Kos 2008/3.

Ötödk nap – szeptember 20.

6:45-kor kelünk és motorral megyünk be a városba, a kikötőbe. Sajnos az idő nem lett jobb, sőt ma már a nap sem süt. A hajóút Nissirosra kb. másfél órát tart és a járaton mindenféle nemzetiségű emberek keverednek. A magyar szóra felkapom a fejem: van egy négy fős magyar társaság, és egy anya a lányával. Mikor megérkezünk Nissirosra, 5 busz áll a parkolóban és a hajón vett jegyek alapján szétosztanak bennünket. Kanyargós út vezet fel a vulkanikus kráterhez. A magyarok mögöttünk ülnek, élvezem, hogy titkos ügynökként tudom őket kihallgatni. Sok vulkáni élményem volt eddig, de ez ismét valami egész más. Ahogy az őskráter peremén behajt a busz a kalderába, látni lehet a távolabbi kisebb krátereket és azt, hogy hogyan próbálják megművelni a kaldera terméketlen földjét. Amikor kiszállunk a buszból (45 perc áll rendelkezésünkre) nagyon erős kénszag csap meg bennünket. Tőlünk jobbra, kissé fentebb egy másik kráter hegye áll ezer színbe burkolózva, de a tömeg rögtön a főattrakció, a nagy, üres, leveses tányérra emlékeztető mélyedés felé indul meg. Itt fentről lehet belenézni a kráterbe. Fojtogató a kénes szag. Pár fotó után elindulunk a lassan hömpölygő tömeggel le a kráterbe. 

Ott aztán szétszéled a nép. Az öregebb, kimerült kénköpő lyukakat fényképezzük először. De még részben azok is működnek. Vigyázni kell, hova lép az ember. A kráter hátsó pereme alatt vannak a fiatalabb fumerólák (kürtők), melyekből töményen és szemmel látható fellegekben árad ki a kénsavas gáz, a lyukakat körülvevő talajon ill. kőzeten sárga kénkristály lerakódások láthatók. Minél hátrább megyünk annál kibírhatatlanabb a bűz, (vagyis én a szaggal nem is foglalkozom, de már fullaszt a sok belélegzett gáz) és annál erősebb a forróság a levegő páratartalma. Ha egy-egy fortyogó lyuk közelébe merészkedek, ott forr a lyukban lévő folyadék, néha köp is egyet kifelé. Itt csúszós a talaj, érdekes szürkés, agyagszerű lerakódás fedi. Átforrósodik a cipőm talpa. Megszenvedek minden áhított fényképért, M. már régen odébb ment. Mikor kijövök a gázos lyukak rengetegéből, már kapar a torkom és köhögök, mire pedig felmegyünk a kráterből émelygek és megfájdul a fejem. De nem érdekel, hatalmas élmény volt!!! Érzékenyebb „tusszik” zsebkendővel takarják el az orrukat és nyivákolva vánszorognak férfi társuk után – mindezt flip-flop papucsban! Az IQ meglepetései ismét győzedelmeskednek!

A buszok visszavisznek Mandrakiba, ahol kikötöttünk. Kicsit csalódott vagyok, mert azt gondoltuk, hogy elvisznek Nikiába is, a kráterperemen húzódó faluba. Át akartuk hozni a robogót is, hogy többet meg tudjunk nézni, de nem akartunk bonyolítani, bíztunk a jó szervezésben. Most a hátralévő időben a kis kikötőfaluban csellenghetünk. Eleinte jellegtelen, nem is reméljük, hogy sok szépet kínál, majd később beérünk a kis sikátoros utcákba…de előbb eszünk. A part melletti büfé szerű tavernák egyikébe ülünk le és a gyorsaság kedvéért egyszerű ételt, egyikőnk gírosztálat, másikunk szuvlakitálat rendel. A kiszolgálás így is bosszantóan lassú, itt rabolják a mi drága időnket. Közben a fiatal magyar pár cselekszik jól, ők elvitelre veszik a gíroszt. Mindenesetre finomat eszünk és itt is nagy adagot adnak, 17 Eurót fizetünk és gyors léptekkel nekiiramodunk a falu bugyrának. Sajnos annyira sötétszürke a felhős ég, hogy a bájos kis utcácskák kék-fehér idillje nem tud olyan élesen hatni, mint szikrázó napsütésben az enciánkék ég alatt.

