a kilátás…az pazar.

Megéhezünk. Hazafelé menet leülünk az ófalu egyik tavernájánál, ahol első nap gíroszt vettünk. Két gíroszt és egy nagy tál sült krumplit rendelünk. A sült krumpli oregánóval van megszórva. Még nem láttam így, de nagyon ízletessé teszi. Jól lakunk és olcsó is. Hazamegyünk. A felfelé lépcsőzés vagy mászás közben nagyon fájt az egész vádlim, ami már teljes egészében piros és megkeményedett. Jól nézek ki, de nem fogom hagyni magam egy ilyen rohadt bögölytől kikészíteni, elhatározom, hogy nem foglalkozom vele, mintha ott sem lenne. 

Nincs lelki erőnk 2 órakor, a szikkasztó hőségben, az előző izzasztó kis városi túránk után elcaplatni a Tsamadoura, így egy rövidke huzavona után úgy döntünk, hogy ma taxival megyünk oda. A templomnál van a taxiállomás. A taxik itt nagyon szép, luxusautók, mind ezüstszínű, légkondicionáltak, bőrüléssel…2,70-be kerül az út. 19:15-ig strandolunk, majd hazagyalogolunk. Ma itthon eszünk hideget. Telefonál az apartmantulajdonos, hogy keresett minket az id.vez., mert a holnapi hajókirándulásnál változás van, fél órával korábban indulunk és egy másik utazási iroda buszára kell majd felszállni. Nagyon kedvesnek tartom, hogy a szobában felhívott minket. Elmegyünk sétálni, hazatelefonálunk, és beülünk egy parti bárba valami finomat inni. M. limonádés Ouzot rendel és pedig a Kokkari nevű koktélt, amiben öt féle ital van és narancslé. Nagyon jó ízű mindkettő. Itt ingyen lehet internetezni, ha fogyasztunk valamit. Ezt csak később tudom meg, és pont kapóra jön, hogy erre sétálnak szomszédaink és leülnek hozzánk, így nyugodt lélekkel ott hagyom páromat egy fél órára velük. 12-kor érünk haza és ma hamar le is fekszünk.

2006. Június 30, péntek: tizenkettedik nap, kalandos hajókirándulás

6:45-kor kelünk. A mai nap peches vagy szerencsés, de mindenképp színházba illően  komikus! Ezt persze még nem tudjuk, amikor a templom előtt ácsorgunk a buszra vágyva. Samiopoulára megyünk hajóval. Ez egy lakatlan sziget, ahol egy szép öbölben strandolhatunk egész nap. Mivel nem lesz lehetőség enni sehol és nem volt már otthon kenyerünk, ezért még elszaladunk a pékhez és veszünk két baguettehez hasonló valamit, meg bepakolunk májkrém konzerveket is egy csomó innivalót, strandholmit, polifoamokat… Ahogy most írom e sorokat állandó mosoly ül az arcomon. Micsoda egy nap!

A busz pontosan jön, mindenki beszáll, csak az a fura, hogy ma csak csehek jönnek velünk, ez mindegy, mert ez úgysem idegenvezetős kirándulás, nem kell beszélni, csak fürdeni! Mint a másik kirándulásnál is volt, a busz most is lekanyarodik Vathiba, hogy felvegyen ott is utasokat. Ott egész sokan szállnak fel, köztük egy orosz idegenvezető is, aki előbb angolul beszél, majd németül közli, hogy a pár német vendég, akik a BBQ-hajóra mennek, majd kiszállnak Pithagorióban, a többiek pedig vele mennek a szigettúrára. Bele is fog a szigetről való mesébe németül. Rendes tőle, de az egész buszban csak mi ketten vagyunk németek, a többiek csehek, és mint sokkal később kis fog derülni svédek. Kicsit kaotikusnak tűnik a szervezés, de mindegy, lényeg, hogy minket kitegyenek a megfelelő hegyen. Érdekes, hogy a hajókirándulásra csak mi megyünk, meg az is, miért mondott Samiopoula helyett BBQ-hajót? 