Felkaptatunk a sziklaormon álló Mária kolostorhoz is. Ennek templomában valami csodálatos a belső kiépítés, mindenféle ezüst tartóállványok, millió cicoma, vitrinek mögé zárt ikonok és olyan tábla (nem jut szembe a neve), ahol ezernyi kis ezüsttáblácska lóg apró kampókon, melyek végtagokat, beteg testrészeket ábrázolnak és köszönetet mondanak valamiféle csodával határos gyógyulásnak. A kolostor alatt terül el a kis Mandraki, szép a kilátás. Már csak egy óránk maradt a hajó indulásáig, amikor belevetjük magunkat a falu belsejében kanyargó kis utcák rengetegébe. Egyszer csak egy nagy térre érkezünk, ahol két hatalmas nagy fa áll, melyek lombját hálóval fogják alá, hogy ne hulljon a levél az alattuk álló asztalokra. A teret tavernák, angol büfé és kávézók veszik körül. A hangulata leírhatatlan és ütemesen zakatolnak a fák a fejünk felett a kabócák zenéjétől. Muszáj itt leülnünk, hogy magunkba szívhassunk egy cseppnyi valódi Görögorszgágot. Frappét rendelünk, én fagyival, M. anélkül (5 Euro). Fél órát töltünk el itt és úgy érzem, hogy ez az a hely, ahonnan soha sem akarok elmenni, de legalábbis nem fél órán belül. Sajnos ez a pillanat is hamar elillan és el kell indulnunk a kikötő felé. A tömeg feltódul a hajóra és elkezd szemerkélni az eső. Végig a belső térben maradunk és kockázunk egész út alatt. Szinte mindig én nyerek. 

Csak lepakolni ugrunk haza, majd ismét bemegyünk Kos városba és hosszasan sétálunk. Ismét többször is elhangzik ez az idióta megállapításunk, hogy „amilyen béna ez a sziget, mégis olyan jól tudjuk érezni magunkat”. Ezen a nyaraláson semmi sem érdekel igazán. Nincs olyan dolog, amire azt mondanám, hogy feltétlenül meg kell néznem, vagy belehalok, ha elszalasztom. Azt hiszem, ez az első nyaralásunk, ahol nincs ez a „hajt a tatár” érzés és talán éppen ezért érezzük remekül magunkat, mert minden mindegy, hagyjuk, hogy minden úgy történjen, ahogy éppen magától történik. Nagyokat vitázunk Kalymnosszal kapcsolatban. M. a kopasszal akar menni, én viszont nem szeretem, ha a hajóról a vízbe ugrálunk és utána ragacsosan kell várost nézni. Akárhogy számolgatom, a kopasz csak egy órára maradhat Kalymnoson, az alatt meg akarja mutatni a szivacsmúzeumot. Ugyan mire maradna időnk? Én jobban szeretnék valami menetrendszerű hajóval átmenni Kalymnosra reggel és este hazajönni. Ilyen csak Mastichariból megy, és ahhoz meg nincs kedvünk, hogy még oda is elmotorozzunk kora reggel. Bemegyünk egy hajótársaság irodájába és megkérdezzük, hogy lehet csak Kalymnosra menni. Minden nap jár a Dodekanisos Seaways Express, ami egy gyors katamarán. Ez a hajó minden nap végigjárja a Dodekániszosz-szigeteket, csak hétfőn nem jár. Sajnos a menetrendje ennek sem a legkedvezőbb, de nem marad más választásunk. Visszamegyünk még a kopaszhoz, megkérdezzük, mennyi időt marad Kalymnoson, sejtelmem beigazolódik, 1 órát. Teljesen ki van bukva, minek akarunk mi ott tovább maradni, azt hajtogatja, hogy ott nincs semmi látnivaló a szivacsokon kívül, csupán házak vannak ott. Na erről inkább nem mondanék most kommentárt. Visszacaplatunk a hajótársasághoz és megvesszük másnapra a Dodekanisos Expressre a jegyet, oda-vissza fejenként 29 Euro. Közben vesszük csak észre, hogy a szél teljesen elállt. Hazafelé a motoron viszont elkap az eső, ami nem kellemes.

Megint egy nagy tál horiatikit készítek vacsira és kártyázunk az erkélyen. 11 körül ismét feltámad a szél és hatalmas viharos záporba kezd, cikáznak a villámok és csattog az ég. Elmegy az áram is. Remélem, hogy az idő az éjjel kitombolja magát és holnapra csodás időnk lesz. Akaratlanul is mauritiusi emlékeink kerítenek hatalmukba. Közben megállapítom, hogy nincs nekem semmi bajom sem Kos-szal. Egy átlagos szépségű hely, na nem a legszebb, de azért nem is olyan rossz. 

Hatodik nap  - szeptember 21.

Reggel 8:40-kor kelünk, nincs áram, még mindig erős a szél, a hűtőszekrény alatt víztócsa éktelenkedik, olvad lefelé. 11-kor indul a hajónk a kikötőből, félek, hogy nagyon dobálni fog, bepakolok Daedalont is, de nem szívesen venném be, mert jobban kiüt, mint egy altató. Közvetlen előttünk fut be egy gigantikus Blue Star komp, emberek, autók, teherautók be és ki, tíz percig tart az egész. Ezután jön a mi hajónk. A gyorskatamarán nagyon modernül néz ki. Nem az a fajta gyorshajó, mint a Laumzis társaság dolphinjai, amikbe bele nem ülnék, mert szerintem már rég a roncstelepen lenne a helyük. A hajóban 4x4 üléssor van, olyan ülések, mint a repülőn, még hányózacskó is be van készítve az előttünk lévő ülés hálójába. A hajó nem dobál, siklik a víz felületén, mint egy űrsikló, kényelmes és gyors. Nagy élmény vele utazni. 35 perc alatt érkezünk meg Kalymnosra. 

Kalymnos város, azaz tisztes nevén Pothia nagyon nagy. Nem csak a part ívét követve terjeszkedik messzire, hanem a hátsó völgyben is a végeláthatatlanságig húzódnak hófehér házai. 12 ezer lakosával a város a Dodekániszosz szigetcsoport legnagyobbjai közé tartozik. A hajó a messzire kinyúló móló végén tesz ki minket, és mi elindulunk körbejárni a várost. A könyv azt írja, hogy sok tábla mutat a szivacskészítő múzeumra, mely egy halász villájában tekinthető meg. Egy helyen meglátunk egy táblát, csupán annyi áll rajta: múzeum. Ezt követjük előbb egy széles főutcán felfelé, ahol bokáig ér a saras víz (az éjjeli vihar maradványa), majd jobbra fordulunk, balra, jobbra…teljesen elvisznek minket a jelzőtáblák, messze a parttól, míg végül egy villához érünk, melyen a múzeum tábla lóg, de nagy vasajtaja vaskos lánccal és lakattal van lezárva. Ennyit a múzeumnézésről. Fogalmunk sincs, hol vagyunk, így elindulunk abba az irányba, ahol a kikötőt sejtjük. Közben kisüt a nap is és nagyon erősen éget ma. Ebben a negyedben klasszicista stílusú, szebbnél szebb, de kevés ápolt, inkább elhagyatott, romos klasszicista villák sorakoznak, inkább egy olasz, mint görög kisvárost idézve. Minden egyes ablak, ajtó, homlokzat egyedi fotótéma. Sokáig bolyongunk a házak között, míg kiérünk a partra, a város egészen másik végében, ahol egy picike, fürdésre alkalmas öböl is van. Innen a part vonalát követve sétálunk vissza a központi részbe, ahol kávézó kávézót vált. Egy gíroszárusnál veszünk két pitagíroszt, a tulaj nagyon szívélyes, kedves és invitál, hogy üljünk már le egy kicsit, de nekünk sietős. Csupán három óránk van Pothiára, és abból mér egy eltelt. Egy szivacsárus boltba is benézünk és ott az eladó lány rögtön letámad, még a kezemben van a bekacsolt fényképezőgép, mégis nyomkodja a kezembe a vödör vízbe mártott szivacsokat. Szándékosan nem veszi észre, hogy a fényképezőgépemre pakolgatja egy percen belül az öt darab csurom vizes szivacsot. Borzalmasan erőszakosan tukmál mindent. Elvileg csak egy kisebb szivacsot akartam venni dekorációs céllal, de ő csak nyomkodja a kezembe őket, míg már a fél karom tele van. Párom oda-odaszól, menjünk kifelé, ennek nem lesz jó vége. Na, igen, a végén három szivacsot veszek, összesen 20 Euróért (majd megüt a guta, amikor meglátom az árát) és egy gyönyörű csigát 5-ért. Így pillanatok alatt 25 Euróval meg lettünk csappantva, anélkül, hogy akartam volna. Egy sarkon újabb szivacsfabrik-os táblát látunk, ismét bevetjük magunkat a sikátoros, kacskaringós utcák rengetegébe és 2-3 szivacskészítő műhelyet is találunk, de mind zárva vannak. Közben egyre feljebb kapaszkodunk a kikötő feletti meredek utcákban. Rengeteget fotózok és már csak egy óránk marad. Lemegyünk a kávézók sorához és egy olyat keresünk, ahol desszerteket is kínálnak, mert M. fejébe vette, hogy ő itt mindenképpen ki akarja próbálni a mézes joghurtot. Egy idősebb férfihoz ülünk be, aki nagyon kedves. Két frappét rendelünk és egy ilyen joghurtos deszertet. Én nem vagyok oda a natúr joghurtokért, csak a gyümölcsízűeket eszem meg, a mézet meg mindig is utáltam. De a mézes csoda a talpas kehelyben nagyon vonzóan néz ki, mindenféle mogyorókat és dióféléket daráltak a tetejére. Csak megkóstolom. Hmmm…finom.