Útközben még felveszünk embereket  egy luxushotelnél is, és ott meglátjuk egyszer csak kanyarban a buszt, amire igazából fel kellett volna szállnunk. Tehát téves buszon vagyunk. De nem esünk kétségbe, mert hiszen mondták, hogy levisznek minket a kikötőbe. Ott majd csatlakozunk a másik csoporthoz. Pithagorio fenti főutcáján állunk meg, és amikor kiszállunk táblácskás id.vez. integet. Csak annyit kérdezünk tőle: Samiopoula? Ő bólint. Közben valahonnan egy egész nagy csoport jött a hátunk mögé és elindulunk velük a kikötőbe. Úgy gondoljuk, hogy ők is oda jönnek, ahova mi megyünk, így nem várunk extra a mi csoportunkra. Kicsit idegesít azért az egész. Közben észrevesszük, hogy az egész csoport valami skandináv nyelvet beszél, maga az id.vez. is. Eleve nem is értem, minek egy strandprogramhoz id.vez.? Leérünk a kikötőbe és egyenesen odamegyünk egy nagyobb halászbárkához (olyan, mint amivel Korfun is visznek kirándulni). Előtte áll egy férfi, aki a hajó személyzetéhez tartozónak tűnik, orra alá nyomjuk a jegyet és megkérdezzük, hogy jó helyen vagyunk-e, mire ő azt feleli, na igen, csak ne mondjuk másoknak, hogy mi ilyen olcsó jeggyel jövünk, mert a többiek többet fizettek. Ezt sem értjük, de hát a fickó azt mondta, jó helyen vagyunk. Közben észreveszem, hogy a fedélzeten halmokban áll a letakart étel. Ebben a pillanatban világosodik meg az agyamban: téves volt a busz és most a kapitány jó humorérzékének köszönhetően még téves hajóra is szállunk, mert a miénken garantáltan nincs étel. Én ideges vagyok, M. élvezi a helyzetet, bíztat, hogy szálljunk fel, ehetünk potya. Nekem nem tetszik, hogy nem tudom, hogy hova megyünk.

A hajón van még egy svéd id.vez. Annyira jóban vannak a kapitánnyal, hogy látszik, hogy rendszeresen utaznak együtt, ebből azt a következtetést vonom le, hogy erre a hajóra rendszeresen a svédek jönnek, és mi csakis valami tévedésből lehetünk rajta. Úgy érzem magam, mint egy potyautas. Pedig „kapitányi engedéllyel” vagyok itt. A ponyvával fedett tetőrészen ülünk le, ott van a kormány is. A kapitány valamit viccelődik a polifoam matracainkon, hogy ugyan mit akarunk mi azzal, szerinte azon maximum hazaúszni tudunk. Jó fej, de mi másra kéne, mint a strandon azon feküdni. Gyanús nekem az egész, de nagyon is. Amúgy meg George Clooneyra hasonlít. De én már láttam őt itt valahol, még pedig az autókölcsönzős szakasztott mása is lehetne, kicsit több őszes hajszállal. Nagyon laza fickó. Az a film jut eszembe, amiben Clooney halász volt, és kardhalakat fogtak, majd mind odavesztek a viharos tengerbe a végén. Érdekes párhuzam.

Elhajózunk azon a helyen is, ahol egy hete a delfineket láttuk, itt izgatottan felállok és lesem a vizet, de nem jönnek. Hamar odaérünk Samiopoulahoz. Mikor az öböl felé hajózunk, már megnyugszom. Mégiscsak idejövünk…és még enni is kapunk, nem is csináltunk rossz üzletet. Igen ám, de a hajó nem köt ki, csak lehorgonyoz az öbölben. Lehet róla ugrálni. A víz olyan 6-7 méter mély lehet, világoskék, olyan tiszta akárcsak a Karib-tengeren lennénk. Az öböl aranyhomokos partja, olyan 70 méterre lehet. Beugrunk a vízbe és kiúszunk a partra. Csodálatosan szép, mesebeli hely. Szeretnénk itt maradni egész nap, ez maga az álom, de sajnos már tudom, hogy itt csak fürdünk és utána továbbhajózunk. Így volt Thassoson is. Jó fél óra múlva indulunk is tovább. Éppen akkor érkezik az öbölbe egy kisebb hajó, ami lehorgonyoz és kiteszi a partra utasait. Nagyon valószínű, hogy az lehet a mi hajónk, de mi tévő is lehetnék, amúgy meg M-nek nagyon is tetszik a szituáció.  A svédek is furcsán méregetnek minket, valószínűleg senki sem érti, mit keresünk mi itt köztük. Vajon miért invitált a kapitány minket, amikor  kirándulásunkért 23 Eurót fizettünk és ez pedig itt 41-be kerül fejenként? Visszafelé hajózunk és lehorgonyzunk másodszor is, samos partjaihoz közel. A víz itt tíz méternél is mélyebb lehet és nagyon hideg. De előbb eszünk, mielőtt belemennénk. Kipakolnak három asztalra vagy 15 féle ételt. Mindegyikből veszünk egy kicsit. Sokféle grillezett hús, saláták, fasírtgolyók, tészta, fánk…dinnye. Degeszre esszük magunkat, isteni finom minden. Utána alig bírok megmozdulni, nyakamig ér a kaja, így ugrunk a vízbe, csoda, hogy fent maradok.

Ezután még egy helyen állunk meg fürdeni, és elég korán visszaérkezünk Pithagorióba. Már csak az izgat, hogyan jutunk haza. Elkezdem keresgélni a jegyünk letépett másik felét, ami a buszra szól, de sehol sem találom. Meggyőződésem, hogy kirepült valahol a hajón a szélben, kiránthattam valamivel a hátizsákból. Te jó ég, micsoda kaotikus nap. Jegy nélkül semmilyen busz nem visz el minket, ezt tapasztaltuk a múlt heti hajókirándulásnál is. Felkaptatunk a kikötőből a főútra. Na tiszta is, egy busz sem vár ott, elkezdjük keresni a menetrendszerinti buszmegállót. Ha meg is találjuk, előbb Vathiba kell vele utazni, aztán pedig onnan Kokkariba. Eltarthat egy ideig, M. pedig tulajdonképpen annyira örült, hogy hamar véget ért a kirándulás, mert ma a németek játszanak és a parti sétányon akarunk a szomszédokkal focimeccset nézni. Én azt javaslom, hogy menjünk taxival, 20 Euro, majd kifizettetjük az utazási irodával, mert rossz buszra ültettek. Ekkor felér az útra a svéd csoport is. Na persze, hiszen értük is jön majd busz, csak mi azt gondoltuk, hogy az itt álló minibusz viszi majd el őket, de nem. Szóval megint hozzájuk csapódunk és reménykedünk, hogy valahogy majd csak felkeveredünk arra a buszra jegy nélkül is. Kirámoljuk még egyszer mindkét hátizsákot. Végül megtalálom a jegyzetfüzetem lapjai közé csúszva. Hát megspórolhattunk volna egy felesleges aggodalmat. Megérkezik a busz, felszállunk, az id. vez. nem száll fel, csak utasítást ad a sofőrnek, hogy mindenkit Vathiban kell kitenni, mire én gyorsan közbeszólók a legnagyobb természetességgel, hogy minket Kokkariban. Visszakérdez, furán néz, megkérdi még melyik szálloda, mondjuk a miénket, arra is visszakérdez, látszik, hogy valami nem kóser, de hát ez van, jegyünk az volt, el kell vinni minket. Vathiban mindenki kiszáll, tényleg csak mi maradunk. Már szinte ég a fejem, csak csúszok lefelé az ülésben, hogy a mérges sofőr még a tükörből se tudjon rám nézni. Végül, mikor kiszállunk Kokkariba, egész kedvesen búcsúzik tőlünk, további jó nyaralást is kíván, mi pedig egész este csak nevetünk a mai napon. Még van egy óránk fociig. Zuhanyozunk, eszünk és lemegyünk a partra, ahol tegnap este a koktélt ittuk. A szomszédaink már ott ülnek, de alig akad már szabad hely. Kb. 3 percig bírom nézni a focit, ilyen unalmas sportot…a számítógép ki van kapcsolva, de odakéredzkedek. Iszom egy frappét és utána egy sört, ami jól fejbekólint, így ülök másfél órát a net előtt és 12 nap termését olvasgatom a hellaszon. A hosszabbítás idejére már nem maradok, hazasietek, ahogy a szomszéd felesége is megtette már ezt nálam korábban. A foci után még egy darabig kint ülünk.