A joghurt savanykás, krémes, szinte citrom íze van, a méz nagyon világos, folyósabb fajta és egyáltalán nem hasonlít az íze arra a számomra undorító mézízre, amit eddig ismertem. A magvakkal meg egyenesen isteni. Bár nagyon idegen az egész ízkombináció, hamarosan már én is belekanalazgatok az édességbe. Közben eltelik az idő és indulni kell vissza a mólóhoz. Nagy kár, hogy csak ennyi idő jutott a városra, ellettem volna itt még másik 3 órát is. 

A Lerosról érkező hajó óramű pontossággal fut be a kikötőbe és máris hasítjuk a vizet hazafelé. Egész úton jár az agyam, hogyan lehetne ezzel a gyors express hajóval bejárni a Dodekániszosz-szigeteket. Hétfő kivételével minden nap jár: útját reggel Rhodoson kezdi, ezután Symi, Kos, Kalymnos, Leros, Patmos jönnek, majd visszafelé ugyanígy érinti az összes szigetet. Hétfőnként pedig a kis Kastelorizo szigetre megy, ahová én is nagyon szeretnék eljutni. Mivel minden nap jár, és sokkal gyorsabb, mint a nagy kompok, nagyon jó lehetőség lenne egy ilyen szigetugrálós nyaraláshoz. 16 órakor már ismét Kos városban vagyunk. Nincs kedvünk még hazamenni, így kihasználva az időt, elmegyünk megnézni a nyugati ásatási terület romjait. Itt különösen sok padlómozaik látható. Nagyon tetszik minden, átmegyünk a túloldalon a színházhoz is, azután már hazarobogózunk. Zuhanyozunk és lustálkodunk. Az egész nyaralás alatt abban a tévhitben vagyunk, hogy 24-e kedd, tehát az utolsó itteni napunk kedd és szerdán utazunk haza. Mindent eszerint tervezünk a motorral és programjaink összeállításával kapcsolatban is. Ezen az estén találkozunk az udvarban Marionnal és rákérdezünk, hogyan képzeli szerdán a reptérre szállításunkat. Erre mondja, hogy szerda az még csak 23-a. Mi meg még vitatkozunk, hogy az nem lehet, mert egy hete másképp tudjuk. A végén mindegyikőnk jót nevet és mi meg örülünk, hogy (idézőjelben) meghosszabbodott a nyaralásunk egy nappal. Nem bírom abbahagyni a röhögést, ha arra gondolok, hogy mi egy nappal hamarabb este visszaadtuk volna a motort és másnap kora reggel bepakolt bőröndökkel vártunk volna Marionra, mikor még egy teljes napunk van hátra. 

Ezután még bemegyünk a városba vacsorázni, egy Votsalakia nevű pici helyre, amit a szomszéd javasolt. Oké, kicsi, alig van ember, van hangulata, közvetlenül a parton áll, de alig szerepel választék az étlapján. Én kalamárit eszem, Michael grilltálat. 25,10 Eurót fizetünk (két sörrel). A tintahal itt igen rágósra sikeredett. Fizetéskor kapunk egy tál ajándékszőlőt. Hazafelé már rá lehet fagyni a motorra. Minden nap a Lambiból Kos városba vezető egyenes úton lévő szupermarketben vásárolunk be (kicsivel az előtt, hogy elkezdődik a bazárokkal teli bevezető út a városba, mellette hentes bolt van, és valami Vasziliadesz a neve). Ez egy nagy üzlet és a tavalyi karpathosiakhoz képest számunkra meglepően kedvező árai vannak. Ma is bent kell maradjunk kártyázni, mert kint nagyon hideg van.